Várok epedve, magam se tudom mit?
Várok – és a szívem majd eleped,
Talán egy jó szót? Talán egy virágot?
Talán egy rövid, halványkék levelet!
Pedig már rég hervadtak a virágok
És elmaradtak rég a levelek...
S én várok mégis – magam se tudom mit?
Tán egy virágot – tán egy levelet...
Nem kívánlak még a karomba zárni,
Gyönyörrel megcsókolni ajakadat.
Csak így akarlak messziről imádni,
Ilyen csendesen, ilyen hallgatag.
Ne csapjon meg a szenvedély lehe,
Ne tudd meg még: a mámor mit jelent?
Maradj az álmok halvány gyermeke,
Maradj tovább is ilyen tiszta, szent...
Rácsókoltam egy hervadó virágra
Az én legszentebb vallomásomat.
Bús szerelmem, nyíló rózsaszálam,
Ezt a virágot oh fogadd, fogadd!
Van egy kis csontfedelű imakönyved.
Benne a szent szűz képe, oda tedd, -
Úgysem volt még a szótlan vallomásnál
Imádság soha tisztább, soha szebb...
Ahogy kívántad, ím a tűzbe dobtam
A sok halványkék, keskeny levelet,
Melyeket írtál lázasan, titokban,
Mikor szerettél és szerettelek.
Csak egytől nem tudok megválni mégsem.
Ez volt az első... Egy pár szó csupán...
Hogy elállt akkor lázas szívverésem:
„Jöjjön el hozzánk holnap délután...”
Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 44. sz. 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése