Föld
őskorától földvesztéig él,
Ős léte mégis
mindig fiatal.
Hullámzik
lomhán s verdesheti szél,
Hajók
szánthatják s mérhetik,m i mély,
Csak
játszik törpe zaklatóival.
S
szívhatja a nap szomja untalan,
Kútfői
dúsak, földiek, égiek...
Mély ős
források, zápor és folyam...
S dőlhet
belé ár még oly mocskosan,
Mindegy! A
szenny őt nem fertőzi meg.
S árjába
sújthat mennykőmiriád,
Renghet,
roppanhat partja, feneke,
Égszakadás,
földindulás mit árt
Ő néki? –
Új part ölel régi árt
S
villámmal ő bán el s nem az vele.
Él,
fényben fénylőn, vészben vészesen
S csak ő
az úr... Van-e még más oly úr?
...
Népóceánok árjait lesem...
Olyan vagy
mint a tenger, nemzetem!
A tenger
sorsát látom sorsodul.
(Forrás:
Vasárnapi Ujság 67. évf. 7. sz. (1920. április 11. – epa.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése