Emelt homlokkal, büszkén, bátran
Járok szerteszét e világban,
Karom erős, lábom nem reszket
S nem látja senki a keresztet,
Mit vállamon viszek egyedül.
Arcom nem szántja gond redője,
A kétségek sötét felhője
Nem tör elő a két szememen...
S mikor kacagok s mulatnak velem,
nem sejtik, mily egyedül vagyok.
Éltem másnak, sohse magamnak,
A rózsák, mik körültem fakadtak
Nekem nem ontottak illatot...
A tavasz, nyár csalfán itt hagyott,
S én várhatom az őszt egyedül.
Egy elhibázott élet kísért,
Egy élet, mely oly sokat ígért,
Egy csók, mit nem felejtek soha,
Egy kéz, mely nem volna mostoha
És nem hagyott volna egyedül.
Adj erőt óh Uram énnekem,
Uralkodjál szegény lelkemen,
Panaszra ajkam ki ne nyissa,
Kelyhed míg egy csöppig kiitta,
Tépett szárnnyal, árván, egyedül.
Forrás: Békéscsabai Közlöny XXXVII. évf., 9. szám 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése