Régi rózsák szabályos csokra fakó falakon;
ó bútorokon sápadt, magyaros tulipánok.
Rajtuk a múlás, ez az isteni ős hatalom.
Komolyan ketyegő kopott falióra;
vén homlokára valami régholt, buzgó hitű mester
finom kezével odavéste Jézust, a kereszttel.
Itt öreg almáriom. Rokokó-oszlopain
cifra vállát s polcait dacosan tartja.
Benne poros könyvek s Napóleon kis bronz-alakja.
Tört lábú, ósdi, vak tükör elé állok s belenézek.
Szívem beteges dobogása halkabbra csitul:
Ó, a tükörből búsan lehell rám az enyészet.
Ó, nem tükör ez! Ősi, nehézszagú kripta:
ím, rám mered egy ifjú halott, az utolsó
és körülötte sok régi bútor: régi koporsó…
… Tovább, tovább! Én szívem, élsz még! Látod, mi van ott?
Fiatal rózsafapár: az anyám, meg az édesapám,
aki halott -, már régi halott.
Ó, ez a két kép! ez a két fiatal rózsa!
Anyám, anyám -, szemedben csuda nagy álom ragyog!
És az az álom – én, én vagyok…
Forrás: A Jövendő – 1. évf. 7. sz. Hódmezővásárhely, 1910.
máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése