2020. máj. 20.

Bessenyei György (1747-1811): Barcsay Ábrahámnak

 


A magánosságtól itt környülvétetve

Hallgatok barátom, tereád tekintve.

A sziv kebelemben édesdeden érez,

Megnyugodt most egyszer, s belölrül nem vérez.

 

Nézek, ülök, írok, rólad gondolkodom,

Magamon, másokon titkon  álmélkodom,

E világnak lelke mit csinál belőllünk,

Mit itél törvénye valjon most felőllünk.

Hagyjuk el barátom, a mély okoskadást;

Ne tégyünk hijában olyan sok hánykódást,

A természet setét mélységét elhagyván

Örömre sijetek, kezedet ragadván:

Szivünknek érzési fűzzék szárnyainkat,

Barátság éleszsze mozgó ajakinkat.

Világunk lármáját mi haszna, kergetjük,

Végét, sem kezdetét, látod, nem érhetjük.

Földünknek bölcseit eleget forgatom,

A természet szavát már régen hallgatom;

És végre felleltem, hogy józan törvényünk,

Akármint gondoljunk, csak örök istenünk.

 

Egy jó poétának lelke ha megindúl,

Szivét mellé vévén tűnik s mindent feldúl. –

Méltóságot visel dicső törvényiben,

Szerelem mosolyog édes érzésiben.

Amit természeti kiván, mindent ölel,

S nem csatázik soha az örökös renddel.

Szállásnak szoros hely számára egy ország,

Térmészetben lakik s megyéje egy világ

Egészen, amelynek törvényit érezvén,

Gyönyörködik magát kedvétül vérezvén.

Mint a fülemile, amely örömétüll

Indittatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,

A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén,

Várja a vig napot mindég énekelvén;

Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez,

Hogy végtére nyelvén vére is csergedez,

Erőlteti magát okoskodás nélkűl,

Mert ő is törvényt vett a hű természettül:

Úgy egy poéta is, Mársnak sisakjára,

Fellálván, jobb kezét Phoebus paizsára

Bocsátja, és igy e két istenség között

A kies Parnassus hegyére költözött,

Honnan e világot sohajtva szemlélvén,

Harczrúl, szerelemrül sokat énekelvén,

Mint a fülemile magát erőltetve

Vért ereszt, és meghal mást gyönyörködtetve.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 174. l. – Bp., 1903.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése