2016. jan. 15.

Orbán Ottó: Arany Jánoshoz





Ég a sugaraktól sebhelyes föld arca,
elült az avantgard zajos kofa-harca.
„Századvég”, gondolja az értelmiségi,
„bár a szép remények nótája a régi.”
Mi hát a költészet, mesterek közt mester,
zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel;
mire illik rá még ugyanúgy a mérték,
ahogy azt a régi mesterek kimérték,
hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten,
hogy emberi mérték szerint is segítsen?
Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg,
amivel nem bírnak sem érvek, sem tények,
mert mindent magához hasonlónak képzel,
hámozzon bár híg űrt távcsővel és ésszel:
az a sejtjeinkbe örökített program,
mely a váltólázas gyönyörben is ott van,
és ott minden percben, ott a szenvedésben;
abban, hogy nem hajtom meg neki a térdem,
s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül,
valami belőlem még akkor se békül?
Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac?
Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz.
Mert hiába minden bukás, gombafelhő,
minden kérdésével egy választ is fellő,
s amíg mi vergődünk, kell, hogy legyen ő is,
és hinnünk kell benne, hisz bennük csak ő hisz –
a remény furfangja: „Nincs is olyan nagy vész.”
És üres markunkban csillog az aranypénz.

 Forrás: Látó  19. évf. 12. sz. (2008. december)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése