Merengve nézek ki az éjszakába,
Nem látszanak az égen csillagok;
Ilyenkor fénylik nékem a sötétség
És láthatatlan könyvből olvasok.
Beszélni kezd a végtelenség csöndje
S megértem én titokzatos szavát,
Csak ez a kettő az örök valóság:
A végtelen sötétség s a némaság.
A lelkemet ragadja a Sötétség
És én e géniusz után megyek...
Redős homlokkal, ragyogó szemekkel
Virrasztanak itt-ott az emberek;
Fejük fölött tovasuhan az éjben
Az álomisten, e sötét alak...
Ti álmodoztok, akik ébren vagytok
És bölcsek, akik éjjel alszanak!
Ír a tudós a lámpa fénye mellett,
Agyában forr a sok-sok gondolat;
S midőn egy percre megpihen a tolla,
Átálmodja a legszebb álmokat:
Őrajta nincs hatalma a halálnak,
Hiába száll a gyors idő tova.
Az ész, a szellem mindörökre fénylik,
Ez a sugár ki nem lobban soha.
Az éjszakába egymáshoz simulva,
Virrasztanak az ifjú és a lány,
És halkan, mint a szívük dobbanása,
Beszéd hangzik az ifjú ajakán:
Az ég, a föld, a csillagok kivesznek
És a halál győz majd az életen,
Csak egy örök van s ez az én szerelmem,
Az érzelem hatalma végtelen.
... Az emberek itt ébren álmodoznak.
Ott fönn virraszt az álom, a halál,
És míg a föld a alga álmodókkal
A semmibe, az űrbe tovaszáll.
Öröklétről beszélnek a parányok...
Fölöttük hallgat a nagy éjszaka,
És megvető mosollyal néz le rájuk,
A végtelen halálnak angyala.
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 37. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése