Korhadt tömbön ülök. Játszik a szél a lombon.
Virág bámul ki lent síró haraszt alól.
Lehajtva a fejem, lelkem szárnyát kibontom...
Felrettent egy-egy fütty, az ágakon ha szólok.
Filiszterek között úgy megfakult a lelkem!
A szent magányban itt újra feléledek.
Hiú, kis harcokkal csordulásig beteltem
S a szívem hárfáján új, ifjú dalt zengek.
Kacagjatok ki, vagy emeljetek magasra;
Mi sem zavarja meg ma boldogságomat.
Áloműrbe szállván, mint bércek büszke sasa,
Magamra hagyatva vagyok legboldogabb.
Legyek: kinek nevét késő századok áldjék.
- A nagyság érzete oly egyaránt emel –
Vagy játsszam Don Quijote víg-bús históriáját:
Hogy hős vagyok, csupán magamnak higgyem el.
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 36. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése