ÚTON
A lagunákon sírjatok értem:
A velencei álomvizeken –
Én a sóhajok hídjára értem…
A nap fiai mind hazatérnek:
A magasságba ragad a szárnya
Egy láthatatlan Illésszekérnek –
Visznek, röpítnek messze villámok,
Itéletidők éjszakájában,
Viharok szárnyán én hazaszállok –
Lelkem az élet tűzlelke várja,
Idegen nékem e tündértájak
Minden gyönyöre, minden csodája –
A gondolámat én összetörtem,
A barkarolék végleg elhalnak,
A magasságok zúgnak fölöttem…
BÚCSÚ
Elindul haza e fáradt vándor,
Ez a Rómába tévedt barbár,
Ez a megkésett gladiátor,
E bohóckedvű mártírlélek,
Ez itt feledett elitéltje –
A vértanuk nagy seregének…
Amíg ez élet útjait rója
Érette izen, délibábvizen
Az örök béke álomhajója –
Mikor egy percze hiszi, várja
A csend óráján, hogy végre eljön,
Kiköt valahol e földi parton:
Szeme a felhőn,
Keze a kardon…
E szegény ördög egymagába,
Örökkön harcolt mindhiába –
Hősi küzdelme, mártiromsága:
Léha köznapok mulatsága…
Minden emléke küzdelmének:
Néhány ének –
Hajh! minden szavuk milyen drága,
Virágzó kövek csodavirága –
Mégis Rómában mitsem érnek:
Mind egy-egy cseppje –
A szörnyen olcsó barbárvérnek…
Mégis, mégis boldog e lélek:
A titkok titka neki az ének –
A gyásza, könnye húsvéti fény lett:
Nincsen halál csak örök élet!
… Érzem…
TENGEREK CSILLAGA
Oh! Stella maris!
Mi gyászból szőjjük a jobbsorsunkat,
Az oceánon a viharra bíztuk –
Árva magunkat…
Az utunk mentén vészek születnek,
Minden lépésünk szabadulása –
A fergetegnek…
Amerre megyünk, felhők robognak,
Mi villámai, vészei vagyunk –
A viharoknak…
A mi nyomunkban birokra kelnek,
Minden erői mindeni viharnak –
Minden tengernek…
Az éjbe merül a földnek partja,
A mi hajónkat a habok fölött –
A csoda tartja… Oh! stella maris!
HEGYI BESZÉD
Én az édenkertből számkivetett ember,
én a végzeténél erősebb tűzlélek:
a kétségek földjén új csodákért élek –
emberek, testvérek az életgond rabja,
ez a harcban töltött bús remete-élet,
Oszlopos Simonnak kőoszlopát rakja.
égre emelt karral örökkön itt állok –
hitem hőoszlopán egyre magasabban,
a nagy vizek fölött, a zengő viharban…
A vizek mind zúgnak lábam alatt mélyen:
Atlasz! a megváltást már hiába várod,
dobjad le a mélybe ezt a vak világot!
Kolumbus! nincs célja hősi küzdelmednek,
az újvilág partján majd bilincsbe vernek!
Főnixmadár! sorsod szörnyű tettre késztet,
életed nyarában gyújtsad föl a fészked!
Míg felszáll zúgása örvénylő vizeknek,
az én érzéseim némán énekelnek:
emberek! testvérek! a nagy lelki gondok,
amiket ápolnak az árvák, szegények,
mind Herkulesvágyak, mind Atlaszremények –
mi szemébe nézünk e pogány időnek,
hogyha el is tipor erősebb őnála:
a mi reményünknek egy pókhálószála!
A dermedt lelkekbe tűzigéket vések:
átok lesz élet minden poroszlónak,
e pogány világok húsvéti érzések
himnuszán dolgoznak –
a messze távolban új csillagok jönnek,
a mi történetünk –
csak egy epizódja az örök időnek…
Az égi végzések a földön megérnek:
érzem a távolban már jön az az idő,
rám tűzött villáma világotrendítő –
szemrebbenésének…
Az örök világok napfényébe nézek,
a ti jövendőtök kapujában állok:
egyptomi éjbe temetett királyok,
hősi lemondások, mártirszenvedések –
a jövő a mártirsírokat felássa:
szárnya nő a gyöngék eltiport hitének…
Ez az árva ének:
az örök remények Sámson-lázadása,
az árvák, szenvedők keserű siráma,
a messze jövendők perzselő villáma!
TÚL A VILÁGON
Túl az életen, túl a halálon,
hazaindultam a napsugáron –
A mindenségben hadak robognak:
én érzem nyitját minden harcoknak –
Minden világnak az üdvössége,
túl minden harcon az örök béke –
Az élő semmi, titka a csendnek,
miből az égben lelkek születnek –
A lélekerő, mely meg nem rendül,
a pusztulástul, a küzdelemtül –
A hadak útján én árva lélek,
az örök béke szigetén élek…
Forrás: Élet 7. évf. 27. sz. 1915. júl. 4.
