Az Adige habján, bús emléked rabján,
Bús emléked rabja sápadt homlokára
Szerelemre hívó pajkos kacagással
Hull a hold ezüstös, enyelgő sugára.
Lejt a kicsi sajka, pici nymphák ajka
Zümmögi az alvó ibolyák meséjét;
Castello Pietro – mohos, vén lovagvár –
Dünnyögi a régmúlt szép időknek kéjét:
„Este, délben, reggel víg vadászsereggel,
Szilaj főurakkal, pajkos katonákkal –
Telve volt a termem, valamennyi termem,
Dús asztalok rendjén színarany kupákkal.
Amit egykor láték: kártya, zene, játék,
Rózsalugasimban: esküvések, csókok;
Hová hangozának: kürtriadók, nóták,
Gyöngyvirágos, édes, csalfa bókok?
Üsse a kő: elmúlt! Rózsaszirom elhullt,
Nóta, zene elhalt és kihalt a népség;
Nem veri fel többé szerenád a csendet
S torna, dínom-dánom, éj-napi vendégség.
Ámde azért olykor, mint így teli holdkor,
Csak úgy öregesen elmulatok én is;
Enyelgő párokat csak elnéz az ember,
Idilleket elnéz, hogyha mindjárt vén is.
... S te egyedül járó, valakire váró:
Ki vagy bús idegen, az Adige habján?
Tán várod a párod, avagy nincsen párod,
Elhagyott a párod, földi lány, vagy hablány?
Dél-tiroli völgyek, vallarsai tölgyek
Meseszép rózsákat ezret rejtegetnek...
„Te, ki a szerelmet megtagadni látszol:
Beszélj sápadt ifjú: mért vagy bús eretnek?”
... Az olajerdőben egyre epedőbben
Kis madár ajkáról ide sírt az ének...
Csend... Felelt az ifjú, halk hangját kísérte
Hárfa zizegése bús tavaszi éjnek...
„Honnan és ki volnék? Ne kérdd, jó Pietró!
Bolygó, bús hollandi, vándor troubadúr;
Egy fájó emlékem hazámból elűzött
És azóta hallgat lantomon a húr.
Szomorú varázs az, mi lekötve tartja:
... Ha a kicsi fecske újra visszaszáll,
Ha új ezüstlombot hajt a rezgő nyárfa,
Hogyha újra nyílik az a rózsaszál...
Messze szállhatott el az én kicsi fecském?
A szőke Kőröshöz vissza nem talált;
És a rezgő nyárfa árván maradt ága
Zizegi kopáran a bús lombhalált.
És a szél letörte azt a rózsaszálat
És a kicsi kobzon megpattant a húr...
Törd el hát a lantot és vándorbotoddal
Messze menj feledni vándor troubadúr!...
S az Adige partját, a Vallarsa völgyét
Járom, egyre járom, méltán, egyedül;
A szívemre mintha könnyek peregnének
S egy dal a szívembe visszahegedül:
Délibábos, drága, szép magyar rónámról,
A szülői házról, Kőrös mentiben...
S követem röptében azt a kicsi fecskét,
Amely míg odaér, százszor megpihen.
Mondd el kicsi fecském: feledni tanulok,
Azért hallgat búsan kobzomon a húr;
Feledni, - feledni! Ha ezt megtanultam,
Danol s újra danol halvány troubadúr...
Jó éjt, jó öregem: Castello Pietró!”
... Megpendül az éjben egy halk hárfahúr:
„Ha csak akkor danolsz, amikor feledtél:
Jó éjszakát akkor, halvány troubadúr!...”
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 28. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése