A magánosságtól itt környülvétetve
Hallgatok barátom, tereád tekintve.
A sziv kebelemben édesdeden érez,
Megnyugodt most egyszer, s belölrül nem vérez.
Nézek, ülök, írok, rólad gondolkodom,
Magamon, másokon titkon álmélkodom,
E világnak lelke mit csinál belőllünk,
Mit itél törvénye valjon most felőllünk.
Hagyjuk el barátom, a mély okoskadást;
Ne tégyünk hijában olyan sok hánykódást,
A természet setét mélységét elhagyván
Örömre sijetek, kezedet ragadván:
Szivünknek érzési fűzzék szárnyainkat,
Barátság éleszsze mozgó ajakinkat.
Világunk lármáját mi haszna, kergetjük,
Végét, sem kezdetét, látod, nem érhetjük.
Földünknek bölcseit eleget forgatom,
A természet szavát már régen hallgatom;
És végre felleltem, hogy józan törvényünk,
Akármint gondoljunk, csak örök istenünk.
Egy jó poétának lelke ha megindúl,
Szivét mellé vévén tűnik s mindent feldúl. –
Méltóságot visel dicső törvényiben,
Szerelem mosolyog édes érzésiben.
Amit természeti kiván, mindent ölel,
S nem csatázik soha az örökös renddel.
Szállásnak szoros hely számára egy ország,
Térmészetben lakik s megyéje egy világ
Egészen, amelynek törvényit érezvén,
Gyönyörködik magát kedvétül vérezvén.
Mint a fülemile, amely örömétüll
Indittatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,
A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén,
Várja a vig napot mindég énekelvén;
Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez,
Hogy végtére nyelvén vére is csergedez,
Erőlteti magát okoskodás nélkűl,
Mert ő is törvényt vett a hű természettül:
Úgy egy poéta is, Mársnak sisakjára,
Fellálván, jobb kezét Phoebus paizsára
Bocsátja, és igy e két istenség között
A kies Parnassus hegyére költözött,
Honnan e világot sohajtva szemlélvén,
Harczrúl, szerelemrül sokat énekelvén,
Mint a fülemile magát erőltetve
Vért ereszt, és meghal mást gyönyörködtetve.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 174. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése