Föld! kinek határát az isten őrzötte,
Hogy háboru lángja csak nem is érhette,
Békességben a sok veszélyt távul nézte,
Szabadság, áldomás, bőség ékesítse:
Föld! kit a jó isten minden változástól,
Megmentett, fegyveres kéznek rontásától
Ki nyertes tábornak nem félsz haragjától,
Sem erőszakosnak rád rohanásától.
Mondd meg édes hazám! istennek kegyelmét
Isméred-e valyon különös szerelmét,
Látván sok népeknek szörnyü veszedelmét,
Egyéb országoknak sürün vett sérelmét?
De miért kérdezlek? ám látod miképen
Népek a népekre toldulnak szűntelen,
A tábor tábort űz hegyeken völgyeken,
Mint árviz úgy szakad erő erő ellen.
Lásd meg, im a mezőn, melyen sok keresztet
Rakott szántóvető, most temet esteket.
Réten kint takartok volt sűrű rendeket,
Most gödörben hánnak felpuffadt dögöket.
Vad vagy, ha mind ezek szemedben nem tünnek,
A sok jajgatások, melyet eresztenek,
Elrabolt városok, felprédált vidékek
Könyveket, zokogást, szánást nem préselnek.
Vedd észre sorsodat, szemlélvén ügyöket,
Boldog csendességben te mivelsz földeket,
És danolva kapálsz sok fürtös töveket,
Nyájas mulatsággal szedsz szép gyümölcsöket.
Nem félsz, hogy fegyveres házadból ki8zárjon,
Kertedben behágván marhástúl elhajtson,
Eltakart keresményt boltodból kihozzon,
Prédáló portázó jól meg is botozzon.
Vagy hogy elpusztúlván elhagyjad házadat,
Már öregségében idősebb társadat,
Kedves gyermekidet és rokonságidat,
S házról, házra vigyed üres tarisznyádat.
Mely nagy dicséretet kell adnod istennek
Ki kezétől mentett fene fegyveresnek,
Két száz hold napja múlt, hogy az ellenségnek
Tábora nem érte határit földednek.
Nincs buzgó sziveknek oly ájtatossága,
Nincs szelid lelkeknek oly nagy buzgósága,
Kit nem érdemelne az isten jósága.
Nagy ezen vett jókért lelkünk adóssága.
Ily jódat esmervén adj hálát az úrnak,
Szánakodják sorsán felebarátodnak,
Szived égben emeld, keresztyén világnak
Mennyből kérj oly jókat, mint vagyon magadnak.
Meg ne szünjön lelked zengeni éneket,
Hálaadó szívből mondj víg dicséretet.
Emelvén felfelé nem véres kezedet,
Engeszteld, mint lehet, a te istenedet.
Mondd: Uram! ne keverj mérget poharadban,
Népedre ne ontsad azt bosszuságodban,
Ítéletet reánk ne tégy haragodban,
Ez álnok világot ne veszejtsd bosszúdban.
Hogyha csapásiddal mutatod hatalmad,
Bosszúságodban is ne muljon irgalmad,
Eléggé tündöklött már véres pallosod,
Ne terjedjen, kérünk, vas vessződ s csapásod.
haragodtól ugyan pokol és menny reszket,
De bűnöst, ki megtér, soha el nem veszted’,
Ez reménység szivben vigasztalást ejtett,
Mivel kegyelmedet gyakran ismérteted.
Parancsolj tehát már véres pallosodnak,
Hüvelyében térjen, mondd a királyoknak,
Hamar békességet népeknek adjanak.
Hálaadó szivvel elődben álljanak.
Néked pedig, hazám! kinek határában
Boldogság és bőség virágzik javában,
Tovább is kivánom isten hatalmában
Részesülj, örvendezz, maradj áldásában.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 182-184. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése