2016. jan. 15.

Gárdonyi Géza: Március




A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön.
Ez az elment télnek nedves lábanyoma,
S egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsoló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüggő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve levállott.
Csakhogy itt vagy te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki, zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
.és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik, ki a napsütésbe
minden ami csak él, - báró, avagy bárány,
A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a hodály előtt meg táncolva a bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kottyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!

Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
... S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezítlábak.
Csak egy ferde cipő tarkázza nyomukat:
a cigány Lacié. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, de adja az urat!

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba.
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a nap keltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiálták a szent szót a napnak.

Voltak. Nincsenek. Rég megtértek a porba.
Azóta más isten került uralomra.
Emberek, istenek, jönnek, meg elmúlnak.
Új éneke zendül az oltári húrnak.
S papok és bálványok átváltoznak röggé.
Csak a nap ugyanaz. Maradós örökké.

Ím egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis, vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember; az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.

De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
- Mi bajt tett a Pista?

- Hát disznózom adtát
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát.
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát disznózom adtát, betűt vágott rája.
Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt ért ez a vén ember!

Ha kőből lett volna, széjjel-mállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.

- Kenje be viasszal – mondom tanácsképpen -,
megél az még szépen.
- Úgy teszek – dünnyögi -, hej disznózom adtát,
ezek a gyerekek, hogy a fát nem hagyják!
Mind él ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa... Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.

S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
- No majd megkínálom magát is belőle.

(Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél... – Költemények – Bp., 1904. Singer és Wolfner kiadása)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése