Meddig
tart ez őrült hangzavar még?
Meddig
bőgtök még a hon nevében?
Kinek a
hon mindig ajkain van,
Nincsen
annak, soha sincs szívében!
Mit
használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre
folyvást tart a zaj,
És nem
ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e
még meg minden régi baj?
Tenni,
tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt
így elharácsoljátok;
Várva néz
rég s oly hiába néz az
Isten
napja s a világ reátok.
Nyújtsátok
ki tettre a kezet már
S
áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok
végre a hazát, ki
Oly sokáig
táplált titeket.
Áldozat s
tett, ez a két tükör, mely
A valódi
honfiút mutatja,
De ti
gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre
gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én,
hogy, mint a fák tavasszal,
Megifjodnak
a vén nemzetek,
De ti
hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit
is leeszitek.
S oh mi
vakság! fölemelte még a
Népszerűség
őket paizsára,
Az elámult
sokaság, miképpen
Megváltóit,
karjaiba zárja.
Megváltók?
ők a hon eladói,
Elveszünk
ez ordítók miatt...
Rólok
tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a
félénk eb mindég ugat.
Én ugyan
nem állok a sereghez,
Mely
kíséri őket ujjongatva,
És ha
egykor közibök vetődöm,
Nem
egyébért lépek e csapatba,
Csak
azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok
győzelmi szerekét,
S
haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a
bitó jelét!
(Szatmár,
1847. augusztus)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése