2012. máj. 13.

Ambrus Zoltán: Nagyapó álma (1907)


1

- Nagyapó, egy fiatal hölgy volt itt, aki nagyon szeretett volna veled beszélni. Megmondtuk neki, hogy most sétálsz, jöjjön délután, de csak négy óra felé, mert ebéd után aludni szoktál.

- Kérdeztétek volna meg tőle, hogy mit akar, és hogy hívják. Négy óra után se vagyok itthon minden ismeretlennek.

- Elmondta, hogy mit akar. Tanítónő szeretne lenni valamelyik városi iskolában, de eddig még annyit se tudott elérni, hogy jelöljék. Tudja, hogy sok ismerősöd van a városi tanácsosok között, és az volna az óhajtása: szólnál az érdekében egypár jó szót, ha ugyan ez nem esik nagyon terhedre. Azt mondja, jól ismerted a családját. Kovács Ilonának hívják; Kovács Lajosnak a leánya.

- Ez ugyan bemutatta magát!... Kovács Ilona, Kovács Lajosnak a leánya! Hát tudom is én, hogy kicsoda, vagy ha már nem él, hogy ki volt ez a Kovács Lajos?! Ha az ember megéri a hetvenedik esztendőt, éppen hetvenezerszer hallja ezt a nevet. Kovács Lajos! Mintha én ezzel okosabb lennék! Melyik öregember győzné számon tartani valamennyi Kovácsot, akit valaha ismert?! Ismertem én már számtalan Kovácsot: kitűnő, előkelő embereket, közönséges Kovácsot, elzüllött Kovácsot, még betörőt is! Mit tudjam, hogy a sok közül melyik volt ennek a hölgynek az apja?!

- Majd elmondja négy óra után. Ne zsémbelj mindig, Nagyapó!

- Nem majd ugrándozni fogok, mint húszesztendős koromban! Hetvenesztendős korotokban ti se lesztek mindig ilyen jókedvűek, mint most. Azt hiszitek, valami kellemes lesz nekem, ha ez a Kovács Ilona vagy két óra hosszat fog sírdogálni a nyakamon, s közben kiderül, hogy a néhai Kovács Lajos nem volt sem ingem, sem gallérom! De persze, beszélhetek én már akármit, ti azért kiszolgáltattok engem minden kéregetőnek!

Horatius: Vergiliusnak



A’ Cziprus sziget aszszonya,
A’ szép fényes iker, Helena báttyai,
A’ zúgó szelek attya ’s jó
Japyx, mert egyebek zárva maradgyanak,
Kedvezzen teneked hajó,
Mellyen Virgilius, más fele búskodó
Lelkemnek vagyon; oh vigyed,
’S épségben tegyed őt Attika szélire!

Annak melle körül aczél
’S ércz volt, a’ ki csalárd mélyre bocsátani
kezdett gyenge fatalpakat,
Nem rettegte kemény Africus és zajos
Észak közt kiütő hadat,
’S búsító Hiadest és dühödő Notust,
Melly országol az Adrián;
Vagy hullámot emel, vagy, ha akarja, nyom.

Félt Az halni? ki teneren
Úszó annyi csudás álatokat feszes
Szemmel nézhete, ’s háborút,
’S híres Czeraunon kész veszedelmeket?
A’ bölcs Isten az Oceánt
Földtől hasztalanúl vágta el; a’ gonosz
Bátorság neki megy ’s azon,
A’ mit tennie nem kellene, áthajóz.
Kész mindenre az emberi
Nemzet, ’s a’ mi kivált tiltva van, arra tör.
Jápetnek fia, a’ meszér,
A’ népekre tüzet mint gonosz or hozott.
Ezt égből lecselé, ’s ihon!
Szárazság, köhögés, ritka hideglelés
A’ földet belepé ’s nyomá;
És ottan sietett jőni felénk ’s reánk
A’ hajdan mulató halál.
Próbát tett levegőn Dedalus, és röpült
Embernek nem adott uton:
Munkás Herkules a’ poklokat áttöré.
Mink Gyarlók, mibe nem kapunk!
Ég ellen kikelünk balgatagúl, ’s lator
Vétkünkért Jupiter’ kezét
Készen tartya ’s harag – menykövit ellenünk.

(Forrás: Q.F. Horátius’ Ódái – Öt könyv – Ford.: Virág Benedek – Budán a’ Magyar Királyi Universitás’ betűivel 1824.)

Móra Ferenc: A gyevi törvény




Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macska­ugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sülttököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész. Kérdezem tőle, hova való, ezt feleli rá:

- Leginkább csak Gyevibe.

A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának keresz­teltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők.

No, de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. („Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja” - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana már el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

Csokán Pál: A pipacs



            Szőkesárga gabonatengerben száz hullámgyűrű reng, kereng, fut ide-oda. Délibábok árja borítja, átjárja. Mosoly ragyog a menny boltozatján. Illat s fénysugárban fürdik a föld, ég. Lágyan, halkan, bűbájos dallam zsong, suhan a légben. Édenkerti táj, színes álomkép a vidék. Körül, messze-közel, szerelmesen ölelkezik szellő és kalászerdő. Ím, emitt, mint egy szobor áll egy szál asszonyszép virág: a pipacs. – Hideg, ihletetlen, érintetlen. Kacagva, gúnyolva szól, néz szerte. Oh, oh, ledérek! Változik a kép.

            Felhő támad, haragos, setét. Forr, dagad; gyorsan, rohanva terül szét. Egyik széles karja az eget takarja, a másik lent lohol, nekidűlve szántja a földet. Villám cikázik. Reszket a mindenség. Hűl, hűl a lég. Hideg van. Nyilalló fájdalomtól sziszeg fűfa. Megered, hull, szakad az eső. Jégszem cserdül a tetőn. Jég. Jég esik. Sűrű nagy szemek kopogva, dübörögve sújtanak le. Jaj; vége mindennek, ami törékeny, ami élő.

            Azután... temető a határ; rút sárkovász a föld; ronda dudva bűzlik a százszorszép virágok s kalásztenger helyén. Ameddig ellátni; sehol semmi élet, csupán csak egy szál virág él, virít: a pipacs. Napsugár, vihar, jég, villám azon tisztán hagyta pár táját. Eleven, ragyogó most is. Szinte gőgös. Vérpiros szirma szánalommal mosolyog, integet jobbra-balra: oh, oh, gyengék, törékenyek.

            Napfordultán felderült, szürke-kék az ég: fakó, lanyha a levegő. Hűs szellő suhog, harmatcseppekben titkos édességet, illatot csókol ajaka. És a pipacs a szép, erős, kevély, ki annyi megpróbáltatás alatt alig rezdült és meg nem hajolt, egy harmatcsepptől ittasulva, szerelmében lepergeti szirmait.

            Éva története ez is.

(Forrás: A Jövendő – Irodalmi, művészeti és kritikai szemle – I. évf. 11.sz. 1910. júl.15., Hódmezővásárhely)