I.
ZSEBKENDŐK LOBOGNAK, ELINDUL A KARAVÁN
Ismét kopogtattak.
- Szabad!
- Kérem szépen, az olaszországi utazás iránt jöttem
érdeklődni.
- Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt fizetni vagy
valami felvilágosítással szolgálhatunk?
- Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem
történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten
idegesen várta a választ.
- Semmi változás.
- Nem marad el a kirándulás?
- Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte,
hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt.
Harmadnap lázas piros arccal rohant fel:
- Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi
zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttünk a béketűrésből, de azért
nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
- Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már
semmiféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazójelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget
vigyen magával, a harmadik, hogy a sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai
kihallgatásra, a negyedik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót mert
nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit
az utazásra készülők össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember
álldogált a szerkesztőségi szobában. Percenként csengett a telefon. A
fent említett hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségében törtét
a római társasutazást megelőző héten. Hajunk szála meredt az égnek, ha arra
gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az
egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor
magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta hogy már napok óta nem tud aludni:
állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a
társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön
vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatal asszony volt, aki nem
kisebb kéréssel fordult hozzánk, mint hogy távolléte alatt gondozzuk
gyermekeit.
- Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de i magunk is
együtt utazunk a társasággal, - hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint később megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott
mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség.
Lótás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
*
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély, minden részéből
gyűltek emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május május másodikán
reggel kellett elindulni a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatal lázas
tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje
delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar
elsőosztályú várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal
megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagyonban, melyik
fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett
kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az
indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos
felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők
kalauzolásával megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép
székesegyházat a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikán reggel közös szentmisére gyűltek össze a római
zarándokok. Bentről ár zúgott zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A
templomot környező bús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos
vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István Szatmár-nagyváradi megyéspüspök
mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
- Kívánom, hogy minden baj nélkül tegyék meg a nagy utat és
kegyelmekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, - fejezte be beszédét,
amely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, míg a vonat
elindult.
Az állomás feketéllett az embertömegtől. Közel háromszáz
utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jó ismerősei is kint voltak
az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A különvonat elegáns,
kényelmes fülkéi, amelyeknek ajtajain felragasztva függött a benne ülők
névsora, lassanként megtelt emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthon maradó munkatársai virágcsokrokkal
jöttek ki az állomásra. Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr
Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok
kalauzolása.
Dr Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész
római út főrendezője, Budapesten csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
- Tessék beszállni.
A vonat lassan mozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapok lengtek, zsebkendők
lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken.
Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.
II.
HÁROM HATÁRON KERESZTÜL
A zarándokút és társasutazás szerény krónikásának nem lehet
feladata, hogy Itália szépségét, Róma és más történelmi patinájú városok
jelentőségét méltassa. Ezt megtették már számtalanszor a hivatottabbak és
Olaszország elbűvölő rejtelmeiben jártasabbak. Inkább futó képét szeretném
megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás
valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor
mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern
életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke. Nem utolsó sorban pedig azokat a
jellemző és mulatságos kis epizódokat szeretném megörökíteni, amelyek
olyannyira bájosakká, szórakoztatókká és feledhetetlenül kedvesekké varázsolták
az utazás perceit.
Ha néha mégis elkalandoznék kitűzött célomtól és
elragadtatással kiáltanék fel az emberi lélek valamely nagy unkája, vagy a
természet művészetének valamely csodálatos játéka előtt, ne vegye tőlem
rossz néven a nálam bizonyára sokkalta jártasabb olvasó: olyasvalaki írja e
sorokat, aki először találta magát szemtől-szembe a csodával, a káprázattal,
tulajdon forró álmainak tündéri megvalósulásával.
*
Tam-tam-tam, tam-tam-tam.. - kattognak, muzsikálnak a
kerekek. Darab Erdélyországot visznek - világot látni. A zarándokok öt vagonja
lassanként összemelegszik, egységet alkot, valóságos kis köztársaságot. Minden
vagonnak megvan a maga főnöke, az egyes számú vagon egyik fülkéjében utazik a
„vezérkar". Itt egész nap folyik a munka, számolás, beosztás. Nagy a gond.
Ebből a fülkéből futnak szét a csoportvezetőkön keresztül az összes utasítások.
Biharpüspökiben vámvizsgálat. Rövid és udvarias néhány perc
múlva már ki is szállhatnak az utasok. A jókedv általános. Hangos tréfák
röpködnek ide-oda: olyan az egész társaság, mintha csupa aranyos
kamaszokból,labdázó, gondtalan iskolásgyerekekből állana.
Indulás tovább.
Tam-tam-tam, tam-tam-tam... megyünk Budapest felé.
Előkerülnek a kártyák, sakktáblák, kezdődik a játék.
- Abszolút, család, összesadu...
- Kontra abszolút...
A kofferekből asztal tevődik össze, kényelmes, akárcsak
valami kaszinói zöldasztal.
Délben kapják meg az utasok az első kis ételcsomagot a
vezetőségtől. Szalámi, hideg felvágott, zsemlye, sajt és narancs van benne
bőségese. Este meleg vacsora lesz Budapesten. A kaszinóból hamarosan étterem
alakul.
Budapest. Nyugati pályaudvar. Csomagok a vonatban maradnak.
A fülkéket lezárja a vasút. Este hat óráig mindenki szabad; tehet, ami jólesik
Magyarország fővárosában. A pályaudvaron az ismerősök, rokonok egész tömege
várakozik a háromszáz erdélyi zarándokra. A találkozás örömkiáltásai, boldog
hangos beszéd.
Mintha csupa erdélyiből állna Budapest: a Gellérthegyen, a
Duna-parton csupa útitársra bukkannak az erdélyi utasok. Este hatkor vacsora
Budapest két legkitűnőbb vendéglőjében: a Mátyás-pincében és Erzsébet-szálló
éttermében. Minden utas mellett rokonok, ismerősök ülnek. A „létszám"
kétszeresre emelkedik.
Nyolckor indulás a Déli Vasútról. Búcsúzás, zsebkendő lobogtatás.
A kedves pestiektől nyüzsög a pályaudvar. - Éljen! Éljen! - hangzik az
üdvrivalgás.
Tram-tam-tam, tram-tam-tam, - megy tovább a vonat. Budapest
százezer és százezer lámpától csillogó képe mindinkább elmarad és eltűnik az
éjszakában.
*
A vadregényes Karszt-vidéken való átutazásról, a különböző
határok átlépéséről csak éppen megemlékezem. Az éjszaka a lehetőséghez képest
nyugodalmas volt.
Hajnalban a vezetőség újra összeszámolta a még szendergő
utasokat. Rémülten hangzott szájról-szájra:
- Tizenkét utas hiányzik.
- Vajon mi lett velük?
- Biztosan lekéstek Budapesten..
Dehogy késtek le. Később sült ki közderültség mellett, hogy
az élelmes tizenkettő egy oldalra rakta át a csomagokat és belefeküdt az üresen
maradt csomagtartókba. Kényelmesen utaztak egész éjszaka. A rendezőség persze
elfelejtette a csomagtartókat is megnézni és innen származott az ijesztő
létszámapadás...
Triesztben két órát állt a vonat. Az utasok leszálltak és
kimentek a kikötőbe, ahol számtalan kisebb hajó mellett néhány hatalmas
óceánjáró kéménye is ontotta a sűrű, bodrozó, fekete füstöt...
Ó, Miramare, ó, szépséges, sima, végtelen Tenger!...
Az utasok nagy részének arra is volt ideje, hogy autótaxikon
beszáguldja Trieszt gyönyörű, modern utcáit.
Itt máris baj volt a taliánnal. Kiütközött a jó olasz
szokás:
- Nem tudok visszaadni... - mondták a taxisofőrök,
kézzel-lábbal magyarázva. Sietni kellett az üzleten jócskán nyertek a ravasz
talián sofőrök. Az út későbbi folyamán kiderült, hogy az olasz árus, sofőr
ritkán tud „visszaadni", ha véletlenül mégis „visszaad", akkor sem
jól: mindig „tévedés" van a számolásban. Mindenki tanult, de - sajnos - a
maga kárán.
Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra
múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorúkkal,
csokrokkal... Az ablakok nyitva.
- Ez az!
És zuhognak a vízbe a csokrok...
A szemek könnyesek.
... Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz
alatt, aludjatok békességgel...
Amit eddig följegyeztem, szinte hivatalos beszámoló volt.
Legalább is ahhoz képest, amit most kell feljegyeznem.
- Mit tetszik csinálni? - kérdi egy ötven-hatvan éves,
jóságos arcú néni. Ő is útitárs.
- Írok.
- Mit?
- Úti beszámolót az Erdélyi Lapok-nak.
- Jaj, szerkesztő úr lelkem, akkor okvetlenül írja
bele, hogy nekem nincs semmi bajom. Hogy
olvassa otthon az Ilonka leányom. Hogy ne aggódjék miattam.
- Okvetlenül beleírom.
Íme, tehát üzenem a kedves néni Ilonka leányának: ne
aggódjék! A kedves mama egészséges és vidám. Izeg-mozog, jön-megy, saját
bevallása szerint hat év óta nem volt ilyen boldog és izgatott.
A másik anya sokáig nem szólott hozzám. Szótlanul állott
mellettem, amikor a Piave hídján robogott át a vonat, kezében csokor. Kidobta
az ablakon.
- Édes, édes kis fiam!...
Aztán hozzám fordult:
- Itt halt meg. Ezért jöttem el erre az útra. Tizennyolc
éves volt...
Megölelem. Ő sír...
Szalad, szalad tovább a vonat Velence felé. A kirándulók
énekelnek.
*
Délután fél háromkor futottunk be a velencei pályaudvarra.
- Egy utas csakugyan lemaradt Triesztben, - jelentették a
rendezők a vezetőségnek.
- Ki?
- Egy kolozsvári hölgy.
Sürgöny, telefon. Az olasz vasút udvariasan ígérte meg, hogy
az eltévedt utast díjmentesen szállítja utánunk Firenzébe. Megnyugodva mentünk
ebédelni az állomás melletti hatalmas étterembe.
Utána ki a Canal Grandera!
Ó gyönyörű Velence! Milyen nehéz volt néhány óra múlva
megválni tőled. Csak az vigasztalt, hogy pár nap múlva viszontlátunk, hosszabb
időre.
Dohogott a csinos kis vaporetto, szelte a csatorna
szennyes-zöld és mégis patinásan csillámló hullámait. Az orrokat csiklandozta a
zöld víz jellegzetes szaga.
- Hát ez Velence!
- Nézd csak! A Ca d'oro!
-Lám, a Ponte di Rialto! Gyönyörű!
Előkerültek a Baedeckerek.
- Ez a Vendramin-palota, itt halt meg Wagner!...
Felharsant a vezetők hangja:
- Visszafordulni, elkéssük a vonatot!
Így hát a Szent Márk-tér egyelőre rejtelem és titok maradt.
Nem jutott rá idő. Hajrá, ki az állomásra!
Tram-tam-tam, tram-tam-tam, - Isten veled Velence, a
mihamarábbi viszontlátásra!
III.
A VIRÁGOK ÉS MŰVÉSZETEK VÁROSÁBAN
Éjfélkor érkeztünk meg a firenzei pályaudvarra.
A peronon már várakozott a Triesztben lemaradt kolozsvári
hölgy. Szeme piros volt és orra duzzadt a sírástól.
- Csakhogy megint együtt vagyunk! Bankba mentem pénzt
váltani. Mire visszajöttem, a vonatnak se híre, se hamva.. Jaj, de
megijedtem!...
Ha már ennyit elfecsegtem, a többit is elmondom. Később
odajött hozzám a pórul járt hölgy és - kezét szívrehatóan kulcsolva össze, -
kérlelni kezdett:
- Drága szerkesztő úr, nagyon kérem, ha Istent ismer, ne
írja meg hogy mi történt velem. Megtudja az uram, hogy lemaradtam és sohasem
enged el többet utazni... Ugye, nem írja meg?
Természetesen megígértem. Dehogy is árulom el, a világért
sem... Íme, most sem árultam el az illető hölgy személyazonosságát. Az összes
férjek joggal gyanakodhatnak...
*
Firenze. Forgalmas, nagy pályaudvar.
Az utasok különböző szállodákba való elosztása már előre
megtörtént a vonaton. Minden szállodára jutott egy-egy csoportvezető: összesen
tíz. A vonatból kiszállva, mindenki helyén maradt vagonja előtt, kezében a
legszükségesebb apró holmikkal, mert a nagy csomagok a vonatban maradtak a
fasiszta rendőrség őrizetére bízva. A csoportvezetők végigjárták az utasok
sorfalát és kiválasztották a hozzájuk beosztott utasokat. Fél egykor elindultak
a csoportok a szállodák felé. Elöl a hotelek kiküldött pincérei nagy táblákkal,
amelyekről a szállodák nevei kiabáltak nagy betűkkel.
Példás rendben folyt minden.
A szállodák kényelmesek voltak, tiszták és csöndesek. A
kiszolgálás pontos, gyors és udvarias. Az ellátás elsőrendű. Mindenki megkapta
szobáját, ahol megmosakodott és lefeküdt.
A csaknem kétnapos utazásba alaposan elfáradt magyar karaván
tíz szállodában aludt, pihegett csöndesen, hogy erőt gyűjtsön a másnapi és
későbbi nagy látnivalókra.
- Un espresso!
- Subbito, Signore.
- Un tazza di latte!
- Si, latte. Capito.
Sürgött-forgott a pincérhad a reggelinél. Minden csoportban
volt egy-két ember, aki tűrhetően beszélt olaszul, ezek azután tolmácsolták a többiek
kívánságait is. De a pincérek, portások, szállodások legnagyobb része tudott
németül, angolul vagy franciául.
A kipihent utasok jókedve határtalan volt. Féktelen
vidámsággal tréfálkoztak a pincérekkel és szobalányokkal. Legnagyobb kedvük
abban tellett, hogy olasz hangzás szerint elferdített szavakkal beszéltek az
értetlenül bámuló, zavartan mosolygó taliánokkal.
- Faio il labo! - panaszolta az egyik, keserves arcot vágva
és fájós lábára mutogatva.
- Ciocolo il mancio! - köszönt valaki udvariasan egy
elegánsan öltözött hölgynek, aki nevetve köszönt vissza:
- Buon giorno.
Még mulatságosabb volt annak az útitársnak az esete, akinek
szüksége volt kofferére és azért bevitte azokat a szállodába. Közderültséget
keltve kiabált ki a fülke ablakán:
- Hordaro! Hordaro!
Majd mikor megjelent a hordár, rámutatott két bőröndjére:
- Chetto ciomaggo!
A hordár szó nélkül levette a két koffert és indult kifelé.
- Lám, milyen kitűnően tudok olaszul, - dicsekedett kacagva
a mi magyar barátunk. Mire visszafordult a hordár a lépcsőről és csöndesen így
felelt:
- Ördögöt tud, Uram! Én tudok magyarul.
Düledeztünk a nevetéstől.
*
Most hallgattasd el a tréfát, krónikás és némítsd el a
nevetés zaját. Áhítattal hajtsd le fejedet az emlékezés előtt, amely szárnyára
vesz és visszaröpít a szépségek birodalmába. Leírni úgy sem bírod; legalább
saját magadnak éld át újra mindazt, ami kerekre tágult szemeden keresztül
lelkedre zuhogott. Vésd mélyen lelkedbe, sződd szíved szövetébe, tedd
múlhatatlanul részévé életednek.
Reggel nyolc órakor találkoztunk valamennyien a hatalmas dóm
lépcsőzetén. Szemben állva a gigászi, gazdag díszítésű gótikus-reneszánsz
falakkal, talán nem is az volt a legfontosabb, hogy hét évszázad tekint le ránk
e falakról. A régiség, a nagyság, a művészet, a pompa és egyszerűség, az áhitat
és lelki ujjongás tobzódó lelkesedésének ez a bűbájos, lenyűgöző keveréke
földbe gyökerezteti a lábakat. A hatalmas rozetta, a 13-14-ik századból való
mozaik-ablakok, a Della Robbia testvérek csodálatosan szép terracotta
domborművei, Michelangelo szoborműve, a márvány nemesen csillogó uralkodása, a
méretek kápráztató nagyszerűsége és kecses aránya parancsolóan állnak a lélek
elé és követelik a csodálatot, az áhítatot és meghatódást, amelyeket senki sem
tud megtagadni.
A templom belső, szépséges, mintás kövezetén, amelyet Dante
Alighieri lába érintett valamikor egyszerre háromszáz erdélyi magyar
ereszkedett térdre a lélek, a művészet, a szépség érezhetően jelenlevő Istene
előtt...
Mire kijöttünk a templomból, a társaság egy része már a
Babtistérium gyönyörű domborművekkel díszített bronzkapuja előtt ámuldozott. A
híres keresztelő kápolna, amely öt-hat évszázaddal régibb, mint a dóm, patinás
ódonságával követel csodálatot és elragadtatást.
Ki a Signoria-térre!
- Ezen a helyen égették meg Savonarolát!
- Ez a Loggia dei Lanzi Cellini Perseusával.
- Íme a karcsú tornyú Palazzo Vecchio, Firenze régi
tanácsháza.
Háromnegyedóra múlva léptünk be az Uffici-képtárba, amelyet
eddig még a világ egyetlen képtára sem múlt felül. A szédület órái voltak ezek.
Az előre felkészültek boldog izgatottsággal rohantak reprodukciókból régóta
ismert kedves képeik elé. Giovanni Bellini, Veronese, Tizian, Leonardo da
Vinci, Michelangelo, Filippino Lippi, Perugino, Rubens, stb. stb. Ki győzné
valamennyit felsorolni? A vezetők és magyarázók hangja légyzümmögéssé halkult a
teremből-terembe szédülő, káprázó emberek fülében.
Dr. Bánáss László pápai kamarás, a társaság egyik vezetője a
művészetek mély ismerője kisebb csoporttal járt végig a képtáron.
- Innen tessék nézni, ebből a sarokból. Ugyebár, csodálatos!
Tessék azt az arcot megfigyelni!
Amint teremtől-teremre haladtunk tova a mozaikszerű, vibráló
impressziók kezdtek egységes egésszé összetevődni. A szakavatott magyarázók
szavai nyomán amelyekkel mindenütt meg tudták ragadni a leglényegesebbet,
eleven, megfogható valósággá változott a művészet egész történelme,
fejlődésének minden állomása.
Ó, Tizián Flórája, Heverő Vénusza, Leonardo Angyali
Üdvözlete, Botticelli Tavaszi Allegóriája és Vénusz születése, Raffael
Madonnái, Corregio Szent Szűze, Dolci édesarcú, gyermeteg Madonnája, Elisabetta
Le Brun félig nyílt szájú, hamvas, üde önarcképe, meglátlak-e még egyszer
benneteket? Vagy veletek is csak futólag, egyszer találkozik az ember,elmosódó,
elsuhanó pillanatra, mint a kerülgető, hűtlen boldogsággal?
A modern piktúra termeiben találkoztunk először magyar
nevekkel: Benczúr, Szinnyei Merse Pál, László Fülöp, Csók István remek képei
hirdetik a naponta ezerszámra beözönlő idegeneknek a modern magyar művészet
dicsőségét.
A házak fölé épült, érdekes légi folyosón mentünk át az Arno
túlsó partján levő Pitti-képtárba. A címerekkel, családi arcképekkel zsúfolt
folyosó ablakaiból festői a látvány. A környező dombok, hegyek, a város, a dóm,
lent az Arno csillogó habjai és a különösen beépített öreg híd, jobbra-balra az
ékszerek fecskefészekszerű kis üzleteivel.
Újra csak csoda: A Pitti képtár! A mediciek, Pittiek és
Savoyaiak minden pompája összezsúfoltan él a pazar csillárú, selyemtapétás
termekben. Az egyik teremben döbbentő fenséggel áll a Savoyaiak skarlátpiros
trónusa.
Szobrok, vázák, márványok! És újra képek és képek és képek.
Ó, Madonna della Sedia, ne engedd, hogy valaha is elfeledjem mélységesen komoly
és mégis mosolygó nézésedet!...
Délben mindenki kevesebbet evett és kevesebbet beszélt az
asztalnál. A héba-hóba felhangzott nevetések mögött komoly megilletődöttség
bujkált.
Délután mindenki szabadon oszthatta be idejét a vonat
indulásáig.
Én Perédi György bátyámmal és barátommal kovácsoltam közös
programot. Megnéztük elsősorban is a Santa Maria Novella templomot. Azután a
Santa Croce templomot. A Santa Croce előtt Dante szobra. Bent hatalmas Dante-síremlék,
rajta felírás: „Tiszteljétek a legnagyobb poétát!" Közvetlenül mellette
Michelangelo Buonarotti síremléke.
Dante ódon szülőházához döcögött velünk az ócska fiakker.
Szűk utcák, telve bájjal és régiséggel: a házak mindegyikéről a régiség
eleganciája és tiszta nemessége tekint alá.
Giardino di Boboli. Most értjük meg, hogy miért Firenze: a
virágok városa. Ez talán a világ legszebb parkja. Visszajövet ismét elhaladunk
a Pitti-palota óriási, parancsoló, sötét falai mellett. Gyönyörű, modern
villasoron keresztül a parkon át, virágágyak között, kecsesen kígyózó
szerpentinen megyünk fel a Piazzale Michelangelora. Ott áll a nagy szobrász
remekműve, a hatalmas Dávid-szobor.
A hegytetőn fennsíkszerűen kiképzett remek térről csodálatos
kilátás nyílik a városra. A napok óta gomolygó fellegek szétszakadnak s
egyszerre csillogó napsugár aranyozza meg Firenzét, a művészetek történelmének,
a reneszánsznak legnagyobb városát. A szépség, nemesség, gazdagság, béke és
virágok feledhetetlen városát.
- Tyűh, az áldóját, - kiált fel Gyurka bátyám riadtan,
órájára pillantva. Beugrunk a kocsiba.
- Az állomásra! De hajts atyámfia, ahogy bírsz, mert
lemaradunk.
Éppen, hogy kiérkeztünk és máris indulunk.
Míg lassan megindul a magyar karaván kis különvonata,
magamban fogadalmat teszek, hogy akármi úton-módon, bármi áron, visszatérek
még egyszer életemben Firenzébe.
Az útitársak most is ünnepélyesek, hallgatagok.
Délután háromnegyed hat... Tram-tamta, - robogunk a hívogató
Örök Város, Róma felé.
IV.
MAGYAR ÉNEK ZSONG SZENT PÉTER SÍRJA MELLETT
Mi tagadás, kilenc óra után már magam is feltornásztam
magamat a csomagtartóba és megpróbáltam aludni. Nem tudom, meddig alhattam,
mikor arra ébredtem, hogy megáll a vonat.
- Milyen állomáson vagyunk? - fordultam útitársaimhoz a
magasból.
Kinézek az ablakból és szaporán adták a választ:
- Olio Sasso.
- Furcsa! - morogtam álmosan és a másik oldalamra feküdtem.
Rövid szundikálás után megint arra ébredtem, hogy állomáson állunk. Mivel
zsebórám nem volt, Róma pedig becslésem szerint már nem lehetett messze, ismét
megkérdeztem:
- Hol vagyunk?
Fülketársaim, három úr és négy hölgy készségesen dörzsölték
az ablakot és néztek ki a megvilágított állomásra:
- Olio Sasso, - hangzott ismét a válasz.
Ez már gyanús volt. Lomhán, de kíváncsian kúsztam le emeleti
ágyamból, hogy megfejtsem: miféle állomás az az Olio Sasso amelynek nevét eddig
még nem hallottam s ahová most már másodszor érkezünk. Mikor megfejtettük a
talányt, percekig nevettünk valamennyien. Egy hatalmas olajreklámot néztek
útitársaim az állomás nevének. A nagy, keretes, színes tábla csakugyan ott
díszelgett minden olasz pályaudvar peronján. Később derült ki hogy a többi
vagonok és fülkék utasai közül is nem egy hitte állomásnévnek az Olio Sasso-t.
Ettől kezdve szállóigévé, a „jólértesültség" és „tájékozottság"
szimbólumává változott körünkben az Olio Sasso.
Este tizenegy óra után húsz perccel érkezett vonatunk a
római Termini-állomás roppant üvegfedele alá. A zarándokok elszállásolására
vonatkozó előkészületek éppen úgy, mint Firenzében, most is a vonaton történtek
meg. Az utasok tizenkét kitűnő, előkelő római hotelben és pansióban nyertek
elszállásolást. A szállodák megbízottai nagy táblákkal és csomagszállító
emberekkel már várakoztak a beérkező magyar „karavánra". Alig telt bele
húsz perc, s már ment is mindenki az előhaladó táblák után nyugodt éjszakai
szállásra, ahol várta a puha ágy, a friss víz és a meleg fürdő.
Mindenkinek azonnal feltűnt Róma óriási éjszakai forgalma. A
villamosok, autókárok, autóbuszok, automobilok hihetetlen tömege száguld
éjszaka Róma utcáin, még hihetetlenebb, egyenesen hajmeresztő sebességgel. Az
olasz sofőrök és biciklisták ügyessége minden dicséretet megérdemel. Az
eszeveszett tempó ellenére nagyon kevés szerencsétlenség történik Rómában. Csak
római szemmel nézve is rendkívül forgalmas helyen áll közlekedési rendőr, aki
operaénekesi pózzal, utánozhatatlan grandezzával integet a tülkölő, cikázó,
surranó közlekedési eszközöknek. A rendes körülmények között is nagy forgalmú
várost még élénkebbé varázsolta most a Szentév és a nagy fasiszta kiállítás,
amelyekre az ájtatos és kíváncsi telkek egész tömege zúdul Rómába. Így az
aránylag nem túl nagy város forgalma - szavahihető tanúk szerint - jelenleg
ugyancsak felülmúlja a legnagyobb nyugati metropolisok forgalmát.
Én Róma szívében, minden főbb pontról egyforma távolságba, a
Via dei Due Macelli-n nyertem elszállásolást. Csoportvezető lévén, először
útitársaim formalitásait kellett lebonyolítanom a bejelentkezések, útlevelek
körül. Szállótársaim már régen aludtak szobáikban, mikor én félkettő tájban
szobámba jutottam. Kitártam ablakomat, amely éppen a csillogóan kivilágított,
vakítóan tükröző, fehér csempékkel kirakott alagút bejáratára nyílott.
Fáradt testemet csábította az ágy, friss lelkemet vonzotta,
csalogatta Róma ragyogó, lüktető éjszakája.
Már-már engedtem az utóbbi csábításnak, mikor eszembe
jutott, hogy reggel nyolc órakor találkoznunk kell mindannyiunknak a Szent
Péter templom főbejáratánál. Most tehát aludni kell.
Becsuktam az ablakot.
- Tú-tú! Csin-csin! - hatolt fel az autók, villamosok
lármája, a kavargó utca életének egy-egy éles hanggal megszakított, állandó
morajlása.
Eloltottam a lámpát.
Az ágyammal szemközti falon, mint állandó tűzijáték,
villogtak a száguldó autók reflektorai. Nagy sugármeszelők, pamacsok nyúltak be
az ablakon és nyalogatták végig a fehér falat...
- Most Rómában vagyok... - próbáltam felfogni a körülöttem
levő dolgok teljes értelmét, de nem sikerült egészen, mert közben elaludtam.
*
Ugyancsak száguldott velünk az autóbusz és mi mégis
siettetni szerettük volna. Igyekeztünk közömbös arcot vágni, közömbös dolgokról
beszélni, de minden szavunk mögül kisütött a parázsló izgalom, hogy most,
mindjárt, néhány pillanat múlva meglátjuk a világ leggyönyörűbb és legnagyobb
templomát, a keresztény világ közepét, a fantáziánkban kora gyermekkorunktól
fogva legendássá tornyosodott Szent Péter templomot.
Hát megláttuk.
Te pedig, nyájas olvasóm, aki nem láttad még, elégedjél meg
ennyivel, mert én ennél többet mondani nem tudok. Mit is mondhatnék? Azt, hogy
milyen csodálatosan, megkönnyeztetően szép a Michelangelo Pietája? Azt, hogy a
gigászi templom hossza az előcsarnokkal együtt 211 méter, magassága a
Michelangelo kupolájával együtt 123 és félméter? Azt, hogy felmentem a kupolába
és elszédültem, amikor lenéztem a templomba és láttam lent a hangyáknál is
kisebb emberkéket? Vagy azt mondjam el, hogyan szédültem meg, mikor megálltam
Szent Péter sírja mellett és bepillantottam a kétezer éves keresztény történelem
kápráztató mélységeibe? Soroljam fel a templom nagy műalkotásait, a nagy pápák
márványemlékeit? Írjam le a kereszthajók beosztását és építészeti titkait? Írjam
le a templom alatt végigfutó grottákat telve sírokkal, oltárokkal: a reneszánsz
remekeivel? Próbáljam lefesteni: mit láttam a kupola tetejéről? - a csodaszép
örök várost a kígyózó Tiberissel, a Vatikán palotáit és kertjeit, a Szent Péter
teret Bernini oszlopcsarnokával, amely mint két hatalmas kar nyúl előre, hogy
magához ölelje az egész világot. A Szent Péter templom tetejét, amelyen házak
épültek, amely Goethe szavai szerint: egész kis város... Meséljem el, milyen
menyei titkokat serceg a Szent Péter sírjánál égő 93 bronz olajlámpa, amelyek
imbolygó fényt vetítenek Canova szobrára, VI. Pius térdepelve könyörgő
alakjára?
Ha mindezt csak röviden érinteni akarnám, nem rövid
úti krónikát, nem szűkszavú kis útinaplót, hanem vaskos könyvet kellene írom.
A zarándokok elsősorban is szentmisét hallgattak, Szt. Péter
templomában szentgyónást és szentáldozást végeztek, majd elvégezték a szentévi
búcsú elnyeréséhez előírt ájtatosságokat.
Megható jelenet volt, amikor Scheffer János teológiai tanár
vezetése alatt háromszáz erdélyi magyar zárt sorokban vonult végig a Szent
Péter templom óriási hajóján és egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai
zsongtak a kupola alatt és töltötték meg egymás után a kápolnákat. Az imádságok
elvégzése után külön csoportokra szakadtak a zarándokok, hogy vezetőikkel
megtekintsék a páratlan templom művészi csodáit.
Tizenkét óra felé vonult át a teljes zarándokcsapat a S.
Maria Maggiore templomba. A búcsú-imák elvégzése után itt is volt látnivaló
éppen elég. Arannyal díszített kazettás mennyezet, a tizenkettedik századból
való padozat, a harminchat hófehér márványoszlop feledhetetlenné teszik a S.
Maria Maggiore belsejét. Délután a „falakon kívüli" Szent Pál bazilikát
látogattuk meg először. Már az oszlopcsarnokkal ellátott, gyönyörű pálmás
templomudvar olyan megkapó, hogy nehezen lehetne párját találni. Hát még,
amikor belépünk és szemben találjuk magunkat a márványpadlón csillogva tükröző
nyolcvan korinthusi gránitoszlop karcsú erdejével! Az imák elvégzése után
alaposan körültekintettünk a Szent Pál bazilikában és a mellette levő
kolostorban is.
Innen a Via Appiára röpítettek bennünket az autóbuszok.
Porfelhőt vágott mögöttük az ősi, római karakterében
teljesen megmaradt út.
A látottak kavarogva küzdöttek bennünk az elsőbbségért. Az
autó nagyokat tülkölt. Békésen cammogó, naranccsal megrakott csacsifogatok
menekültek ijedten az út szélére. Messziről méltóságteljes, karcsú ciprusok
integettek.
Megdöbbenten, elfogódottan, szinte szorongva készültünk az
új nagy látnivalóra: gépkocsink mindinkább közeledett a katakombák bejáratához.
V.
SZÁZHETVENNÉGYEZER VÉRTANU SÍRJA KÖZÖTT.
BESZÉL A COLOSSEUM
Per merita glorisa centum septuaginta quator millium
Sanctorum Martyrum una cum quadraginta sex summis pontificibus quorum ibi
corpora in pace sepulta sunt qui omnes ex magna tribulatione venerunt et út
haeredes fierent in domo Domini - ortis supplicium pro Christi nomine
pertulerunt.
- Magyarul: Százhetvennégyezer szent vértanú és negyvenhat
pápa teste pihen itt békességgel, akik valamennyien nagy sanyargattatások közül
jöttenek, és hogy örökösök legyenek az Úr házában, életüket adták Krisztus
nevéért.
Ez áll Szent Sebestyén katakombájának ajtaján.
Régente itt kellett lemenni Szent Sebestyén templomából, a
Callixtus-katakombákba is. Ma már külön lejárata van a Callixtus-katakombáknak,
ciprusokkal, virágokkal és kriptákkal teli, temetőszerű kertből vezet le az út
az élet és halál, a keresztény hősiesség földalatti birodalmába.
Süt a nap, a fákon ugrándoznak, repdesnek és csicseregnek a
madarak.
A megnyílt kriptaajtóból hideg lehelet csap arcunkba és
meglibben tőle a kicsiny gyertya sárga lángocskája, amelyet ősz, nagyszakállú
szerzetes-vezetőnk ad kezünkbe.
Megindulunk lefelé a lépcsőn.
Ki ne borzadna meg arra a gondolatra, hogy ezek a sötét,
földalatti folyosók és üregek, amelyekbe imbolygó, gyönge fényt vet a gyertyák
riadt lángja, ezer kilométer hosszúságban szövik keresztül-kasul az Örök Város
földalatti területét? Annyi bizonyos, hogy nem volna jó eltévedni bennük.
- A hely, ahol állasz, szent!...
A vezető tört németséggel magyarázza az őskeresztények
életét a keresztényüldözések napjait, az ősi római temetkezési szokásokat, az
első pápák működését a katakombák világában, amelynek sötétségét Krisztus
szeretete sugározta be lelket derítő fénnyel.
Az arcok meghatottan rándulnak, a kezekben reszket a
gyertya.
Magunk elé képzeljük az őskeresztények temetését... Mormoló
imádság. Vontatott, halk ének hallatszik messziről. Az egyik fordulónál apró
csillagpontokként tűnnek fel a lassan lépkedők mécsesei. Négyen hozzák a
halottat, ruhákba leplekbe takarva. Elhelyezik a falba vájt koporsónyi üregbe.
Gyászszertartás. Valamennyien letérdelnek és imádkoznak mélységes csendben.
Csak a mécsek és gyertyák sercegnek... - Elképzeljük Szent Péter apostolt és az
első papokat, amint buzdítják és vigasztalják a halálra ítélteket... - Látjuk
magunk előtt a rémült menekülést, mikor - nem tisztelve a temetkezési helyeket
védelmező római törvényt - katonák törnek be a katakombákba. Kezükben sistereg
a fáklya, villog a fegyver. Menetelnek, menetelnek. A fáklyák kialszanak, a
folyosóknak, üregeknek pedig se vége, se hossza. A katonák megállnak,
visszafordulnak. Nedves, áthatolhatatlan sötétség mindenütt. Jobbra-balra
halottak, halottak és halottak...
Róma negyvenhárom katakombájában körülbelül ötmillió halott
pihen.
A sírüregekben sok helyt porladó csontokat, koponyákat
látunk. A pápák sírhelyei egymás fölött. Mindenütt feliratok, képek, ábrák.
Galamb az olajággal. A jó Pásztor, Krisztus a hallal az utolsó vacsora. Latin
írások, régi római edények és szobortöredékek. Szent Cecília sírja. Kis beugró
kápolnák kőoltárokkal.
A falak szimbolikus ábrái és feliratai mind érthetőek
számunkra. Az azóta elröppent kétezer évet áthidalja a hitnek és hagyománynak
megszakíthatatlan folytonossága. Csaknem az egész katolikus dogmatikát ott
találhatjuk a katakombák falán. És ábrán, íráson mindenütt a legelső főpap:
Péter, Péter és mindenütt Péter!
A történelem mélységeiben, a hit nagyszerűségében, a
hősiesség fenségében megfürödve, fáradtan és sápadt arccal, de feledhetetlen
élménnyel és emlékkel gazdagodva kerültünk fel másfél órai bolyongás után a
napsugárra, amelyben ujjongva énekeltek a madarak...
*
Visszafelé haladva, megtekintettük a Quo Vadis-kápolnát, Sz.
Sixtus-pápa templomát, Caracalla termáit, Nagy Konstantin diadalívét, a
Fórumot, a régi császári paloták romjait és a Colosseumot. Az utóbbiakat csak futólag, mert
tudtuk, hogy még visszatérünk hozzájuk.
Autóbuszokon jókora körsétákat végezve, érkeztünk meg a
lateráni bazilikához. A szépséges templom homlokzatán Krisztus szobra látható,
körülötte tizennégy szent óriási faragott mása. A búcsúimák elvégzése után -
ezzel be is fejeztük a négy bazilikában sorra végzendő búcsúimádságokat -
megnéztük Michelangelo főhajó-mennyezetét, a padozat XV. századból való remek
mozaikját és a legnagyobb római orgonát. A bazilika jobboldali oldalfalában
pillantottuk meg II. Szilveszter pápa emlékrelifjét, amelyet a magyar milléniumi
esztendőben állíttatott Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok a magyar szent
koronát küldő pápa emlékére. A lateráni bazilikából a Santa Croce
GerusalemmeScala Santa megtekintésére is jutott idő. A Scala Santa huszonnyolc
tyrusi márványlépcső, amelyen - a hagyomány szerint - Krisztust a
megostoroztatás után levezették.
A nap már lenyugodott. Az alkony szürkesége mind vastagabban
és vastagabban terült szét a városon. Az ablakok, utcalámpák kigyulladtak. A
hat óriási autóbusz, amely rendelkezésünkre állott, mindenkit hazaröpített
szállodájához.
*
Máris félek, hogy túlságosan sok szuperlatívuszt használtam
eddigi írásomban. A szép, szépséges, nagyszerű, gyönyörű, csodálatos és más
hasonló kifejezések csak úgy ömlenek az ember tolla alól. És ugyanakkor érezni
kell, hogy mennyire szürke, semmitmondó szavak ezek,menyire nem fejezik ki a
lélek igazi elragadtatásának ünnepélyes, megindító, nagy tartalmát.
Milyen szót találjak hát akkor arra a felséges éjszakára,
amikor zarándokcsapatunk néhány tagjával ott állottam a reflektortól
megvilágított, holdsugártól szelíden befutott Colosseum közepén?... Colosseum
és holdfény? ... - biggyeszti le száját a közhelyeket nem szerető olvasó.
Néhány héttel, vagy akár nappal ezelőtt bizonyára én is úgy tettem volna. De
milyen nagyszerű, újszerű volt felfedeznem azt, hogy néha a közhelyeknek is van
igazságuk. Hogy az elcsépelt, sokat hallott szép is lehet szép, amikor
személyesen, az élmény eleven, meleg, lüktető húsába öltözve találkozunk vele.
Mint ahogy a giccses, túlszínezett, ízléstelen itáliai levelezőlapok unalomig
ismert ciprusos tájait is elragadtatva ismertem fel és üdvözöltem, mikor
először pillantottam rájuk a valóságban.
- Hol állott a császári páholy? - kérdezi valaki
elfogódottan és suttogva, mert hangosan beszélni nem mer az ünnepélyes éjszaka
csendjében.
- Ott, - mutat a vezető a sötéten feltornyosuló hatalmas
falakra.
- Hol voltak a vadállatok? Hol jöttek ki? - kérdés kérdés
után tolakodik a szájakra...
Örökké hálás lélekkel köszönöm a sorsnak azokat a
pillanatokat, amelyeket mindenkitől félrehúzódva, egyedül tölthettem a
Colosseum gigászi, csöndes kövei között... Túlságosan fűtött, regényes fantázia
sem kellett ahhoz, hogy egyszeriben megelevenedjék előttem a Colosseum. Hogy
ezer fáklyától legyen világos és vakító. Hogy lássam a hatalmas római
méltóságokat bevonulni római díszhelyeikre. Hogy lássam a zajló, tolakodó
tömeget, amint izgatott tapssal várja, követeli a véres látványosságokat.
Gladiátorok viaskodnak közvetlenül előttem.
Pollice verso: - a hüvelykujjak lefelé fordulnak.
Keresztény tömegek énekelnek. Arcuk ég, szemük lángol... Még
néhány pillanat és itt a biztos halál...
A Colosseum körporondjának közepén nagy fakereszt áll.
Mussolini állíttatta és hirdeti, hogy a mártírok ezrei a kereszténység szent
helyévé avatták ezt a helyet.
Szerettem volna kivallatni a holdat, amely éppen olyan
némán, mindent látón és titokzatosan suhant el a Colosseum kövei fölött, mint
kétezer évvel ezelőtt. Mindent tud, de hallgat. Mindent látott, de nem beszél.
Csak világít, hogy rejtelmes éjszakában láss te magad, ha van szemed látni a
láthatatlant.
Fél kettőkor váltunk el egymástól, hogy alhassunk még valamit
a másnapi nagy nap, a pápai fogadtatás napja előtt.
VI.
BOLYONGÁS A VATIKÁNBAN
Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek
csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni,
mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szószerin tett
„zarándoklat" lényegéhez tartoznak, hogy - úgy érzem - megcsonkítanám kis
visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük. De azért sem
hallgathatom el, mert - úgy vettem észre - útitársaim között nem én voltam az
egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a
zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy
nyugodalmas, magányos félórát tölthessek a Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem
túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még
ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami
kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom
akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az
embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza
Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi
könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a
Porta Santa-n, ezúttal nem mint kíváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint
alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma
örök fala között, mint a messze Erdély „barbár", de édességes rögein. Aki
csakugyan „zarándokol" most, áhítatba öltözködve és beburkolózva a lélek
csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem
szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat
tizedmásodperc alatt mennyet beszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem
magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az
Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico
angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a
Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pieta
Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül
fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom
fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
... Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint
néhány pillanatig behunytam a szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter
koporsójára hajtom fejemet: az elmozdíthatatlan bronz-sírtömbre, amelyen
Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falak
árnyait szemléltem, - hosszú idő óta először - végtelenül könnyű és tökéletesen
boldog voltam.
*
Délelőtt kilenc óra tájban mentünk be a vatikáni múzeumokba
és képtárba.
Az olvasót, aki még nem járt a Vatikánban, itt megint
képzelete szárnyára kell bíznom, mert arra, hogy a Vatikán szépséget,
gazdagságát, nagyszerűségét leírjam, nem vállalkozhatom.
Erdélyi zarándokcsapatunk az egyik ámulatból a másikba
esett.
Vezetőnkkel először is Fra Angelico gyönyörű termébe, V.
Miklós pápa dolgozószobájába léptünk. Ó, angyali lelkű festő, a Quattrocento
illatos virága, szférák zenéjével muzsikáló hatalmas gyermek!... Reprodukciók
után el sem tudtam képzelni, hogy ilyen csodaszépek az egyszerű barátfestő, az
első reneszánsz-művész Szent Lőrinc freskói.
Hát még a Cappella Sistina, IV. Sixtus pápa híres kápolnája.
Először más képeket néztem: Botticelli II. Sixtusát, Ghirlandajo színdús pápaképeit,
Perugino, Roselli, Signorelli képeit, ... csak fokozatosan, lassan-lassan
mertem felnézni Michelangelo„Utolsó Ítélet"-ére. Hét esztendeig festette a
művész ezt a képet, de azt hiszem ugyanennyi ideig lehetne előtte állani unalom
nélkül... A mennyezetfestések... Lehetetlen, hogy vissza ne kerüljek még
egyszer életemben a Cappela Sistinába.
Tovább.
Raffael stanzái: Az athéni iskola, a Disputa, Heliodorus, A
bolsenai mise, Szent Pétert az angyal kiszabadítja, Borgó égése, A milviusi
csata. Mennyi tudás, mennyi művészet, mennyi Pazar pompa, mennyi örök kincs!...
Raffael gyönyörű loggiái... Azután végig a múzeumon: a Biga termébe: lenyűgözve
állunk meg a kétkerekű római kocsit vonó, ágaskodó gyönyörű fehér márványlovak
előtt. Még az inuk is remeg, annyi bennük az élet... A görög kereszt terme, a
sala delle statue. Szobrok, szobrok, szobrok. A Museo Chiaramonti: itt van a
csodálatos Nilus-szobor.
A Belvedere gömbölyű udvara.
Higgye el akárki, nem kis dolog szemtől-szemben állani a
Laokoon-csoporttal...Ó, szépséges belvederei Apollo.
Tovább.
Át az egyiptomi múzeumon, fekete múmiák közt...
Papirusz-gyűjtemények, etruszk-terem, museo dei candelabri, a térképek
galériája, a gobelinek múzeuma. Egyik érdekesség a másik után.
Galleria degli Arazzi. Itt őrzik Raffael híres szövött
kárpitjait, a világ legcsodálatosabb szőnyegeit, amelyek ma már csak
megcsonkultan, a barbárok által félig megégetve láthatók. Még így is
megrendítően szép a Csodás halfogás. A szőnyegek eredeti rajz-kartonjai ma a
londoni South Kentingion-múzeumban vannak.
Tovább!... Az új vatikáni képtár.
Aránylag nem sok kép, de valamennyi felbecsülhetetlen értékű
műremek. Raffael újra lenyűgöz: Madonna di Foligno, Urunk színeváltozása.
... Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben
találkoztunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt hogy a Szentatya elé
járuljunk.
VII.
A SZENTATYA SZÍNE ELŐTT
Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtónállók,
akiknek festői, érdekes, sárga csíkos ruháját még Michelangelo tervezte,
mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A
zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a
fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek
és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete
ruhában, a nőkön hosszú-ujjú, zárt ruha és fekete fátyol.
Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán
egyik legszebb termében, a bíbortrónusú „Sala ducale"-ban, a hercegi
teremben lesz. Már fel is nyíltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói
s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az
egymásba nyíló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok.
Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet:
olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.
Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy bíborruhába
öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a
rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta
fogad, jár teremről-teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még
legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott
legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak
hozzánk intézzen beszédet. Ez - mondották - nagy kitüntetés is igen ritka
dolog.
Izgatott várakozás közben telik el a félóra. Megjelenik Juga
dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és
mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik
vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson
fogadja. Mintegy tizenketten megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek
minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya
már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és
az éljenzés.
Hirtelen félrehúzódik az egyik oldalajtó bíborfüggönye. Két
alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a
festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is
kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.
Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di
Sant"Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a
nemesi és svájci gárda kíséretében.
Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.
Letérdelünk.
A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép.
Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat. A
Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.
- Bene, bene... - mondja a Szentatya és szemével, kezével
egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette.
És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében.
Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.
Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíborfüggönyös
ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi
zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps,
háromszáznál több embernek szinte üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők
lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező szűnni nem
akaró „éljen!" A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező
tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut
végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.
A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével
elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak
kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:
- Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó?Meddig maradnak?
Később megkérdezi:
- Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen
Erdélyben a katolikus iskolák élete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?
Dr Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.
A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz,
ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk.
A Szentatya beszélni fog.
A pápa csakugyan felmegy a bíbortrónus lépcsőjén és helyet
foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait
szedné össze. De akik közelebb állnak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan
lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél
három.
Halkan, alig hallhatóan kezdi beszédét. Elmondja, hogy ilyen
nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották
az Ő hívó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető
édesatyjukhoz.
Hangja mindinkább megerősödik.
- Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a
jubileumok sorában sem. Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket
várunk ettől az esztendőtől. Programját a Megváltó adta meg, mikor azt
mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszíttessem és életet adjak nektek". Ez az
élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és
méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus -
kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy
„keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját.
Megerősödni Krisztusban, újraélni Őbenne. Ez a keresztény életprogram
teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel
ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szívünknek, hogy oly példás, épületes
buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai
szívemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.
A Szentatya szájáról folyamatosan, gömbölyűen, melegen
áradnak a szép olasz szavak. Fölemelt, most ár erős és átható hangjában fenség
és méltóság zeng, amikor azt mondja:
- Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra,
megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket
otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket
a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat,
amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben
szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.
A szokatlanul hosszú, húszperces beszéd véget ért.
- Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy
lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! - Így fejezi be
beszédét a Szentatya. Előbb dr Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul
tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a
szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps,
lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos
mennydörgés.
Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet
zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő
papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az Ő áldásában.
A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap
át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással
és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.
A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A
Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai
jósággal mosolyog a zarándokok felé.
- Éljen! Éljen! - kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó
bíborfüggönye mögött.
(...)*
IX.
„VEDI NAPOLI...!"
POMPEI ROMJAI KÖZÖTT
A „Mostra della Rivoluzione Fascista" megtekintése
egyúttal búcsú is volt Rómától azok számára, akik a vasárnapot már nem
töltötték az örök városban, hanem részt vettek a Nápolyba rendezett kitűnő
kiránduláson.
Reggel fél kilenc tájban indultunk a Róma-Nápoly között sűrűn
közlekedő gyorsvonattal. Körülbelül százan lehettünk, valamennyien vidámak és
hangosak. Az ég enyhe, általános borúja éppen jó volt arra, hogy ne legyen
elviselhetetlen a hőség. Alig hagyta el vonatunk a római állomást, máris hangos
magyar ének töltötte meg a vagonokat. A társaság legnagyobb része már tűrhetően
beszélt, gagyogott olaszul: öt-hat nap alatt egész csinos szótár és nyelvtan
ragadt az erdélyi magyarokra. Az ének szüneteiben állandó tréfás olasz
beszélgetések folytak az útitársak között.
Az általános, csapongó jókedv csak akkor hagyott alább, amikor
kényelmes két különvagonunk ostrom alá került valamelyik állomáson. A többi
kocsik mind zsúfoltak voltak. Az újabb felszállók rávetették hát magukat az
erdélyiek kocsijaira. A folyosók egyszerre megteltek olaszokkal. Férfiak, nők,
rongyosak és elegánsak, mindenféle népség. Kiabáltak, handabandáztak és helyet
követeltek. Mi bezártuk a fülkeajtókat és belülről tartottuk magunkat.
- Minden hely
foglalt!
- Magyar karaván! - ordítoztuk mi is, de hiába. A kalauz
riadtan menekült az igazságtevés nehéz és veszedelmesnek látszó szerepe elől.
A fülkeajtó engedett a túlerőnek s egy izzadt, széles képpel
vigyorgó olasz furakodott be rajta. Tiltakozó lármánk ellenére felrakta
csomagját a tartóba, ő maga pedig helyet foglalt.
- Most már mit csináljunk? - mondtam. - Hagyjuk!
De akkorra már a többiek is tolakodtak befelé.
Be is jöttek volna, ha újdonsült olasz fülketársunk már bent
nem lett volna. Hirtelen a i pártunkra állott. Látni kellett, hogyan lármázott.
Egészen belevörösödött. Szájából csak úgy ömlöttek a szidalmak tolakodó
honfitársai felé:
- Ez különvonat! -ordította olaszul, - itt senkinek sincs
hely! Nem szégyenlik magukat? Takarodjanak!
Parázs veszekedés lett, de a jó olaszok eltakarodtak. Csak
először befurakodott barátunk maradt velünk. Jóleső mosolygással nyugtázta
köszönő szavainkat a nekünk nyújtott védelemért, kényelembe helyezkedett és két
perc múlva hangos horkolással tetézte a vonat zakatolását.
*
Vedi Napoli e poi muori! (Nézd meg Nápolyt s meghalhatsz!) -
mondja kissé túlzott önérzettel a nápolyi közmondás.
A különböző jellegű olasz városok után - kettő sincs
közöttük hasonló - ismét újdonsággal találkoztunk. Nápoly semmiféle más
városhoz, más vidékhez nem hasonlít, csak önmagához. A kultúrában,
történelemben, művészetben, régiségben gazdag Firenze és Róma után mennyire más
szépség ez! A természetnek, a sugárzó délszaki tájnak, a tárt horizontnak, a
ragyogó égnek, a vég nélküli tengernek, a határtalan szabadságnak, modern
kényelemnek és ősi, álmatag dél-olasz lustaságnak szépsége ez! Még a közelben
ugyancsak füstölgő, rettegett Vezúv sem tud félelmes külsőt ölteni:
habosfehéren, fellegszerűen bodrozó füstje inkább kedélyes és álomszerű, lejtős
körvonala finoman könnyed, széprajzú és elegáns.
- No itt is lehetne élni! - mondott ítéletet Nápolyról egyik
háromszéki útitársunk.
A bőséges, ízletes ebéd után autókra ültünk és valósággal
repültünk a sima, egyenes, gyönyörű autóúton Pompei felé. Jobbra-balra villák
szegélyezik az utat, kertek, narancsligetek, szőlők díszítik a paradicsomi
tájat. Hol szemben, hol baloldalt állandóan bodrozódik a kék Vezúv szürke-fehér,
hajladozó füstje. Cicerónénk széles jókedvében van. Egyre-másra énekli a
nápolyi népdalokat.
Szép szerpentin-utas parkból a Porta Maximá-n keresztül
lépünk be a néma, elátkozott városba, Pompeibe. Íme, előttünk áll a gazdag
római város kétezer éves csontváza: egyformán szürke, barna romok.
Szabályos keskeny utcák járdákkal. Az utak lávakövekkel
kirakva. A felásott csatornákban az ősi vízvezeték-hálózat ólomcsövei látszanak.
Érdekes lakóházak: némelyik csaknem egészen épen maradt. A tágas átriumok
közepén négyszögletes csinos medence. Templomok, szép szobrok, oltárok, érdekes
freskók. Különös „Pompei-vörös" falsávok, freskókeretek.
Lám, a nagy fórum!
Milyen üres!
Újra utcák, házak. A tragikus költő és Cornelius Rufus
házai. A bazilika. Üzletek: pékműhely, malom, csapszék. A nagy nyilvános fürdő.
Házak kettős fallal: központi légfűtéssel. A házak mögött csinos kis kertek
szobrocskákkal, rózsával futtatott csinos loggiákkal. A nagy színház romjai.
Lábunk kísértetiesen kong a lávaköveken. A cicerone rekedt
hangja ijesztő...
Hol vagytok, elegáns, üdülő római nemesek? Hol vagytok,
kacér hölgyek? Hová lettetek, rabszolgák? Hová tűntetek, pajzsos, sisakos
katonák?... Holttesteitek, csontjaitok egy része a múzeumban, más része a romok
között, a kiásott, elhordott hamu és törmelék között.
Kétezer év múlva erdélyi magyar karaván topog-kopog végig
utcáitokon, a kihalt, rémséges utcákon. Az olasz cicerone németül magyaráz.
Balkéz felől pedig fehér füstoszlopot enged a csalárd nyugalmú, megbízhatatlan,
ravasz hegy: a Vesuvio.
*
Csaknem erőszakosan kellett magunkat visszaráznunk a
jelenbe: a való életbe.
Vissza Nápolyba!
A társaság nagy része elment megnézni a világhírű akváriumot,
amely az egész világon páratlanul áll. Mások autókárokon a várost mentek
megtekinteni. Ismét mások apró bárkákba szállottak és kimentek a tengerre.
- Jaj, nagy zöld, ólmos víz. Tenger! Félünk tőled.
Elhagytuk a mólót és kimentünk a nyílt tengerre. Víz,
amelynek nincs határa. A láthatáron apró gőzösök, bárkák, vitorlások, mind
mozdulatlanul vesztegelnek: látszólag semmi sem mozdul a végtelen nyugalomban.
Csak a sárszínű óriási víz bugyborékol, hullámzik, forr és morog állandóan,
egyhangúan. Milyen más már itt is a tenger, mint bent a kikötőben! Valósággal
elszédülünk a határtalanság borzasztó emberfeletti érzésében. Milyen játékszer
már itt is parányi dióhéj-sajkánk, amelyet lassú, egyenletes csapásokkal hajt
előre gyorsbeszédű, öreg evezősünk.
- Erős a hullámzás! Vissza kell térnünk! - mondja.
Amint visszafelé siklunk a festői kikötőbe, ahonnan a
Castello Maschio Angioino fekete falai zordonan pillantanak alá, - alig tudunk
félremenekülni egy hatalmas óceánjáró elől. Látszólag nyugodtan szeli a vizet,
de hullámaitól csónakunk majd hogy fel nem borul.
- Ausztráliába megy! - mondja evezősünk.
Sóvárogva nézünk utána.
*
Autótaxival alkuszunk. Külön program. Beszáguldjuk vacsora
előtt az egész Nápolyt.
Érdekes kikötőnegyedek. Szegényes vidékek. Pompás, hatalmas
világvárosi utcák. Minden egyenes, tágas modern. Sokemeletes házak, lapos
fedelekkel. Szépséges tengerparti sétányok, nagy parkolt pálmákkal, ciprusokkal
és remek píneákkal.
Végig a Piazza Margellán! Fel a Parco della Rimembranzához,
a kilátóhoz. Felejthetetlen szépségek!
Egyik oldalon Nápoly! A másik oldalon a messzi, távolból
égszínkéken csillogó tenger. Nissida és Ischia szigetei. Hajók. Távolabb Capri
csalogató körvonalai. Valóságos édenkerti táj. A felhők meghasadtak ebben a
pillanatban és a gyönyörű arany napfény zuhogva ömlött a kék vízbe!
Miért nem lehetett dobbantani akkor és azt mondani makacsul:
- Én itt maradok!
Miért kellett eljönni onnan?
X.
RÓMAI EPIZÓD
Még egy pillantást vetettünk a kéklő Caprira, a sugárzó
tengerre, a csillogó Sorrentóra, aztán beültünk autónkba:
- Ferrovia!... Gyerünk az állomásra!
A vasúti étkezdében már várt a friss forró vacsora. Mikor
végignéztem a sok farkasétvággyal étkező emberen, a perc alatt kiürült
tányérokon, eszembe jutott: néhány nappal ezelőtt az első olasz vendéglőben
milyen ímmel-ámmal, milyen bizalmatlanul és gyanakodva nyúltak kedves
honfitársaim az igazán kitűnő talián ételekhez: „Vajon nem olajos? Jaj én
ilyent nem tudok enni" stb. Alig pár nap múlva pedig kinek jut eszébe a
főzés titkait fürkészni? Eszik mindenki jó étvággyal és csillogó szemmel.
Vacsora után felültünk a vonatra és indultunk vissza Rómába.
Hamarosan besötétedett. A Vezúv mellett haladt el vonatunk.
Az öreg tűzhányó egyik oldalán, mint világító arany gyöngysor, lámpák
csillogtak hosszú sorban, egészen fel a kráterig. A csúcsig vivő drótkötélpálya
kivilágított útja volt az, amely kedvesen és érdekesen vibrált, csillámlott az
esti sötétben. Annál ijesztőbb volt közvetlenül felette az a halványvörös tűzderengés, amely a Vezúv
füstjének éjente fenyegetően világító oszlopát jelezte.
Mind halványabb lett a fény, mind kisebb lett a Vezúv.
Csakhamar eltűnt.
Éjfélre Rómába érkeztünk.
*
Nem közérdekű az alábbi epizód, de mindenesetre tanulságos.
Akik arra számítanak, hogy társasutazáson vesznek részt a jövőben, okvetlenül
vonják le az üdvös tanulságot.
Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka, éjfélkor értünk vissza
Rómába, ahonnan viszont már kora reggel, hét órakor indult vonatuk Velence
felé... Legalább öt órát alhatom, - gondoltam és fáradt, nagyon fáradt tagjaim
előre örvendtek a párnák puhaságának. Szállásom nem lévén messze a
Termini-állomástól, gyalog eredtem útnak. Alig indulok neki, hogy átvágjak a
kavargó villamosok és autók tömkelegén, amikor magyarul kiáltoz valaki a hátam
mögött.
- Szerkesztő úr! Várjon, az Istenért!...
Egyik útitársunk volt. Középkorú hölgy Erdély belsejéből.
- Mi baj van, nagyságos asszonyom? - kérdeztem részvéttel.
- Kiszálltunk a vonatból. Akikkel együtt jöttem Nápolyból,
pillanat alatt eltűntek itt az állomás forgatagában. Egyedül maradtam és nem
tudok hazamenni.
Szánalmas volt a szegény, sápadt, megijedt hölgy, amint
zsebkendőjét kisírt szeme elé tartva állott a hullámzó embertömeg közepette.
Kisebbnek hittem a bajt, mint amilyen volt, mert készségesen ajánlkoztam:
- Majd én hazaviszem, nagyságos asszonyom, hol lakik?
- Nem tudom.
- Milyen szállodában? Milyen utcán?
- Nem tudom.
- Kérem, ilyet ne tessék mondani, az nem lehet. Mikor
megérkeztünk Rómába, mindenkivel felírattuk a szállodája nevét és pontos
címét... Hol a cédula?
- Elveszítettem.
- Tessék még egyszer megnézi a kézitáskájában, zsebekben!...
Kereste szegény, kereste nagy ijedten, de bizony nem
találta. Most mit csináljunk? Eszembe jutott vagy nyolc a tizenkét római szálló
közül, amelyekben laktunk. Mindjárt mondtam is az első nevét.
- Nem az?
- Persze, hogy az! - mondta honfitársnőm nagy örömmel, -
mehetünk.
Villamosra ültünk és elindultunk. Átszálltunk, tovább
mentünk. Kicsit lassabban ment a dolog, mert nekem is lépten-nyomon érdeklődnöm
kellett. Végre megérkeztünk a nagy szálloda elé.
- Á, ez nem az, nem is hasonlít! - mondta a hölgy
siránkozva.
- Szerettem volna erélyesen „megcirógatni", de
igyekeztem továbbra is udvarias maradni. Előre bevallom, hogy - tekintve
kimerültségemet és a késő éjszakai időt - nem sokáig sikerült.
Előálltam hát a második szállónévvel: Florida!
- Egészen biztosan az! - kiáltott ujjongva éjszakai
sétatársam. - Határozottan emlékszem.
- De csak akkor menjünk, ha egészen biztos benne, mert
nagyon messze van.
- Biztos, mint a halál!
Ez megnyugtatott. (Most már jobban megnyugtatna, ha a halál
volna olyan biztos mint ahogy az a hölgy ott lakott.) Autóbuszra ültünk, sokáig
mentünk. Kiszálltunk. Már el is indultunk a Trinita dei Monti sok lépcsőjén
felfelé, amikor megkérdeztem:
- Ugye, fehér márványlépcsőn lefelé kell menni a hegytetőn
nyíló kapuból?
Véletlenül ismertem tudniillik a Florida szállodát.
- Dehogy kérem! Én fent lakom a harmadik emeleten!
- Stop! Álljunk meg!
Olyan dühös lettem, hogy ha véletlenül vonaton vagyunk,
meghúzom a vészféket.
Hogyan lehet valaki ennyire könnyelmű - tört ki belőlem az
elkeseredett indulat. - Semmire sem emlékezni! Sem környezetre, sem utcára,
semmire! Mégis csak sok.
Őnagysága elkezdett sírni.
- Kérem, ne sírjon még ráadásul, mert itt hagyom! Most
jöjjön velem abba a szállodába, ahol én lakom. Ott lakik három hölgy is, felzörgetem
és megkérem őket, hogy adjanak szállást önnek reggelig. Rendben?
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert reggel korán elutazunk és nekem még minden holmim
szerteszét van dobálva a szállodámban.
Beláttam, hogy igaza van. Lábam reszketett már a
kimerültségtől, kabátomon foltokban ütött át a verejték.
- Gyerünk.
Elhatároztam, hogy - ha kell - sorba járom az összes római
szállodákat. Alfabetikus sorrendben. Azért önzően mégis úgy indultam, hogy
lehetőleg közelebb legyek saját szállásomhoz. Mikor a dei due Marcelli sarkán
megpillantotta útitársnőm a fehér alagutat, szinte sikoltva kiáltott fel:
- Itt lakom az alagút mellett! Biztosan tudom. Az alagúttól
balra az első utca.
Végigjártuk az első, második, harmadik utcát. A szálloda nem
volt.
- Biztosan az alagút túlsó felén van - mondta sírástól
fuldokolva.
Átmentünk a félkilométernél hosszabb alagúton. Előttünk állt
a fasiszta kiállítás palotája.
- Mégis a másik oldalon van, - sóhajtott a hölgy. - Mikor
tegnapelőtt eltévedtem, a rendőr átküldött az alagúton...
Szó nélkül megfordultam és rohantam visszafelé. Az asszony
utánam. Hangosan sírt és félkezével fogta a kabátom szárát, hogy meg ne
szökhessem. A járókelők megálltak, úgy bámultak utánunk.
- Gyerünk a jobboldali utcákba! - adtam ki a parancsot
röviden.
Mindjárt az első utcában volt egy hotel: Albergo Belvedere.
- Ez az?
- Nem. Nem is hasonlít!
De egy belső hang azt súgta nekem, hogy jó helyen járunk.
- Tessék bemenni és körülnézni!
- Hogyne! Hogy azalatt ön megszökjék! Biztos hogy nem itt
lakom!...
- Tessék bemenni és felmenni! - bömböltem magamból kikelve.
- Becsületszavamra mondom, hogy öt percet várok itt, nem megyek el.
A hölgy bement. Nekidőltem a falnak. Majdnem aludtam, amikor
megrázták a karomat. Az útitársnő volt:
- Itt lakom! - jelentette széles nevetéssel, - már a
rendőrségen is kerestettek. Köszönöm a jóságát.
- Kérem, kötelességem volt, - mondtam félálomban és
botorkáltam hazafelé. Valahol egy toronyóra hármat ütött.
Otthon ruhástól estem az ágyra, úgy aludtam három óra
hosszat.
Reggel hétkor valamennyien az állomáson voltunk.
Csomagjainkat autokárok vitték díjtalanul a vonatig.
Éjszakai sétatársnőm is ott volt már. Rajta is látszott a
fáradtság. Odamentem hozzá, néhány szóval
bocsánatot kértem éjszakai ingerültségemért. Ő viszont hálálkodott. És megkért,
hogy az esetet ne mondjam el senkinek.
Nem is mondom el senkinek, csak annak a pár embernek, aki
véletlenül elolvassa cikkemet s aki bizonyára fontos társasutazási tanulsággal
gyarapodik általa.
Beszállás!...
Lassan elindult a vonat.
... Isten veled Termini!... Isten veled, gyönyörű Örökváros!
Mikor kifutottunk az üvegfedél alól, messziről
megpillantottuk még egyszer a Szent Péter templom kupoláját.
Homályos lett a szemem és a szívem olyan nehéz!... De valami
távoli különös hang, valami belső sugallat azt mondta, hogy viszontlátom még a
Várost, ahová minden út vezet...
XI.
PILLANATFELVÉTELEK
Tehát elbúcsúztunk Rómától.
- Tram-ta-ta, tram-ta-ta... megint zakatolt velünk a vonat.
Vitte a magyar karavánt Pádova felé, ahol - sokak kívánságára és
közmegegyezésre - párórás megállót iktatott programba a rendezőség.
Az út hosszú volt: reggeltől estig utaztunk.
Hogy elverjem az út unalmát, apróbb útiélményeket, villanó
észrevételeket jegyeztem útinoteszemben.
Engedje meg most a kedves olvasó, hogy néhány lapocskát
ideiktassak jegyzeteimből: talán nem lesznek túlságosan unalmasak. Felületes,
könnyű apróságok, amolyan újságírói pillanatfelvételek.
Lehetetlen észre nem venni: mennyire hasonlít az olasz fajta
az ókirálysági románhoz. Jugoszlávia ismeretlen arcú, fekete, nyírtbajuszú, félelmes,
szinte barbár arcai után régi ismerősként áll elénk az olasz ábrázat. A nők
arcán ugyanaz a vonás, ugyanaz a festés. Ugyanazok a borotvált, púderos
katonatisztek. De nemcsak az arcok karaktere hasonló, hanem a temperamentum is:
ugyanazok a gesztusok, ugyanaz az éneklő, nőknél sipító hanghordozás. Mindehhez
hozzájárul még a két nyelv kísérteties hasonlósága...
Különbség körülbelül ugyanaz, ami a két nyelv között van. Az
olasz ember dallamosabb, sikkesebb, simább, élénkebb és vidámabb. Gesztusai
gömbölyűbbek és színészibbek. A román vérbe némi szláv lomhaság is keveredett.
Az olasz bohémebb is, pillanatok alatt feledő, megbocsátó: egészen a perc
hangulatának embere.
A románban a fiatal népek lázas tettvágya és kultúrszomja ég:
az olasz embernek évszázadok kultúrája ad öntudatlan, átöröklött műveltséget,
előkelőséget és patinát.
*
- Olcsó János! Olcsó János!
Ezt hallottuk minden városban, ahová csak megérkeztünk. Az
olasz árusok kiabálják, mihelyt észreveszik, hogy magyar van a közelben. Még
hozzá egész tűrhető magyar kiejtéssel.
Az olasz utcai árus olyan tipikus jelenség, hogy külön kell
róla beszélnünk.
Jaj neked, szerencsétlen idegen, akit nem tanítottak ki jó
előre: hogyan kell bánnod a lármázó, fürge, kézzel-lábbal magyarázó, erőszakos
utcai árusok hadával. Pillanat alatt körülvesznek, csicseregnek, kiabálnak,
handabandáznak. Mindenét kicsomagolja az árus, eléd guggol az utcán és kirakja
kacatjait a kövezetre, hogy nem tudsz továbbmenni. Ez alatt a másik már a
karodat rángatja, hogy figyelj reá, mert ő öten centesimoval olcsóbb árat
mondott, mint a kollegája. A harmadik egyszerűen a zsebedbe gyömöszöli
portékáját, aztán élénken, sőt zajosan követeli, hogy amit megvettél, fizesd
ki... Ha tapasztalatlan vagy, elveszíted fejedet megijedsz a nagy lármától és
csakugyan fizetsz, sőt - cipelheted a sok értéktelen lim-lomot, amit a nyakadba
sóztak. Viszont, ha tapasztalt vagy és kiszabadulsz: a kedves árus taliánok
rögtön összefognak ellened és kórusban küldik utánad a szitkot, annyi baj
legyen, azért ők nem haragszanak komolyan...
*
Az első alkalommal Velencébe érkezve, alkudni kezdtem egy
vendéglői levelezőlapárussal. Hat lírát kért egy csomagocska fényképért. Kettőt
ígértem. Haragosan rántotta ki kezemből az albumot és hátat fordított.
Visszamentem asztalomhoz, ahol többedmagammal ültem.
Kis idő múlva megjelenik képeslapos barátunk az asztal
mellett és titokzatosan hunyorgatva int nekem. Felállok, odamegyek hozzá.
- Mi kell öreg? - kérdezem.
Suttogva mondja:
- Odaadom két líráért azt a csomagot, de a többi magyarnak
mondja, hogy hatért vette! Jó?
*
Hasonló másik kis eset Triesztben történt hazafelé menet.
Azt a levelezőlap-köteget kínálta egy árus hét líráért, amelyet egyért
vásároltunk mindenütt Itáliában.
- Mennyi? - kérdezem tőle, mintha nem jól hallottam volna.
- Sette líre... Hét líra, - mondja.
- Öreg - figyelmeztetem, - mi már visszafelé jövünk, minket
nem lehet becsapni.
- Quattro líre... Négy líra, - feleli és vigyorog.
*
Rómában töméntelen házaló szoborkereskedő van. Szentek kis
gipsz-szobrait és klasszikus szobrok eléggé sikerült apró másolatát árulják
mindenfelé, mégpedig elég olcsón: két-három lírába kerül darabja.
Többször megbámultam azt a rendkívüli ügyességet, amellyel
az egész szobor-állományt egyetlen hosszú, keskeny deszkára rakva, a fejükön
egyensúlyozva hordozzák, anélkül, hogy kezükkel tartanák.
- Mennyi keres naponta ezeken a szobrokon? - kérdeztem egy
ilyen árust kíváncsiságból.
- Száz, kétszáz lírát, - felelte készségesen.
- Hát hányat ad el naponta, - faggattam tovább, módfelett
álmélkodva a horribilis összegen.
- Eladni nem igen szoktam...
- Hanem?... - kérdeztem most ár nagyon kíváncsian.
- Mindennap akad legalább egy idegen, aki az egész készletet
leveri a fejemről, - mondta a világ legkomolyabb hangján.
Mi sem természetesebb, mint hogy ettől kezdve ijedten
menekültem félre a deszkát egyensúlyozó szoborárusok útjából.
*
Ha megkérdezed az olasztól, merre kell menned valamely
utcába, nagyon udvariasan igazít útba. Többnyire azt mondja, valamilyen irányba
mutatva:
- Sempre dritto...! Mindig csak egyenesen!
Mikor aztán már nem tudsz tovább menni, mert nincs is út
egyenesen, megint megszólítasz valakit, aki szintén azt mondja:
- Sempre dritto!
És egészen más irányba mutat, mint a másik. És így tovább.
De azért végül mégiscsak odaérsz ahová akarsz.
A taliánnak nem igen van fogalma az időről. Ha megkérdezed
valamiről: „messze van?" - többnyire azt feleli.
- No, no, cinque minuti... Dehogyis, csak öt perc.
Ami azt jelenti, hogy futólépésben legalább háromnegyed órát
kell kutyagolnod és kilóg a nyelved, mire odaérsz.
XII.
SZENT ANTAL VÁROSÁBAN
(...)
*
Sajátságosan érdekes típus az olasz cicerone is.
Nem beszélek most az öt nyelvet tökéletesen beszélő,
intelligens idegen-vezetőkről, akik annyi intelligenciával és tudással
magyaráznak, mintha egyetemi professzorok volnának. Ilyenek is vannak.
De a legnagyobb rész az átlag: üresen csacsogó, fecsegő,
sokbeszédű, élelmes svihák. De valamennyi roppant mulatságos. Arról, ahogyan
megkörnyékezi az embert, ahogyan hízeleg, ahogyan tört, groteszk németséggel,
vagy angolsággal - legtöbbször három-négy nyelv keverékén - magyaráz,
tanulmányt lehetne írni.
Képtárba mégy? Valahonnan előkerül, melléd áll és már bökdös
is a képek felé:
- Tiziano!
Hiába mondod neki, hogy tudod, hogy nem kell, hogy oda van írva
ökölnyi betűkkel a képek alá s te nem vagy vak, hiába: ő nem tágít.
- Bassano! - bökdös tovább az orrod alá. Végül pedig bűbájos
mosollyal nyújtja a markát a „megszolgált" keresetért:
- Buon giorno, signore! - és hajlong, hajlong, hajlong.
*
De elismeréssel kell ideírnom, hogy lopás egész utazásunk
alatt egy sem történt. Napokig a vonaton hagytuk minden holminkat. Szállodákban
szanaszét hevertek dolgaink. Csomagjainkat külön szállították ide-oda: egyetlen
tűje el nem veszett senkinek, sehol a tíz nap alatt.
Az olasz, ha csak lehet, túljár az idegen eszén, de soha nem
lopja meg. Ez benne van az idegenforgalom fokozásának tízparancsolatában.
Három órát töltöttünk Pádovában.
Ó, Szent Antal kedves, ódon városa, nagydarab ittfelejtett
középkor, árkádos, oszlopos, folyosós szűk utcácskák, patinás régi házacskák:
be szeretnék hosszabban írni rólatok! Mint ahogy szerettem volna tovább is
köztetek maradni!
Ó, Giotto, te bűbájos angyali festő! A te aranyos, együgyű
primitívséged milyen élő, milyen lüktető, milyen modern ma!
Szent Antal ötkupolás nagy dómja: csupa szépség, csupa
ereklye, csupa kincs. Minden a nagy, melegszívű franciskánus szent, szinte
eleven közelségről beszél. A falakat óriási síkokban borítják a kisebb-nagyobb
fogadalmi ajándékok.
Szépséges park a város közepén. Kanális, mely Velencéig fut.
A szűk utcákban ahol csaknem a falat dörzsölve éktelen csilingeléssel siklik el
a villamos a háromszáz erdélyi zarándok teljesen megállította a forgalmat.
Sajnos, Mantegna világhírű freskóira már nem jutott idő.
Mennünk kellett tovább. Sebaj, majd ha legközelebb Pádovába jövünk!
XIII.
VELENCE
Este tíz óra tájban érkezünk Velencébe.
Az állomás közelében levő vendéglő és szálloda már régi
jóismerősként fogadott bennünket. Mi is régi ismerősként üdvözöltük a zöld
kanálisok átható, erős poshadt szagát, amely vastagon gomolyog és lebeg a
lagúnák városa fölött.
Megkaptuk szállodáinkat: kellemes, tágas szoba, jó ágy
jutott mindenkinek. Az étteremben vacsoráztunk és pedig nem előlegezett
bizalmatlansággal, mint mikor először voltunk Velencében, hanem farkasétvággyal
és jóízűen.
Vacsora után azt tanácsolja a jóakaratú vezetőség, hogy
mindenki feküdjön le, mert reggel sok látnivaló, sok járnivaló lesz: szükséges
lesz a pihent erőkre. Ám ezúttal senki sem fogadja meg a jótanácsot még a
vezetőség sem. Ki is az az érzéketlen, kőszívű ember, aki egyetlen estét,
egyetlen éjszakát tölt Velencében és elmegy aludni? Lehetséges-e így
lebecsülni, így megcsúfolni az álmok márványvárosát?
A társaság apró csoportokra oszlik. Nagy alkudozások
indulnak a gondolásokkal. Jó olasz szokás szerint itt is háromszorosát kérik
annak, ami jár.
Ki tudna leírni egy éjszakai gondola utat a Canal Grandén?
Nem írónak kellene lennie annak, aki megpróbálná, hanem finomujjú, angyali
hegedűsnek. Távoli, halk, lágyan zsongó muzsikával lehetne talán egyedül
kifejezni azt hogy micsoda Velence. Talán valami sejtelemszerűen halkká
finomított hárfaszóból lehetne érezni a csipkefinomságú paloták hófehér
reszketését a holdfényben és a vízben, a habok andalító locsogását a bizarr
gondola körül és mindazt a káprázatos romantikát, amely valóságként veszi körül
az emberi szívet a velencei éjszakában.
Sokan megállapították már, hogy Velence szépsége csakugyan
zenei. Mintha az egész város - különösen este - csupán díszlet volna valami
levegőben zúgó, nem hallható, de mégis jelenlevő romantikus operához. Ha
behúnyod szemedet, mintha hallanád is a zenét... Olyan szép, hogy lezárt pillád
alá szökik a könny...
*
Egy óra tájban tértünk vissza a gondolákkal. A Szent
Márk-térig ost sem jutottunk el. Majd reggel!
A társaság fáradtan, álmosan, de boldogan tért nyugovóra a
különböző szállodákban.
Engem azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiság démona. (Az
ilyen nemes kíváncsiságnak talán nem is démona, hanem angyala van.) Egyik
útitársam nagy furkósbotjával szereltem fel magam, úgy indultam el éjszakai
csavargásomra.
... Azért is elmegyek a Szent Márk-térig, - tettem föl
magamban. El is mentem.
Ó, milyen más hatást tesz Velence így, ha gyalogszerrel
taposunk végig a szűk kis utcákon. Nem is utcák azok, hanem utcadarabkák,
húsz-harminclépésnyi sikátorok, amelyeket hidak és apró terecskék választanak
el egymástól. Rendes értelemben vett utca sehol. Az utcákon nincs gyalogjáró,
azaz gyalogjáró az egész kövezet mert Velencében nincsenek járművek: kocsi,
autó, kerékpár hogyan is mehetne át a lépcsősen épített, íves gömbölyű, magas
hidakon? Apró darabkákra van itt tépve a szárazföld s az utak erei minden
kődobásnyira elmetszve.
Eltévedek a sikátorok útvesztőjében.
Megyek előre, megyek hátra. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Kanális
kanális után. Híd híd után, tér tér után. Csupa-csupa ódon ház. szinte feketék
a régiségtől.
A hold fehéren süt.
Iszonyú, természetellenes csönd van. Száz és száz méterre el
lehet hallani egy-egy evező lágy csobbanását.
Megállok, fülelek.
Távolban rémes ordítás hasítja ketté a csendet. Megint
csend. Közelebbről éles füttyszó. Megindulok, lépteim visszhangozva, fülsértő
vadsággal konganak. Megállok megint, de a visszhang nem múlik el. A lépések
kopognak, zengenek tovább. Hangos beszéd, kurjongatás is hallatszik. Két fekete
árnyék közeledik: matrózok. Szemmel láthatóan részegek mert dülöngélnek,
egymást lökdösik. Megmarkolom a furkósbotot és sietve tűnök el egy
oldalsikátorban... Éppen idejében, mert a lökdösők dulakodásba kezdenek, úgy
hallatszik. Hirtelen rettenetes, velőtrázó, vadállati ordítás ráz meg...
Megértem, miért intettek óva Velencejárt barátaim attól,
hogy éjszaka egyedül csavarogjak!...
Nyirkos, rossz levegő, zsúfolt város amely semerre sem tud
többé terjeszkedni, még csak fölfelé sem, mert a cölöpök nem bírnak el
felhőkarcolókat. A zsúfoltságban valami ijesztő, beteg szaporaságot egymástfaló
lázas emberi vegetációt érez meg a fantázia. Minden sarokban ott guggol a Halál
és a Rothadás. Az egész fölött, mint sárga gázfelleg, terjeng a nehéz, miazmás
atmoszféra a poshadt víz és erjedő szenny szagával.
Ilyen Velence, ha a sikátorokból nézzük, éjszaka.
*
Mégis kijutottam a Szent Márk-térre.
Fölösleges elmondanom, hogy sokat vártam és még többet
kaptam. Azt hiszem, mindenki így van „Európa szalonjá"-val.
Leültem a Quadri kávéház előtt egy székre és néztem a
holdfényben fürdő Szent Márk-teret. A holdsugarat visszacsillogó mozaikok, a
gömbölyű kupola, a nyúlánk Campanile, az egész piazza és piazetta
kimondhatatlanul édes harmóniába futottak össze nemcsak szemem előtt, hanem
szemem mögött is: emlékeket megrögzítő agyamban és fáradt, ellágyult szívemben.
Lementem a móló habfehér lépcsőin a vízig: ez már a tenger.
Benne ring a hold. A bárkák és hajók száza szendereg - ahogyan Musset mondja -,
mint halk kócsagsereg.
A Szent György sziget éjszakai távolból néz és integet.
A boldogság és mélabú különös keveréke küzdött bennem.
Álltam és néztem.
Egyedül voltam. Úgy éreztem: az egész alvó világon egyedül.
A szépségek országában is egyedül.
Hirtelen elindultam visszafelé. Elmentem a Rialto-hídig, ott
vaporettora ültem s azzal mentem haza.
Reggel négy óra volt...
... Másnap azután kitárult előttünk Velence. Nem untatom
részletekkel az olvasót: a valóságot úgysem lehet leírni. Adatokat pedig
akármelyik Baedeckerben bőven kaphat. Mindössze annyit, hogy napfényben
megismertem a gőg, a hatalom, a féktelen teremtő gazdagság, kemény és
ármánykodó politika, a vakmerő rablások mesés városát is.
Különös Velence!
Hogy uralkodik piktorain is! A Velencében leghatalmasabb
Tintoretto, Veroneseés Tizianmennyire nem hasonlít senki más olasz festőhöz! Ez
a gondolat nélküli tisztán festői báj, a kompozíció, a vonalak és színek
önmagáért való harmóniája...
De átalakította Velence az építészeti stílusokat is. A dóm
bizánci gömbölyűsége a Doge-palota furcsa, fordított gótikája, az Akadémia
sokablakos reneszánsz pompája tökéletes egységbe olvad össze. Mindegyikben van
valami, - nem vagyok építész, sem képzőművész tehát nem tudom: mi, - ami egy és
ugyanaz: velencei.
*
Megismertük a kis utcácskák lüktető nappali forgalmát is.
Lézengenek, sétálnak, jönnek-mennek, veszekednek, kiabálnak, alkusznak, futnak,
sietnek. A kis sikátorok pedig hemzsegnek és ontják, ontják az embert...
*
Felmentünk a Campanile legtetejébe: feledhetetlen látvány!
Lábunk előtt az öreg zeg-zugos Velence. Azontúl a kék nagy
víz.
Azon is túl hegylánc, amelynek tetejét hó borítja. Kisüt a
nap és sugarat vetít a fehéren szikrázó, távoli ormokra.
Panoráma, amilyent egy életben csak egyszer lehet látni.
- Hol vagy most, Tizian? - kiáltottam fel majdnem én is,
amint egykor Aretino elragadtatott levelében, amelyben Velence alkonyatát festi
szavakkal.
A száz mozaikkal csillogó dómból a Doge-palotába mentünk.
Tintoretto. Az ötszázak terme. A sóhajok hídja, a fekete börtönök, a gyönyörű
udvar, a Scala dei giganti: az óriások kecses hófehér márványlépcsője.
Meglátogattuk a Museo delle belle arti-t is, Belllini, Vecellio, Pitati
Bordone, Pellegrini, stb. És itt it Tintoretto, VEronese. Innen a bűbájos
Frari-templomba mentünk. A sekrestye-kápolna szépséges Tizian-madonnája képével
búcsúztunk el Velence művészetétől...
Kimentünk a Lidóra.
Láttunk fekete-ezüst, ünnepélyes gyászgondolát a Canal
Grandén, amint borzalmas, halálos lassúsággal siklott előre. Láttunk esküvőt:
három kis motorcsónakon ült a fiatal pár és a násznép: a rohanó kis gépek orrán
hatalmas fehér csokor...
Isten veled is, Velence!
Délután négykor indulás...
XIV.
HAZAFELÉ
Ezek után már nem sok feljegyezni valója akad a krónikásnak,
aki igyekezett legalább megközelítő képet nyújtani a tíznapos kellemes,
élményekben gazdag társasutazásról.
Ismét előttünk állott a hosszú utazás hazafelé. Triesztben
ismét kiszálltunk: a rendezőség soronkívüli kitűnő, meleg vacsorával
kedveskedett egyik trieszti vendéglőben. Ismét jókora sétát tehettünk a szép
kikötőben. Aztán nemsokára búcsút vettünk a tengertől és búcsút vettünk a
szépséges Itáliától is. Búcsúztunk az olasz melegtől, a talián barátságtól és
talián szavaktól, a festői csendőröktől és katonáktól, a pálmáktól,
narancsligetektől és ciprusoktól. Csak az emlékeinktől nem búcsúztunk, amelyek
kitartóan eljöttek velünk. Amelyek hamarosan elkezdik - ha lehetséges
egyáltalán - még színesebbé varázsolni a valóságot. És nem búcsúztunk a
vallási, művészi, kulturális gazdagodás lelkünkben maradó mély nyomaitól sem...
A Karsztokonéjszaka jöttünk át. Korareggel a Balaton mellett
robogott vonatunk: kint esett az eső, fújt a szél és zölden, haragosan
nyargaltak a nagy Magyar Tenger tarajos hullámai. Reggel 9,55-kor érkeztünk a
pesti Déli Pályaudvarra, ahol nagy tömeg közepette különféle előkelőségek is
várakoztak érkezésünkre. Éjfélig voltunk Budapesten. Megtekintettük a nagy
Nemzetközi Mintavásárt is. Kár, hogy az időjárás - amely egész eddigi utunk
alatt pártunkon volt - hirtelen ellenünk fordult: egész nap úgy szakadt az eső,
mintha vederből öntenék nyakunkba...
Éjfélkor búcsúztunk a magyar fővárostól. Reggel
Biharpüspökiben könnyűszerrel estünk át az udvarias vámvizsgálaton és nemsokára
megérkeztünk oda, ahonnan tíz nappal azelőtt elindultunk. Frissen és vidáman
indultunk; kissé fáradtan, de nem kevésbé vidáman érkeztünk. A nagyváradi
pályaudvaron dr Fiedler István megyéspüspök és az Erdélyi Lapok munkatársai
fogadták a hazaérkező zarándokokat.
A tíz nap alatt összebarátkozott, szinte egyetlen nagy
családdá alakult zarándokcsapat tagjai búcsúzkodtak egymástól. És búcsúzkodtak
a zarándokút rendezőitől is. Soha sem hallottam annyi meghatott, őszinte
köszönetet, amennyit a rendezők kaptak a gazdag, szép, simán eltelt, nagy
munkával, de kitűnően megrendezett társasutazásért. Hazatértünk óta több mint
két hét telt el. Ez alatt az idő alatt egész kis kötetre gyűlt azoknak a
valóban szép, kedves leveleknek csomagja, amelyekben a zarándokutazás
résztvevői mondanak meleg köszönetet az önzetlenül fáradozó rendezőségnek és az
Erdélyi Lapoknak. Szalaggal összekötve állnak e levelek: a rendezőség elteszi
emlékül valamennyit.
Csaknem mindegyik levél azzal végződik:
- Viszontlátásra az Erdélyi Lapok legközelebbi társasútján!
Azt viszont a rendezőség megbízásából kell ideírnom, hogy a
zarándokút résztvevőinek legnagyobb részét ugyancsak komoly elismerés illeti
azért a figyelmességért, keresztényi türelemért, erős önfegyelmezésért, amelyet
a fáradtságokban és olykor kényelmetlenségekben sem szűkölködő hosszú utazás
alatt tanúsítottak. Az utasok udvariassága, egymás iránt való szivélyessége,
türelme és a vezetőkkel szemben tanúsított engedelmes fegyelme nélkül a rendezőség
minden fáradsága kárbaveszett volna.
*
A krónikás tehát leteszi a tollat.
Gyönyörűséggel írta e folytatásos közlemények gyakran
elsietett, kissé felületes sorait, mert napról-napra futva írott cikkecskék
elképzelése közben újra átélte a gyönyörű utazás minden feledhetetlen
benyomását.
Most pedig D"Annunzio Olaszországhoz írott ódájának
kezdősoraival búcsúzik az ősi pogány és keresztény, csintalan és szent,
bűbájos, édes és nagyszerű Itáliától: Üdvözlégy,
Ó, folytonos-újra-megifjúlt,
Világ színe, drága virága,
Föld fűszere és aromája:
Itália! Itália!
*) Néhány, ma esetleg félreérthető megfogalmazás miatt a
szöveget rövidítettük. (Szerk.)
(Forrás: Dsida Jenő: Út a Kálváriára - Válogatott versek és
prózai írások, Vigilia Bp., 1985.)
(Begépelte: csicsada)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése