Egyszerre
nyár lett.
A
májusi nap buja hévvel ostromolta a földet és ez füvek, lombok és virágok
vértezetét öltötte hirtelen magára. A királyok egymásra uszított népeinek
csatazaja helyett a föld és a nap eme harcából édes illat száll a világra.
Öldöklés, pusztítás és halál helyett csókok, gyönyörök s a születő, új életek hullámai
áradnak szét a mindenségben. Csókcsattanás, bimbópattanás, madárdal hangjaiból
magával ragadó, mámorító harci induló fonódik össze s mint egy láthatatlan,
finom, csiklandós korbács kergeti az embereket ki a májusi éjszakába.
Ez
a vérpezsdítő, idegzsongító hangulat ringatta Mihályt s ütemes, rímes sorok
pattogtak és gördültek elméjében, még szabálytalan össze-vissza keringésben,
mint a felhő és ködgomolyok, hogy egy kis csöndes elmélyedés, a költői alkotás
néhány boldog, ihletett perce után dallá kristályosodjanak.
Mert
Mihály költő volt, ama boldog emberek közül való,akiket az élet prózája sohasem
tud annyira megnyomorítani, hogy ne tekintsék magukat olykor-olykor egy-egy
vers vajúdó gyönyörűségei között, a világ középpontjának. És a versekért járó ötkoronák
és az egykoronás ínségkölcsönök nevetségesen szomorú parányisága annál
fényesebben mutatta előtte a jövőt, a nagy dicsőség és a nagy pénzek
bekövetkezendő korszakát.
Míg
e reménység, mint valami illatos, langyos fürdő lágyan cirógatta testét-lelkét,
még az a szomorúság is, hogy e szép májusi estén a szerkesztőségben kell ülnie,
édes-bús költői hangulatokba, érzésekbe olvadt benne. Egymás után röpítve
lelkéből a vágyakat, ki a tavaszi estébe, ezek virágillattal,
csillagragyogással tértek oda vissza.
A
nyitott ablakon hódítóan csapott be az akácvirág illata. Honnan jöhetett az
alföldi rónának ez a sóhajos, ábrándokba ringató üzenete, Mihály nem tudta az
első percben fölfogni. Ő nem is vette eddig észre, hogy Budapesten is van
akácfa. Pedig hát van és vannak emberek, akik csodálatosan el tudnak lágyulni
tőle. Lenn a mellékutca kis korcsmájában is, ahonnan szombat estéken duhaj,
kurjantásos nóták törnek föl az emeletre, most valami Tisza-mentéről ideszakadt
legény dalol szép, tiszta, erős hangon az akácfavirágról, akácfavirágnak édes
illatáról, amivel tele van az egész város…
Mihály
leteszi a tollat és hallgatja a nótát.
Régi
hangulatok élednek föl emlékében.
Egyszer
pár év előtt valami kis összekuporgatott pénzzel följutott a Tátrába. Egyedül
barangolt a hegyek között nem tudott ismerkedni, barátkozni. A lomnici csúcs
felé kapaszkodott. Estefelé ért a Zerge-szállóhoz, ott szoktak megpihenni a
hegymászók. A nagy vízesés moraja még odahallatszott arra a bársonyfüvű gyepre,
ahol Mihály letelepedett. Nem messze tőle egy vidám szabolcsi társaság
mulatott. Hangosak voltak az urak és hölgyek, nyilván a természet szépségeiben
való gyönyörködésüket nem zavarta a gond, hogy hány napig futja még a nyaralás.
Egy
nagyon szép asszony volt a társaságban. A jogászgyerekektől az öreg
főszolgabírákig minden férfi annak a mozdulatait leste. Mohó szemük rátapadt
kívánatos, karcsú testére. Némelyiknek úgy eltorzult az arca, mintha a
következő pillanatban már rá akarna rohanni.
Az
asszony pedig hidegen néz rajtok keresztül. És mintha egyedül volna, egyszer
csak dalba fog: „Gyere velem akáclombos falumba”.
S
amint fölcsendül a hangja, elcsendesedik a lármás társaság. meleg, mély hangját
szívják magukba. Az asszony szemében is vágyak tüze lobban. Néz a messzeségbe,
mintha a dallal üzenne valakinek, aki messze van, akit hív, akivel örömest
futna ebből a léha társaságból...
Mihálynak
igen szép gondolatai támadtak. Nem volt még tisztában, hogy egy nagyobb
novellát, vagy talán egy színdarabot kanyarítson-e nagyon szép asszony alakja
köré; de az bizonyos, hogy a költészet harmadik faja, a líra erősen megejtette
őt is s e pillanatban a fenyvesek, a bércek és hegyi patakok közül szeretett
volna a kis Tisza-parti szülőfalujának akácos utcáján, a fehérre meszelt ház
előtt ülni a kis padon.
Ugyanez
a hangulat fogta el most is. Nem ment sehogy sem az írás. Föl is kelt az
asztaltól s indult kifelé. Hívta, csalogatta az akácillat. Jó lesz egy kis séta
a Duna-parton, azután majd könnyebb lesz a munka.
Az
utcán falujabeliekkel találkozott. A bíró, a jegyző, a körorvos meg a tanító
voltak fönn. Valami községi ügyben jöttek deputációzni s a nagyságos képviselő
úr megvendégelte őket. Jól belaktak, még többet ittak, csak úgy áradt belőlük a
szesz gőze.
Az
első percben Mihály megörült nekik. Ezek az emberek az akáclombos faluból
jönnek. De hamarosan kiábrándult, mert az akácvirág édes illatából nem hoztak
magukkal semmit. Ellenben igen nyájasak voltak és erőnek erejével magukkal
vonszolták Mihályt.
-
Te pesti ember vagy, ismered itt a dürgést – mondta a jegyző -, hát vezess
minket valami finom helyre.
-
Ahol elegáns nők vannak – tette hozzá a tanító.
Mihály
szabadkozott, hogy ő nem szokott mulatni, de akár a lónak imádkozott volna.
-
Micsoda bohém ez! Egy bohém, aki nem mulat! – harsogta a körorvos s ezen még s
ezen még a bíró is kacagott, szentül meg lévén győződve, hogy a bohém szó valami
pesti előkelő gorombaságot jelent.
Mihályt
karon fogták két oldalról és úgy cipelték előre.
-
No, majd megszabadulok én tőletek – gondolta magában s a belváros ama szűk
utcái felé vezette az akácfás falu intelligenciáját, amelyeknek kis házikóiban
elegáns nők vannak.
Bevitte
őket az egyik házikóba. A falusiaknak nagyon tetszettek a bársony pamlagok, a
ragyogó csillárok, a zongoraszó és az elegáns, barátságos nők.
Most
már megszökhetett Mihály és futott is ki a Duna-partra.
Leült
az egyik kávéház előtt. Nézte a budai hegyeket, a némán hömpölygő, csillagokat
ringató Dunát. Szívta magába a friss, enyhe levegőt. Még mindig az akácfa
fehérfürtös virágú lombjai himbálóztak képzeletében, amely elvitte őt kis
falujába.
Azután
emlékezni kezdett a falura. Arra az időre, amikor ő valóban ott ült az egyszerű
emberek között. És eszébe jutott, hogy mily sokszor elkeserítette őt az emberek
ostobasága, gonoszsága. Látta a nagy, sötét tragédiákat, amelyek a fehér, kis
házakban lejátszódnak. A munka és nyomorúság rokkantjait. A falu kiskirályait:
a nagy zsarnokokat, a telhetetlen zsákmányolókat.
S
amint itt ült békén, senkitől sem bántva, senkitől sem háborítva, bár körülötte
megannyian ültek, bár előtte hullámzott a sétálók tarka folyama, - amint mohón
szívta a tiszta levegőt, eszébe jutott, hogy hányszor rohant be dühösen a ház
elől úgy estefelé, mert jött a tehéncsorda, jött a disznócsürhe s fölkavarta az
út porát úgy, hogy órákig sem ülepedett le. és hányszor űzték el az ostoba,
kicsinyes beszédek, amelyek ellen hasztalan volt minden okoskodás.
És
rágondolva a bíróra, a jegyzőre, a körorvosra, tanítóra, meg a papra, akik így
esténként a világ minden kincséért sem képesek egyébre, mint arra, hogy
kártyázzanak, meg igyanak – megborzongva, sebes szárnycsapásokkal repült vissza
képzelete az akáclombos faluból, riadva menekült a csorda és csürhe porfelhője,
a falu urainak pohárcsengése elől.
És
ült Mihály, boldog önzésének perceiben, megszabadulásának örömében elmerülve s
talán az akácillatról is megfeledkezve, nézte a nagy hegyeket és a némán
hömpölygő, csillagokat ringató Dunát.
Forrás: A Jövendő 1.
évf. 9. sz. Hódmezővásárhely, 1910. jún. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése