Gárdonyi Géza: Március

A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,

felszívta a nap, meg beitta a föld.

Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,

mely a fehér király palástjából szakadt.

A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön.

Ez az elment télnek nedves lábanyoma,

S egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:

a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,

mennyire vártam már megjöveteledet!

Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,

belemélázva a parázsoló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról

leolvasztotta a nap a jégvirágot,

és a házereszről lecsüggő jégrojtból

egy-egy nagy kristálycsap könnyezve levállott.

Csakhogy itt vagy te szép, te kedves kikelet!

Terítsd ki, terítsd ki, zöld bársony szőnyeged!

Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!

Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon

sárgán ragyog a nap melegöntő képe.

Megébred az élet az egész határon.

Még a macskánk is felhunyorog az égre,

.és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején

elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.

S előkívánkozik, ki a napsütésbe

minden ami csak él, - báró, avagy bárány,

A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,

a hodály előtt meg táncolva a bárány.

A tyúkom is máma vezette ki népét.

Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.

El-elnézem gondos, jó anyai képét,

amint hívja őket kottyogva, pittyegve.

Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!

Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,

lebukva, felbukva, tolongva egymásra.

De íme felrikolt: - Hátam mögé népem,

ihol az én régi, gonosz ellenségem!

... S ádáz tekintettel mered a macskára,

aki most megy arra lomhán ballagdálva,

s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...

Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:

szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,

s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron

végigmendegélek, végigjárdogálok.

Az út földje puha. Látom a nyomokon,

előttem mentek az apró iskolások.

Apró iskolások, apró mezítlábak.

Csak egy ferde cipő tarkázza nyomukat:

a cigány Lacié. Mezítláb nem járhat:

madzaggal köti át, de adja az urat!

A beteg Könczölné, ez is idekint van:

kihozatta magát a napos udvarra.

A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,

behunyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?

Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh nap, nézhetetlen orcájú istenség!

Világ világító, éltető melegség!

Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,

hiszen édesanyja te vagy e világnak!

Mikor fölemeled tündöklő orcádat,

az élet fölserken, megpezsdül, megárad,

s a harmatos zöldben zeng a madárének.

Láttadra öröm és bizalom az élet.

Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,

ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,

porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,

Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,

azokra gondolok, kik szintén imádták.

Micsoda más lelkek, micsoda más papok,

kik a nap keltét a ligetekben várták,

virágos ligetben, szent zádogfák alatt,

s amikor a hajnal bíbora felhasadt,

s a nagy aranydeszkák az égre villantak,

magyarul kiálták a szent szót a napnak.

Voltak. Nincsenek. Rég megtértek a porba.

Azóta más isten került uralomra.

Emberek, istenek, jönnek, meg elmúlnak.

Új éneke zendül az oltári húrnak.

S papok és bálványok átváltoznak röggé.

Csak a nap ugyanaz. Maradós örökké.

Ím egy rögecskén, mely király szíve volt tán,

kis, vörös Ilona-bogárkák fekszenek,

lapos kis hátukat a nap felé tartván,

csendesen, boldogan ők is melegszenek.

A bogár is ember; az ember is bogár.

Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.

S minden más hazugság, gőgös fejemelés.

A fő törvény a nap, meg a melegedés.

De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?

A vén Kevi zargat valami gyereket.

Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.

Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.

- Mi bajt tett a Pista?

- Hát disznózom adtát

majdnem elrontotta ezt a szép barackfát.

Ma ültettem ide a szőlő sarkába.

Hát disznózom adtát, betűt vágott rája.

Olyan már az öreg, mint a mosott kender.

Irdatlan nagy időt ért ez a vén ember!

Ha kőből lett volna, széjjel-mállott volna.

Ha acélból, régen megeszi a rozsda.

Így a manó tudja, mi tartja életben,

de mindig búcsúzás szavam az öreggel:

leejtheti őt már minden kis véletlen,

s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.

- Kenje be viasszal – mondom tanácsképpen -,

megél az még szépen.

- Úgy teszek – dünnyögi -, hej disznózom adtát,

ezek a gyerekek, hogy a fát nem hagyják!

Mind él ültettem ezt. Ezt a diófát is.

Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.

Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.

A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.

Olyan ez, meglássa... Azóta sem ettem:

nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.

S végignézi a fát, az ásóra dőlve.

- No majd megkínálom magát is belőle.

(Forrás: Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél... – Költemények – Bp., 1904. Singer és Wolfner kiadása)