Míg nőtelenségben folytattam éltemet,
Szabadságnak szele táplálta szivemet,
Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet,
Mind addig búbánat nem érte fejemet.
Mindenféle czifra úri fegyverekkel,
Farkas, medve, párducz szép prémes bőrekkel
Teli volt fogasom, füredi nyergekkel,
S több más ilyen csengő pengő eszközökkel.
Bővelkedett házom gyakran muzsikával,
Szép egy pár hegedű ében vonyójával;
Fogasomon függött flauta furugljával,
Ugyan ájúlt szobám ezeknek hangjával.
A jó páripákból soha ki nem fogytam,
Ezt lépésre, amazt futásra tartottam,
Emezt nyergeltettem, ha parádéroztam,
Amint szükségem volt, rendre változtattam
Fekete paripám volt Spanyolországból,
Szürke Erdélyből jött, pej meg Moldvából,
Aranyszőrü farkút vettem egy basától,
Többi volt a magyar lovaknak javából.
Szerszámim ezüsttel aranynyal kivarrva,
Vag yötves munkával boglárosan rakva;
Sok színű szirommal voltanak tarkázva,
Vagy bagariából csak tisztán csinálva.
Czifra ezer-gombos szolgaim valának,
Kik éjjel és nappal hiven strázsálának,
Pillantásomra is ébren vigyázának,
Kiért pirúlása nem is volt orczámnak.
Kinek, kinek kard volt s tarsoly az oldalán,
Bogláros pantallér lódinggal a vállán,
Ezekre függesztett karabén az hátán,
Fél arasznyi hosszú sarkantyú csizmáján.
Midőn azért néha történt indúlásom,
Cum commonditate volt minden járásom,
Olykor barátságért két-három pajtásom
Vélem jött, hogy vigabb légyen utazásom.
Ahová szállottam, kedvesen is láttak,
Jó szivet, vig kedvet bővebben mutattak;
Ha bucsúzni kezdtem, tovább marasztottak,
Csak az héja volt, hogy kézen nem hordoztak.
Madamojzellák közt gyakran vigadoztam,
Ezzel diskurráltam, amazt megcsókoltam,
Amarra titkosan néha pillantottam,
Valamint szerettem, úgy karazéroztam,
Mulatságnak napja hogy ha rendeltetett,
Táncz és muzsikának vége nem lehetett,
Péntek vasárnappal együtt tiszteltetett,
Ünnepnek tartottam néha egész hetet.
Nem sok haszna vala plébános szavának,
Ámbár napja volt is hamvazó szerdának:
„Vonjad reá javát alföldi nótának!”
Kiki csak azt mondja Lévai Miskának
Messzire távozott tőlem szomorúság;
Csak másoktól hallám, hogy van nyomorúság,
Másfelé czélozott nálam az ifjuság,
Vezetője lévén a kényes szabadság.
Szántásra vetésre nem is iparkodtam,
A helyett játékról inkább gondolkodtam,
Vigadni, múlatni, jónak állitottam,
Hogy igy lészen dolgam mindég, azt tartottam.
Nem tudtam én akkor, milégyen az éhség,
Távol volt házamtól mindenféle szükség;
Tudván erszényemben hogy vagyon reménység;
Közel sem mert jönni hozzám a szegénység.
De bé praktikálta magát alattomban,
Uralkodik immár egész udvaromban;
Miolta feleség jár a kamarámban,
Azolta szegénység terjed el házomban.
Hegedümet imár fogasrol levette,
Flautát, furuglyával pad alá vetette,
Szoknyáját, strikrokját odas függesztette,
Sok dib-dáb subáját rendre helyeztette.
Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak,
Az egész szerszámát kidobta pipámnak.
Mondván: nem szenvedi füstjét a dohánynak
Ottkinn dohányozni kell, mint a kutyának.
Amikor haragszik, bőrében alig fér,
Fogát csikorgatja, dúl-fúl, s mérgében sir.
Akkor a cselédem megmozdúlni sem mér,
Sőt magam is olykor attól félek megvér.
Véghetetlen hosszú a praetensiója:
Hol tiszta lisztje nincs, hol pedig borsója,
Elkölt füszerszáma, elfogyott a sója,
Most fazéka törött, elveszett korsója,
Lisztet száritani nincs elég teknője,
Levest s másmit fűzni nincsen serpenyője,
Sir kisebbik gyermek: nem jó a bölcsője,
A nagyobbnak pedig rossz a czipellője.
Már lent parancsolja, már kendert vakarni,
Már bábot, czipellőt, csipkét kell hozatni,
A mennykő sem tudja mind előszámlálni,
Miket a Madame szokott praetendálni.
Nincs pénzem, nem merem magamat menteni,
Akár bőrem alúl ki fogom metszeni,
Vagy más jámboroktól per furtum szerzeni,
Praetensiójának mégis meg kell lenni.
Mert ha nem cselekszem, lészen mit szenvednem,
Az alsó dupéját forditja ellenem,
Sok koldust, gazembert, kelletik elnyelnem,
Mintha nem hallanám, csendesen fülelnem.
Előkerül ama régi história,
Hogy „Ihr Gnadn” nemzetség régi familia:
Nem volt disznópásztor semmi atyjafia,
Valamint ha volna – Márja Terezia.
Bezzeg ráakadtam most az oskolára,
Mint a muskatéros eb harminczadjára!
Úgy reá szoktam már sok cifra nótára,
Hogy bízvást mehetek fiók istrázsára.
Vetett tőrbe esett kényes ifjuságom,
Bú-bánatra fordúlt öröm s vigasságom.
Elmúlt már jó napom, oda nyájasságam,
Meghatároztatott régi szabadságam.
Megritkúlt már száma karmazsin csizmának,
Lekopott a rojtja parádés ruhámnak:
Resten jár már lába kedves paripámnak
Még ez is jelenti bánatját urának.
Hervad kócsagtollam, lefügg süveg mellől,
Kényes jó lovam is alig, hogy fel nem dül,
Nem fénylik fegyverem, pokhálóban merül,
Jaj de szép hasznom van a feleségemről!
Az egész életem siralomra fordúl,
Keserves sorsomon könyvem ugyan csordúl!
Olykor az elmém is csuda meg nem bódúl,
Mivel a sok fátum halmonként rám todul
Jobb lett volna nékem a Tatárországban,
Elbujdosnom épen alsó Indiában,
Csontomat letennem a szép szabadságban,
Mintsem nyomorognom igy a házasságban.
Mert vajmi keserves ilyeket szenvedni,
Egy hitván asszonynak kedvéért epedni,
Az oldala mellett így megöregedni,
Talán jobb lett volna disznókat őrzeni,
Requiem aeternam azért szabadságom!
Nyúgodják békével, megholt nyájasságom!
Vale, jó éjszakát édes ifjuságom,
Addió, megbocsáss, kedves pajtásságom!
Azért felesége hogyha van is kinek,
Jobb lesz, ha eladja aztat valakinek:
Hogyha pedig pénzen nem kelne senkinek,
Ugy is od’adhatja bizvást akárkinek.
Verseimet pedig, hogyha bolondságnak,
Tartaná valaki és nem valóságnak
Probálja meg dolgát a szent házasságnak:
Nem fogja mondani azt historiának.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 168-170. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése