Phyllis nyugszik, mély álomba
A szép Phyllis elmerült!
Ime Ámor jött azonba,
Loppal oldalához ült.
Félre teszi tegzét, ivét
Egy nyilával útat nyit:
És kilopja Phyllis szivét,
Kit sebesen el is vitt.
Serken Phyllis, észre veszi
Kárát, s Ámor nyilait,
Sí, ri, dolgát félre teszi
Sietteti inait,
Feltalálja udvarában;
Ámor szivek köztt jár:
Szinte kettő van markában,
Ime, ugymond, itt a kár.
„Lator Ámor, ha elvetted,
Ha megloptál engemet,
Mondd meg, dévaj, hová tetted,
és add vissza szivemet.”
Sírva fakad, jajjal közli
Nagy cseppekkel könyve hull:
Ámor gyengén mind letörli,
Mondván: Phyllis! ne busúlj!
Itt van szived elrejtettem,
Jó helyen van, el nem vész;
Több szivekkel elkevertem,
Mutass reá, tied lész.
Im elődbe rakogatom,
Phylli! vigyázással légy:
Ki micsodás, megmutatom,
Szived helyett mást ne végy!
Ez a nagy szív alázatos;
Ez pedig pompára vágy;
Ez együgyű, akaratos;
És ez mindenkihez lágy;
Ez a picin válogató;
Ez udvari; ez paraszt:
Ez tudatlan hallogató,
Sok sziveket elszalaszt.
E mosolygó, hizelkedő;
Ez versengő békétlen;
Ez szemérmes, ez kérkedő
ez pityergő ízetlen.
Ez tárházat, kastélyt vadász,
Tetszik neki kincses nép;
Emez becsületet horgász
Ennek a kell, aki szép.
Ez kendőzik, fürtöt viszál,
Százszor tökörihez fut:
Ez más erkölcsében piszkál;
Emez büszke, noha rút.
Válogasd ki, ha ugy kéred,
Ezek között van szived:
Phylli! látom, nem isméred,
Melyik légyen a tied.
Még egy van itt: ez a furcsa,
Hamis, titkos, dévaj szív:
Ehez nem fér senki kulcsa,
Senem igaz senem hív:
Ha nem tudod, im megmondom:
Ez te szived, emeld el:
Tartsd magadnak, semmi gondom,
Mert ez senkinek sem kell.”
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 172. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése