Akit ártatlanúl az irigy kevélység
Vetett kisded sorsra, kiben nincs dicsőség,
Ki második ízen nem tudod atyádat
S munkáddal szolgálod hazád s királyodat:
Sok hasznos polgárból álló diszes község!
Kit becsül bölcs, megvét udvari nemesség,
Ó szegény parasztnép! múljon boszuságod
Hallgasd, megmutatom a te méltóságod.
Mások hizelkednek a fényes nagyoknak:
Én tenéked irok, megvetett csoportnak.
Mikor te megnézed urak fényességét
És hozzájok veted magad szennyességét:
Irígy mord kedvedből szerencsét átkozod,
Nem tudod, nyomorult saját boldogságod:
Te vagy, országoknak ki súlyát viseled,
Bőség s dicsőségét egyedül te hinted.
Akár a szerencsés király uralkodjon,
S igaz törvény által népet kormányozzon,
Akár pedig község régi szabadságból
Nem szenved hatalmast, s kiment jobbágyságból.
Akár erőszakos nyertes fegyverével
Székét támasztotta kiontott sok vérrel
És maga magának adott oly hatalmat,
Hogy törvényt megvetvén birjon sokadalmat:
te karod, te munkád tartja mind ezeket
Te adsz királyoknak erőt és népeket:
Sok száz fejedelem sok nemes országnak
Mit adott egyebet vasat a lábának.
Nagy háborúk által földet pusztítottak,
Melyet te kezeid plántáltak, arattak:
Akárki mondja bár: aljas a mesterség,
Nem hiszem, sőt tartom, tied az emberség.
Te kapád, te ásód, te baltád, gereblyéd
Lemez vasad, villád, ostorod és ekéd
Szebben fénylik nálam mint arany bárányka
Arany kulcs, csillagok, korona, s pántlika,
Melyeket szerencse elhány trónus körül,
Kinek csak balgatag de okos nem örül,
A te mesterséged első a világban,
Eredete vagyon a Paradicsomban.
Hát ha a mezőről kit kezed munkája
Megrakott kévékkel s fénylik az adója,
Néked hizelkedni bémegyek városra,
És szememet vetem csinos utczájára;
Nézek felhőt érő házakat, tornyokat,
Benne élő mozgó futosó urakat,
A sokféle szinben öltözött papokat
Műhelyeket, drága partékás boltokat:
A föld kevélykedik ezen lakosiban,
Fényességét pedig neveti titokban,
Itt minden mesterség vagyon virágjában.
Kincs a kincset szüli, vagy arany folytában.
Mert akár van olyan, kit csak a kevélység,
Kigondolt, de hasznos az ilyen mesterség,
Akár pedig olyas kit büszke embernek
Ezer móddal világ tett már szükségesnek:
Mindezen mesterek te általad élnek,
Nálad nélkül pedig városok éheznek,
A te kalapácsod zuhog vashámorban,
Te zörögsz, csikorogsz lisztelő malmokban.
Te simítod amaz erős bálványokat
Te fejed, te nyírod, a szelid júhokat,
És ha gyolcs ing, selyem ruhában járhatunk,
Simább darócz, bársony leplet hordozhatunk,
Fonalát lányodnak orsóján pergették,
Te csire társodnak rokkájáról szedték.
Márvány, kezed által jő isten házában,
Az arany általad fénylik palotában.
És a te csákányod vágja ezt mélységben,
Te mi hivságunkért olvadsz melegségben,
És nem elégedel jót hozni hazádra:
Terjeszted munkádat az egész világra.
Hidat versz tengeren, a kincset meghozod,
Kereskedés által mutatod jóvoltod,
Ha a fejedelem földet akar nyerni
A te fiaidnak kell azért perelni.
A te csemetéid országok bástyája,
Te vagy a hanyatló trónusnak istápja;
Akár elbirt hazát tűztől kell menteni,
Akár hív fegyverrel erőt kell kiverni.
De kisded előttem a kevély uraság,
Kinek dicsősége a lusta puhaság,
Ki alszik henyélve szerencse keblében
Mint hasztalan here méhek közepében.
Utálom ilyenek veszett gyengeségét,
Csak semmiben tartom kölcsön nemességét,
Bátor fitogtassa aranyos galondját.
Kicsiny énelőttem, s elvesztette rangját,
Hamis birák vagyunk ha máskép itélünk,
És nagy fülü szamárt nyergéről dicsérünk,
Becsület abban áll, köz jónak szolgáljunk,
Magunknak másoknak hasznára dolgozzunk.
Balgatagság téged, köznép! meggyalázni,
Te tudsz országodért mind élni, mind’ halni.
De még más jó vagyon, ki benned tündöklik,
Mely a nemességben ritkán találtatik:
Szelid ártatlanság tenálad megvagyon:
Vétkek uralkodnak csak a gazdagokon.
Gazdagoknak a kincs jóra akadálya,
Parasztnak jó erkölcs s igazság osztálya.
A királyok birnak roppant országokkal:
A nagyok birkoznak sok méltóságokkal:
Te együgyű lévén, a fehért fehérnek
Mondod, embere vagy te igéretidnek.
Mint tetszik énnékem paraszt egyenesség,
Kit el nem csábított mostani veszettség!
Ennek darócz alatt a szive tündöklik,
Hasonló a gyöngyhöz, ki sárban feneklik.
Sok te dicséreted jó lelkü parasztság,
Nálad lakik, múlat még az ártatlanság.
A gyilkos kéz akar koronához nyúlni,
Felszentelt fejektől le kivánja hőzni,
Vagy békés országot felháborítani,
És a törvényeket zúzni és zavarni:
Ily cselekedetbe te nem avatkozol
Árúlást pártütést soha nem okozol,
S ha megtörtént szélvész téged elragadott
Akkor is uraknak hajója hordozott.
Sőt ha oroszlánok tigrissel ütköznek,
Orditással hegyet völgyeket töltének
Te munkás-hangyácska magad zsombikjában
Kuppaszkodol, s élést hordasz garmadába.
Köszönöm az égnek e jótéteményét,
Hogy meg nem engedte sorsom veszedelmét:
Életemnek rendét oly sorsban ejtette,
Honnan az irígység alább nem vethette.
Mert kincsé s gazdagság, s a többi fényesség,
Születéstől reánk terjedett édesség,
Szerencsés életnek kelepczét vethetnek,
De alacson rendük messze nem eshetnek.
Nem fényes palotán lakik a boldogság,
Arany kárpitok közt több a szojmorúság.
Bár nézzünk ezüsttel megrakott táblákat,
Unalom rakja fel ide a tálakat.
Hat pompás ló húzza az arany szekeret,
De búskomor nagy úr ablakán tekinget.
Fényes ugyan neve, kit vett ősatyjától,
De ő messze perdült régi jó fajától.
S mi haszna, ha szive nem hajlik emberhez?
Keze ki nem terjed a szürös szegényhez?
Ámbár késérőknek nagy legyen serege,
Kicsiny az ilyenek belső tisztessége.
Bár mennyezet alatt dicsérve vezessék,
Térddel főhajtással utczán köszöngessék,
Ily színes semmiből, nem mérem azokat,
Tőlem nem préselnek ők áldozatokat.
Többször az ilyenek fényes nyomorúltak,
Noha szemeinkre hályogat felhúztak,
Nézd község, nagyoknak elbágyadt testeket,
Halálos beteghez hasonló szineket.
Alig hágtak által harmincz esztendőket,
Már is támogatják reszkető térdeket,
A sok gyönyörüség fogyasztja élteket,
Idején és korán töltnek temetőket.
Mert az irigységnek forr bennek epéje,
Bosszúállásokra törődik elméje,
Fáradván szűntelen, terhelő munkával
Gyulladnak vágyodás epesztő lángjával.
És a bársony alatt szív dobogásával
Fedik haragjokat s közlik barátjával:
Te pedig, jó közrend, ment vagy mindezektől,
Nem félsz, nem is rettegsz komoly betegségtől:
Mert munkás fáradság erőt ad tagoknak
Nem tartozol hinni hazug doctoroknak:
Te zöld gyepen nyugszol nyújtózól kedvesen,
Az úr bársony párnán virrad keservesen.
Láttam én sok nagyot annyira botlani,
A szent szokásokat akarván bontani,
Szivekből kivettek legszentebb neveket,
Nevezni nem mertek fiakat, férjeket:
Te pedig egyenlő a régi atyákhoz
Fiadat bocsátván szomszéd leányához,
Nem félted nyúlhasson másnak falatjához,
Ki halála után just kérjen osztályhoz.
Hány szegény üresen megy el urak mellett,
Kit a te házadban vár jó meleg szeglet?
Kinek ha nem lehet segíteni sorsát
Zokogod szivedből romlott állapotját.
Igaz nem oly színes, nem csinos te módod
Életben, beszédben, s a te forgódásod
Nem oly formás, mint a mostani grófoknak,
Strófon járó mozgó czifrázott báróknak:
Kik szavokat szoktak kettősen ejteni,
Káros hazugsággal a valót rejteni,
És hogy a barátot külsővel csalhassák,
Az álorczát szemek s nyelvekre felhúzzák.
Valamint együgyű vagy te ruházatban,
Olyan vagy, és még jobb, beszédben, szavadban,
Tiszta, és ártatlan édes is életed,
Nincs roszszal keverve te gyönyörűséged.
Szurkos fiacskádnak hamis mosolygása,
Szeretett társodnak czuppant csókolása,
Szép idő, friss szellő, madarak szólása
Végzik örömödet, s egy tál zsiros kása.
Ha az innep eljött, fűzfa furugjával
Beelégszel, danolsz vígan a dudával,
És jó szomszédodnak leülvén padjára,
Mosolyogva nézel ifjak tánczára.
Végre közelítvén életed vég napja,
Bánat nélkül látod hogy eljött órája;
Törődött test vígan száll koporsójában,
Lelked emelkedik isten országában:
Úgy van, te a halált nagy szível nézheted,
Merthogy a kisbiró nem gyötri lelkedet.
Szabadabb költözöl ez árnyék világból,
Mint nagy úr, ki mézet ivott poharából,
Azonban mint néked, császárnak, királynak,
Ki kell menni egyszer minden halandónak.
Még nagy kűlönbség is vagyon elválásban
Könnyebben száll paraszt mint király a sírban.
Tudod-e hogy napnak, időnek folytával,
Poros összevegyül uradnak porával.
S e hosszas álomban mit használ ki voltál?
Kapa volt, kard, királypálcza mit forgattál?
Nem kérdik jövendők: s csákót koronával
Öszvezúznak, csukját vitéz sisakjával.
Köznép! ne szidolmazd többé a szerencsét;
Nem néked osztotta nehezebb bilincsét.
Becsüld életedet, ne félj a haláltól,
Ez a part, hová kell jutni a világból.
Boldog a te sorsod, nagy a dicsőséged,
Megmarad, örökös lesz te fényességed.
Mert minthogy a virtus adja a nagyságot
A hibák, a vétkek az alacsonyságot.
A szelid s jó ember király lesz igazán
Igy emeltetik fel a füstös kaczagány.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb
időktől Kisfaludy Károlyig 177-182. l. – Bp., 1903.
