(Sully Prudhomme)
A harcban leüték s támolyogva földre dűlt:
Elvitték és az ír, amely sebet hegeszt,
Sebét is gyógyítá. Lassanként járni kezd,
S hogy jött a langy tavasz, ereje egyre gyűlt.
De hogyha fú a szél, ha nedves, hűs az est,
Föl-fölsajog a kín, melyet régente tűr
És csügged s nem hiszi, hogy immár felüdült,
Oly fájva érzi még a forradást a test.
Megérzi szívem is, hol érte az a seb,
Lelkemben az idő ha hűsebb, nedvesebb,
Ilyenkor felsajog a régi var.
Nem kell csak egy ige, egy könny, egy méla ének,
Egy felleg, boltívén a tiszta nyári égnek
S a régi bú foga megint szívembe mar.
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 27. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése