Történetünk száma zárva hadd maradjon:
A végezés könyve tőlünk tiltva vagyon.
Benne amely levél szükséges éltünkre,
Csak azt olvashatjuk, nézvén istenünkre.
Fájdalom és öröm vezérlik szivünket,
Tudatlanságunkba tartjuk reményünket;
Ha az áldozatra vezetett állatok
Előre láthatnák kegyetlen halálok,
Az ölőkéseket néznék-é csendesen?
Mennének-e veszni oly engedelmesen?
Ha minden előre tudhatná dolgait,
Remény nélkül miként huzhatná óráit!
Köztünk kijelentett napja halálunknak
Mindég égő poklát formálta kinunknak.
Sok távolról látván szerencsétlenségét,
mennyi fájdalmakkal nevelné inségét!
Ah tudatlansága a nagy jövendőknek!
Mely drága kincse vagy nálunk az egeknek!
Világunk istene tette igy munkáját,
Hogy minden elfussa kiszabott pályáját.
A ki dicsősége magas trónusáról
Formált alkotmánya felső határárúl,
Egyenlőül néz egy verebet elveszni,
És valamely vitézt a mélységbe esni,
Tengereink partján egy csepp víz szárad el
Vagy a föld indulván elmul az egekkel:
Istenünk székibe harczok kárt nem tesznek:
Sem dicső egébe csatákat nem visznek
Ember! legyen csendes hát vesződő lelked,
S nagy igazságába ismérd meg istened;
Tanácskozz magaddal, keresd boldogságod,
Tanuljad használni nemes valóságod.
Szivedbe örökös reménység nyugoszik
Mely hogy kecsegtessen, sohasem aluszik.
Várja boldogságod, mosolyog szemedbe,
Felemel a porbúl, virit kebeledbe:
Sebes szárnyaira lelkedet felveszi
S örömöd jövendő országiba teszi.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 173. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése