Ady Endre: Apaság a Halálban

Nagytiszteletű Bálint Károly úr tíz nap óta egyre később órájában, mert lefeküdni a különösen szép, kora őszi estéknek: várta a sürgönyt. Sürgöny fog jönni, ezt tudta biztosan, majdnem azt is olvasta előre, amit az a nyomorult, zörgő papiros majdnem jajveszékelve fog elmondani. Készült reá Bálint Károly s készült az elszántságra, a néma bátorságra, amivel a sürgönyt elolvassa s amivel azután megy a fiához. Csak bár aludnék az egész ház népe akkor s csak bár kemény, nyugodt arccal mondja a feleségének, a gyermekeknek a kigondolt, muszáj hazugságot.

A fiú, legidősebb gyermeke a nagytiszteletű úrnak, elbujdosott valahová, habozik egy kicsit, de megöli magát. Húsz esztendős, szép, erős, életrevaló testét talán valami folyóár cipeli, mossa, avagy vértől iszapoltan szedik fel egy hotel-pamlagról. Így ígérte ezt a fiú, mikor második gyalázata után az apjával beszélt s mikor arra gondoltak, hogy még egyszer történhetik valami. Egy kis összegű, piszkos, szomorú csalás volt az első eset: a jogászgyerek az apja hamisított levelével pénzt csalt ki az apja egyik barátjától.

Bálint Károly tudta, hogy a fia gyönge akaratú, hirtelen, indulatos, fantaszta és betegesen lángoló lény. Már akkor eltemette őt magában, amikor az első nagy botlását elsimította és megbocsátotta. Azután következett, hogy egy hitvány leányért lopott a fiú, de már akkor nem kellett Bálint Károlynak szólni. A fiú mindent látott s mikor ez a második bűn is titokban maradt, halkan, hidegen mondotta az apjának:

- Úgy látom, nem vagyok elég erős és okos az életre, de azért, ha akarja, édesapám, tegyünk még egy  próbát. Ha gyönge és ostoba leszek, utána nyomban lesz erőm és akkor majd elszaladok valahova igazságot tenni.

Nagytiszteletű Bálint Károly akarta, hogy így legyen s tudta, hogy így is lesz, de megcsókolta a fiát s várt. Nem volt a Jóbok fajtájából való s az isteni akaratban való bölcs megnyugvás sem volt az övé, mint palástjához illett volna. Sírt, fölmaródott a lelke a fájdalomtól, de viszont úgy látta, hogy itt őneki kérlelhetetlenül meg kell lakolnia. Mikor ennek a szegény fiúnak az élete elhatározódott, nagytiszteletű Bálint  Károly úr egy kis koldus falusi papságban ínségeskedett. És átkozta magát, hogy nyomorúságra feleséget vett magának a nyomorúságból s ez istentelen önvádak idején termett az első gyermek.

S azután is, ha sorsa jobbra fordult, a fiú, mikor érteni kezdett, csak azt hallotta és értette, hogy az apja átkozza a saját sorsát. Hogy neki, a fiának, majd jobb, más, úribb és vígabb pályát kell választania, mint az apjáé. És az első gyermek, a fiú után csak leányok jöttek, négyen is és a fiú az egyetlen fiúnak járó becézéssel szaladt át gyermeksége korán. Neki sok minden szabad volt, mert Bálint Károly a maga zord gyermekkorának emlékeit a fia örömeivel akarta berózsázni. S mikor a fiú, mint kezdő jogász suhanc minden öröklött és rátanított gyöngéivel egymás után fonódott bele kétszer is a tisztes, komoly élet körüli hurkokba, a nagytiszteletű úr önmagát vádolta. látta, hogy ez a fiú botlásaival s egészen csúnya, nehéz tragédiák irányába indult életével, az ő műve és bűne. Hát most harmadszor vétkezett piszkosan a fiú s tíz nappal ezelőtt eltűnt. Sem az anyja, sem a nővérei nem tudnak semmit, csak Bálint Károly tud, lát előre mindent. Azt is csodálatos bizonyossággal érzi, hogy a fiú nagy leszámolásának a hírét sürgöny hozza meg. Durva sürgöny, mely jönni fog a szelíd, fényes, gyönyörű éjszakák valamelyikén s melyet el kell titkolni. És hazudni kell és hazug okokat koholva elmenni, elbúcsúzni a fiútól, aki az ő bűnös fia, az ő bűne, az ő fia.

És átvette, éppen ágyába tért, remegés nélkül a sürgönyt, amikor a tizenegyedik éjszakán megérkezett. Kicsi városnak nagy szenzációtól megriadt rendőrsége küldte: a fiú ott habozott, töprengett nehány napig. Egy levél maradt utána az apjának címezve, mégis büszke legény volt, szavát tartotta s agyonlőtte magát. Az asszony sem, a leányok sem ébredtek föl zajra vagy jajgatásra. Reggel halvány, hideg arccal hazudta el a mondókáját Bálint Károly s elutazott a fiához.

Valami végtelen, bűnbánó szomorúságot érzett s nem azt a természetes emberi fájdalmat, amely tombol és jajgat. S valami paphoz nem illő, nagyon-nagyon istentelen gondolat foglalkoztatta: úgy kell kiengesztelni az ő fia életét, mintha isten volna, aki kezdetet és véget eggyé és semmivé olvaszt. Az ő fia, az ő bűne, az ő áldozata, de most, íme elmúlt s neki, az apjának szépen, atyaian kell gondoskodnia a temetésről. ő fogja, csak ő, átadni a fiút a megsemmisülésnek, ő, aki szomorú, gyászos, rövid életét is adta.

Bálint Károly hidegen, keményen tárgyalt a törvény embereivel: a fiút nem fogják fölboncolni s a kórházból temetik. És a nagytiszteletű úr kiment a temetőbe és szerszámokat bérelt a sírásóktól és megásta a sírt. Ő maga helyezte azután fehér fakoporsóba a fiú tetemét s egyedül cipelte ki a kórház udvarára. Itt ráborult a koporsóra, de nem akart sírni, mert azután fölemelkedett, hogy pap legyen. Egy-két ápoló s egy-két gyógyuló beteg kíváncsiskodott az udvaron s a nagytiszteletű úr imádkozott. Elhozta a palástját s ott állott hangosan imádkozva a fia koporsójánál.

A temetőbe is csak Bálint Károly kísérte ki a koporsót s a nyitott sírnál újból imádkozott. Valami szörnyű, emberfölötti büszkeséggel emelte égnek a fejét s küldte föl a könyörgő igéket: „Adtál nekem fiút, Istenem, de úgy akartad, hogy ez a fiú, az én elégedetlenségem büntetése és mártírja legyen. Íme, itt áll a halott fiú koporsójánál az apa, a te szolgád, Uram s bocsásd meg neki, ha fiában vétkezett.”

Már alkonyodott, mikor egy-két temetői ember segítségével sírba bocsátották a fehér fakoporsót. De a kapához nem engedett nyúlni mást Bálint Károly, ő húzta rá a földet a koporsóra. És mikor a friss hant készen volt, ugyanazt érezte, mint amikor hírül adták volt valamikor, hogy fia született. Valamiképpen azt érezte, hogy ismét az istenség egy műve bízatott reá, kivitte az életből azt, aki nem volt az életre alkalmas. Pirosan, kacagón készült leesni a Nap s nagytiszteletű Bálint Károly még egy utolsó, csöndes imát mondott s azután elhagyta a temetőt, a várost, hogy talán sohase lássa őket.

Forrás: A Jövendő 1. évf. 9. sz. Hódmezővásárhely, 1910. jún. 15.