A
vörhenyes tengerparton vándorló rőt falevelek tompán, siránkozva zenéltek. A
gondozott parkok megfosztva színüktől s a növények buja életétől, mezítelenül
terültek el, laposan és sután. A tenger komoran homályosította sötétebbé
ezelőtt átlátszó kék testét s gyönge vergődése csak tömör és súlyos ívekben
kiszélesedő vonaglásnak tűnt fel, amely beleborulva a messzeségbe, mint
megoldatlan rejtély, sötéten nehezült a ködös horizontra, ahonnan sápadtan,
lomha lassúsággal emelkedett fel az álmos égbolt.
Az
egész tájék egy ideges, didergő hangulat volt, amely kényszerű akarással siet
az elhalványulás, a sötét szünet felé.
-
Ma halvány és tökéletlen volt az élet.
Aki
ezt mondta, vastag plédbe burkolt kis ember volt. Egyik parti padon ült és
egyáltalában nem csinált mást, mint rátámaszkodva a mellette ülő alakra,maga
elé bámult. Társa fölrezzenve az unalommal és fájdalommal kiejtett szavakra,
szomorúan ránézett, nyugodt arcvonásai új formát nyertek s az apróbb izmok halk
remegése csöndes fájdalommá enyhült. Később úgy tett, mintha gondolkoznék s
lopva figyelte a mellette ülő emberkét, aki vergődő ütemekben köhögött a
befejezetlen köhögések szürkeségével. Sötét szemei lankadt bárgyúságán melegen,
puhán ömlött át az a végtelen nagy, megölelő szeretet, amellyel szinte
beborította a köhögőt. Nem mert szólani. Nem tudta, de ösztönszerűleg
megérezte, hogy erős, egészséges hangja durva gyilkolója volna az est haldokló
csöndjének, melyhez társának beteg lénye, szavai oly finoman illeszkedtek, mint
sötét vizekre az árnyék.
Hallgattak.
Tompa, alig érezhető súlyokat éreztek mindketten.
Távol
lassanként finom parázsköd kezdett szitálni a tenger fölött, melyből
kellemetlen színekben vágódtak ki a hold ezüstös sugarai, mint elutasított
vendégek. A fák árnyékai feketén nyúltak el a partokon, hosszan, mintha
vágynának.
Most
már diszharmonikus és kínzó volt az esteli táj.
-
Menjünk – szólott a vastag plédes.
-
Menjünk.
-
Mondj valamit. Ma olyan sokat hallgattunk, hogy már kifárasztott. Ma nem
csináltunk egész nap egyebet, mint hallgattunk. Miért nem beszélsz, Te szoktál.
Talán te is beteg vagy? Nem hinném. Te élsz – mondd, mit láttál ma? Ugye,
semmit se láttál? – Mindenki elment már innen, csak mi vagyunk még itt. Holnap
mi is elmegyünk. Én már itt is fázom. Tudom, mit jelent.
Elhallgatott
és majdnem mosolygott is, mert érezte, hogy a mellette lépkedő erős, nagy ember
reszket. De ez jól is esett neki és szinte ráfeküdt annak karjára. Úgy haladtak
tovább.
Csendesen
folytatta.
-
Tavaly ilyenkor már úgy volt, hogy meghalok. Akkor jöttél te. Hurcoltál egyik
helyről a másikra, de a nap már sehol sem volt nekem elég meleg. És tudom, hogy
nem is lesz már sohasem… Most szeretnék valami szépet és szomorút mondani, most
érzem, hogy sajnálom, hogy meg tudnám siratni magamat. Valami különöset,
forróságot érzek az egész testemben, ami jólesik, - pedig olyan hideg van és
ezután mindig, mindig hidegebb lesz s én mindig jobban és jobban fázom… De ha
te nem hurcolnál engem, akkor már nem is fáznék, ugye? De tulajdonképpen mi
közöd is hozzám? Mit akarsz velem? Miért nem engedsz te engem meghalni?
Szemeiben
lázas tűz lobogott, fenyegetően meredt társára,aki zavarodott döbbenéssel
már-már sírni készült, de amaz megragadva karját, most már szinte kiabálva
folytatta.
-
Igen, igen! Miért nem engedsz te engem meghalni? Miért állottál az utam elé?
Hogy egy évvel tovább kínlódjam; hogy mindennap eszembe jusson a holnap, amely
talán elvisz, Hogy minden nap lássalak téged, aki élsz, aki megölsz az
életeddel? – Pedig én már meghaltam volna. Vagy talán most élek, te gazemb…
Megingott
és végigvágódott a földön.
A
nagy ember riadtan hajolt le hozzá és karjaiba emelte. A hirteleni tragikus
fordulattól szinte félőrülten, összefüggéstelen, siránkozó szavakkal szólott az
eszméletlen emberhez, aki lassan, okozódó kínnal vonaglott kezei között. Észre
sem vette, már szobájukban voltak s a beteget ágyára fektetve, nézte annak
haláltusáját, valami irtózatos és a maximumig feszült döbbenéssel. Látva ezt a
szörnyű csatát a halállal, lassanként kiült homlokára a verejték, melle
észrevehető sűrű nyugtalansággal emelkedett, idegei vad ébredéssel formálták ki
az öntudatot s érezte, hogy még nehány perc kell és rohamos izzósággal telített
érzékei egymásba csapva, meg kell, hogy őrüljön. Alvó életösztöne villámszerűen
csapott le a nekivadult érzékekre, nem bírta tovább nézni a haldokló irtózatos
vergődését, karja és válla rövid, görcsös ívben megrándult, ujjai külön és
ragadozó életet nyerve,mereven, szögletesen haladtak előre s elérve az inas
nyakat, vadul és dühöngő gyorsasággal összeszorultak…
A
beteg teste ezután mindössze kettőt-hármat rándult.
Kint
a köd ólmosan megsűrűsödve ekkorra már a partokra is ránehezült.
Forrás: A Jövendő – 1.
évf. 7. sz. Hódmezővásárhely, 1910. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése