Uram, Te
láttad:
Homlokom
tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek
köve milliószor ért el,
de sohse
dobtam mással vissza őket,
mint édes,
puha, krisztusi kenyérrel.
Uram, Te
láttad:
Foszlós-belű
volt, fehér és igaz,
haragviszonzás
s békét lehelt mégis,
meleg
illata csupa ős-poézis,
s az
őrjöngőnek fékező vigasz.
Uram, most
kérdem:
a világon
torz gyűlölet arat.
Állok
ostoros kőzápor alatt,
de hogy
töltsem be akkor majd igédet,
ha -
énnekem már kenyér sem marad?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése