Az édesanyám szólt rólad először,
Csak a nevedet mondta
S én láttam, láttam: mint megyek elébed,
Remélve, hívőn, tétovázva lépek...
Te reám tekintesz, óh mi gondolat:
A lelkem már előre reszketett...
Királyleánynak, annak láttalak
S alkottalak meg szentem, tégedet.
Az édes anyám csöndesen merengett...
A szeméből kilestem,
Hogy a te szemed s lelked indulatja
Nem függ csak a kereszten.
Ibolya, rózsa levelét hullajtja,
Neked nem fáj a halál gondolatja,
Te elűzöd, mint napfény a ködöt,
Élsz és szeretsz, ábránd az életed...
Színes virágnak szín s virág között
Alkottalak meg szentem, tégedet.
Az édesanyám megcsókolta arcom,
Óh de milyen csók volt az!
Óh miért, hogy tőle a te arcod láttam,
Ha könnyek közt mosolygasz?
Óh miért, hogy tőle fényes napsugárban
A te lelkeddel álmodozva jártam?
Madár dalolt és hangos lett a táj,
Virág, fűszál susogta a neved...
Örök mosolynak – mert hisz az valál –
Alkottalak meg szentem, tégedet.
... Álmodtam akkor s álmodom örökké,
Te a régi maradtál...
Álmomban akkor valami fiúcskát
Csitítva csókolgattál.
Azóta – miért? – a lelkem mindig úgy lát,
Hajh, azt a csókot de kevesen tudják!
Hajh, azt a csókot más megérti-e?
S megérzi-e, ahogy te érezed?
Az édesanyám drága képére
Alkottalak meg szentem, tégedet.
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 17. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése