Hegedűs István: Shakespeare

- Halálának háromszázados évfordulóján –

Jó Prospero, add át varázsszavad,

Ruházd te rám ma bűvhatalmadat,

Hogy Arielt, a tündért felidézzem,

Ki enyhet adna ma e szörnyű vészben

Mely az egész világot fölzavarta,

Belesodorva emberirtó harczba.

Jöjj, Ariel, esengve kérlek én,

Lehelj ma békét, költőd ünnepén.

Hisz téged is láng lelke alkotott,

S ha széttöré is a varázsbotot,

S tengerbe dobta Prospero a könyvét,

Költője él, mert élte egy öröklét.

Az emberélet minden fénye, árnya,

A szent természet végtelen világa,

Letűnt időknek ködlő távola,

Varázsszavára mind föltámada.

Moh-lepte sír lakója nem pihen,

A képzelem tükrébe’ megjelen,

S mit földi életébe’ tarta zárva

 S szívébe rejtett, fölpattan a zára;

Rugóit h’jába rejti el az óra,

Titkát hogy vizsga szem elől megóvja:

A költő látja s fölfedi nekünk,

Mi némán rejtve sír-ölébe tűnt.

Való világa széttör, szétomol

S a multnak néma tengerébe foly,

Szellemvilága fönnáll, él örökre,

Felépül újra, azt ha összetörte

Az idő vészes, szörnyű forgatagja

És megjelen való, igaz alakba:

A földi létnek napja ha leszáll,

Igazság napja örök fényben áll.

Kit az Igazság jóssá fölavat,

A Sorskönyvének mély titkába hat.

Hiába fény, hiába földi nagyság,

Por és hamu előtted, szent Igazság,

Akit a költő hogyha fölidézett,

Kih allja, az szívébe’ megremeg…

Oh, hogy hazája nem értette meg!

Hősök, királyok serge testet ölt,

Léptök alatt megreszket, ing a Föld,

Hatalmi vágynak átkos indulatja

Lelkük’ sodorja vészes forgatagba;

Lidércz-fény csalja poklok gyűrűjébe,

Hol fokról fokra szállanak a mélybe:

Az égbe rontó lélek ott alant,

Láthatja már az állat-Calibant.

Jago leszáll, de Macbeth és Richard

Hősi tusán lel megváltó halált,

De hajh, elébb lelküknek szárnya égeett

Poklok tüzének lángja perzselé meg.

S Lady Macbeth s a vért úgy látja éppen,

A bomlott lélek széttört tükörében,

Mint amaz éjjel, drága kis kezén

S hiába mossa, mossa már szegény.

Poklok mélyével mérheted e kínt,

Honnét a lélek mennyre föltekint.

De Lear, oh hol van bánatod határa,

Ki ott bolyongsz viharzó éjszakába’?

Egyszerre tombor a vihar s az átok,

Az őrületben egymásra találtok.

Az őrjület tán enyhet is ada,

Nehéz szíved, hogy meg nem szakada.

Bolondos fővel fente könnyedén

haragja élit lányai kőszívén.

Az őrületnek láza eltűn, enged,

Midőn Cordelia tégedet melenget.

Remegő kézzel tükröt tart elédbe

S esengve les csak egy lehelletedre…

Elég, oh élet, egy lehelleted,

Ha egy egész világ már elveszett.

De lelke elszállt! Nem is ölthetett

Szegény Lear gyászt, mert lelke szállt vele.

Ám ontva ontja könnyét Arthur anyja,

Arcza redőin foly a gyász patakja

S a bús Richard órája könnybe’ perg le,

Idő óráján könny a perczenetje:

Börtönbe vetve ő király marad,

Búbirodalmán király lesz a rab.

A dán királyfi gyásza vaj’ mi más!

A téboly mesgyéjén egy látomás,

Orozva ásott sír el nem temette

Imádott atyját, följár bosszús lelke.

A lét s a nem lét közt haboz a kétség,

Halványul már a bátor lelki készség,

De győz a szellem: Hamlet bosszút áll,

Hőssé avatja őt a hős halál.

Halál, te szent megváltó hatalom!

Lépted nyomán az élet puszta rom.

Bátornak, hősnek diadalmi emlék,

Késő utódnak örök drága szentség.

De jaj! a földi boldogság az ára,

Való világ helyett a nagyság álma.

Falstaff kaczaghatsz, hogy bolond a hős,

De él örökre s égbe törve győz.

Pedig mily édes ez a földi lét,

Ha élsz csupán a percznek üdviért!

Az édes szerelem az élet élte,

Természet oltá mindnyájunk szívébe.

Édes mosolya, édesebb a könnye,

Lant zengzetébe’ perg le drága gyöngye,

Érezted, Shakespeare, Amor tűznyilát,

S megnyílt előtted bűvös szép világ.

Egy nyári éjnek álma száll alá,

Eltűn az élet árnya: a Halál.

Virágnedvének csöppje hull a szemre

És gyúl az ifjú égő szerelemre.

Szíve lobot vet egy szem sugarára,

Bolyongva fut, amerre űzi álma;

De végre ébred, megszán a varázs:

Édes valóság lesz a látomás.

De majd az álom zord valóra vál

S az édenkertbe tör be a Halál…

Ijedten rebben föl a kis pacsirta,

Ki jelt adott a hosszú búcsúcsókra

A boldog Romeo és Juliának,

Akik nem tudták, hogy örökre válnak,

De túl időn, de túl enyészeten

Emléked él, halálos szerelem.

De hogyha léha a szív és ledér,

Ha perzseli az izzó szenvedély:

Antoniusban egy Caesari lélek

A kéj ölén elszunnyadt, semmivé lett.

S démonná mint less, megborzadva látod,

Egy chrysolithból alkotott világot

Széttör a Mór és hitvány életét

Eldobja, mint gyerek játékszerét.

A sors szeszélye játszik mivelünk

S komoly való a játék minekünk,

A költő játszik, s látjuk azt egészben,

Mit az életbe’ láttunk töredékben.

Bűn és erény, hazugság és igazság,

Rút gyávaság, fenséges hősi nagyság

Egésszé válik ott a színpadon,

Mely észrevétlen bűvkörébe von.

De egy pár deszkaszál, amit jelent,

Mint bírja meg e roppant végtelent?

Ám halld, a költő maga esdve kérlel,

Hogy ne törődj a színpad méretével:

Képzelmed szárnyán szárnyalj véle szállva

S eljutsz magad a képzelt szép világba,

Korláta nincs, a színtér végtelen:

Való és álom képe megjelen.

“Varázsom megtört” – mondja Prospero –

“Etűnt örökre az illusion”

De Shakespeare él, de hat ma is varázsod,

Szellem-világból nézz le: íme látod,

Őrjöngő harczok vad zaján keresztül,

Amely üvöltöz, tombol, zúg veszettül

Mint égi hang tör át költészeted

És az egész fold meghódol neked.

Forrás: Akadémiai Értesítő 1916.