Zeng a nyár. Hogy zeng az erdő!
Zúg a nádas… Mint merengő
kék menyasszony, leng a rengő
fűz fölött egy lepkeszárny.
Nem tudom, hogy merre száll…
Nézd, jaj nézd! A lepkeszárny
csak megáll és messzeszáll,
mint a tó fölött a nyár,
réti dal… És meg se vár,
csak ha jön az ősz s e pár
kék lepke fázva összenéz…
s csak ez a méz
s ez a virág…
Csak ez a rengő,
susogva lengő
néma nád
s ily röpke-gyorsan néz le rád
e kék merengő,
súgva zengő
nagy világ…
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
Míg álmodott a nagy orosz falu,
S az éj fehérre festette a tájat,
Azon tűnődtem: bánatos dalú,
Szerelmes szívem most miért is fájhat?
A tavalyi ősz fáj, vagy az talán,
A nyár meséket súg a bús nagyoknak,
Hogy képem ott hever az asztalán,
S a csillagok majd újra úgy ragyognak?
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
Meghaltál, Márton.
Ezt a napot is elérted.
Szép fényes szekérrel
Jött a halál érted.
Egyszerű életedben
Úgyse ölelt se fény, se pompa.
Hiszen már mint kis Marci is mi voltál?
Szolga, csupán szolga.
Furcsán fűzött tűbe téged a sorsod:
Apád sohse láttad.
S amit életedben legelébb láttál:
Anyád arcán a bánat.
Iskolába nem járattak,
Betűvetés nem lett kenyered.
Künn a pusztán egyebet vetettél,
S mások ettek belőle kenyeret.
Bizony, amerre két szemed ellátott,
Sokszor megjártad a nagyhatárt,
De – fáradhatatlan két jó lábad
Soha a magadén meg nem állt.
Nem ám, mert amit a magadénak
Vallhattál volna büszkén, szegény,
Ott röpködött valahol: ahol a Hold jár
Csöndes éjjel a Göncöl-szekerén.
Mégis elmentél, amikor köllött,
Hazáért harcoló katonának,
S ott se volt párja a - Kárpát ormán
Őrtállá öreg Kurityáknak…
Meghaltál, Márton. Itt vagy kiterítve,
Két fakó bakon kurta koporsód.
S ahogy komád mondja, derék Mikulás,
Tegnapelőtt rugtál utolsót.
Tizenhárman állunk körülötted,
Tizenhárom szegény magyarok.
Aludj békén csöndes sírod éjén,
S ragyogjanak feletted csillagok.
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 3-4. sz.
Hó hull az égből, patyolatfehér,
Ne nézd, mivé lesz, hogyha földre ér!
A szeretet bennünk de szép ajándék;
Csörög a pénz, elszáll a tiszta szándék.
Költő dalol, sok angyalajkú nótás,
De hangosabb az alkú, átkozódás.
Eljön, meleg szívét kitárja Isten,
Megostorozzák, megfeszítik itt lenn.
Hó hull az égből, patyolatfehér,
Ne nézd, mivé lesz, hogyha földre ér!
Forrás: Dunántúli Szemle – Vasi Szemle XI. évf. 1944.
