Ó, hogyha örökre eltűnne az élet,
Ó, hogyha örökre elfödne az éj,
Még akkor is élne, gyötörne az álom!
Az álom, a vágy még akkor is él!
Nincsen pihenésem bármerre vetődném,
S bár lenne e földnek kincse az enyém
Egy csábító álom, egy csalfa szivárvány,
Még akkor is intene híva felém!
S bár lenne dísze a földnek!
A leggyönyörűbb – az asszonyok éke,
S bár csókja hevítne, karja ölelne,
S ringatva borítna kéjes feledésbe...
A mámoron át is érzem a vágyat,
A mámor, a kéj nem volna elég!
Még akkor is látlak elhagyott álom,
S epedve tekintek egyre feléd!
Az álom az élet, a vágy az öröm most,
És várok a célra nap-nap után
Egyre epedve, vágyva, feledve,
Szaladok élettelen álmok után.
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 50. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése