Gellért Oszkár: Bölcső vagy koporsó

 

Dörzsöld ki az álmot szemeidből,

Az ébredésed bármily keserves.

Ne süppedj vissza századaidba,

Fogj hozzá inkább párévi tervhez: -

 

Szerényen csak. S ne a multon rágódj,

A vágy égjen benned s ne az6 emlék.

Hogy ha újra szólít a Szabadság,

Új harcosaként te is jelen légy.

 

Jelen légy ott, hol jelen nem voltál

S beh sokszor, mikor harcolni kellett.

Ne kívánd most, hogy megszámláltassék:

Hányszor álltál a Jó ügye mellett.

 

Volt, ahogy volt. A volttal ne kérkedj.

Ki multakat ás, az még nem alkot.

S hogy hova lett a régi dicsőség?

Még vértanuiddal se hivalkodj.

 

Ringasd csak, nemzet, kisded jövőnket

S ne ezeresztendős álmainkat.

Ne légy oly dajka, aki dúdolva

Egy óriási koporsót ringat.

 

Forrás: Pesti Kalendáriu7m 1947.

 

Gellért Oszkár: A kis öcsédet megcsókoltad

Az édesanyám szólt rólad először,

Csak a nevedet mondta

S én láttam, láttam: mint megyek elébed,

Remélve, hívőn, tétovázva lépek...

Te reám tekintesz, óh mi gondolat:

A lelkem már előre reszketett...

Királyleánynak, annak láttalak

S alkottalak meg szentem, tégedet.

Az édes anyám csöndesen merengett...

A szeméből kilestem,

Hogy a te szemed s lelked indulatja

Nem függ csak a kereszten.

Ibolya, rózsa levelét hullajtja,

Neked nem fáj a halál gondolatja,

Te elűzöd, mint napfény a ködöt,

Élsz és szeretsz, ábránd az életed...

Színes virágnak szín s virág között

Alkottalak meg szentem, tégedet.

Az édesanyám megcsókolta arcom,

Óh de milyen csók volt az!

Óh miért, hogy tőle a te arcod láttam,

Ha könnyek közt mosolygasz?

Óh miért, hogy tőle fényes napsugárban

A te lelkeddel álmodozva jártam?

Madár dalolt és hangos lett a táj,

Virág, fűszál susogta a neved...

Örök mosolynak – mert hisz az valál –

Alkottalak meg szentem, tégedet.

... Álmodtam akkor s álmodom örökké,

Te a régi maradtál...

Álmomban akkor valami fiúcskát

Csitítva csókolgattál.

Azóta – miért? – a lelkem mindig úgy lát,

Hajh, azt a csókot de kevesen tudják!

Hajh, azt a csókot más megérti-e?

S megérzi-e, ahogy te érezed?

Az édesanyám drága képére

Alkottalak meg szentem, tégedet.

Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 17. sz. 1910.

Gellért Oszkár: Folyó, örök választó

Búcsúzóul még egy kézfogás

S utána két lehanyatlott

Kar: közepütt kettévált

Fölrobbant híd. S kétoldalt

Megrendült s lesüppedt vállak közt:

Lapályos partok közt örvénylik a folyó.

Azután hosszú s mély-mély sóhajokkal

Magasra emelkedő vállak:

Két sziklapart, mely

Közelebb, egyre közelebb dől. Most

Meginog. S most

Egymásba szédül s összeborul.

S alul: a folyó, örök választó,

Új medret ás

S a föld mélyében járja tovább

Rejtelmes útját parttalanul.

Távolodó csobogása is elhal

Enyhe, ölelő dombok alatt.

Gellért Oszkár: Lebegni

Minden léptedre kés áll ki a földből

S talpadba hasít. Nincs könyörületesség.

Se fent, se lent.

Futnál, de kések futnak utánad

És kések függnek alá a felhőkből,

Hogy szárnyaidat szálltodban lemessék.

Lebegni egyhelyt, lebegő ravatal,

Csak ezt lehet. És ezt se lehet már:

Lebegve vágyni a végtelent.

A szemhatáron ég és föld összeérnek,

A szemhatáron a kések összeérnek

S lebegő vágyad véres alkonyba hal.

Gellért Oszkár: Lélek, mennyi az?

Hidépítő mérnök,

Te tudhatod műved teherbirását.

Malommunkás,

Te tudhatod, naponta hány zsák kell ahoz,

Hogy megszakadj.

Fa ága,

Te is tudhatod,

Milyen súlyú akasztott ember alatt

Törsz ketté.

De lélek, lélek,

Tudhatod-e te, hogy mennyi az

Amit elbírsz?

Tudhatod-e te, hogy mikor a kedves bucsuzóul

Kedvese vállára ejti kezét:

Nem roskadsz-e össze öt ujja alatt.

Tudhatod-e te, hogy amit elbírsz,

Egy sziklatömb vagy egy hópehely.

Lélek, mennyi az?