Nem gondolta volna senki, hogy a fűzfák sűrűjében kanyargó erecske, amelyik ott csörgedez a sárréti dűlő ingoványos rétje közepén, kéknefelejcset nevelő, csibort örömöztető hűs vizével olyan változást hoz majd egyszer falum, legkivált pedig Futó Pali bácsi életébe, mint amilyent csak álmodik az ember. És bizony megtörtént. Erről beszél mostanában odahaza – Vörsön – mindenki,m ég a dadogós Csutakirály is, akinek pedig de nehezen is jön ki a száján a szó. Pali bácsi, a tömzsi, komótos kis ember évtizedeken át minden reggel ott ballagott át az alsó réten, tette ezt azután is, hogy a mérhetetlen nagyságú hercegi földeket- a sárréti dűlő kivételével – felosztották. Mielőtt betenné a hátsó kiskaput, megáll minden hajnalon a jegenyényi ciroksorfal legközepében, sebtében végigvizitálja testiruháját, tarisznyáját, hogy minden rendben van-e? Aztán egyre gyorsuló léptekkel megindul a hullámzó, titokzatos susogással suhogó nádas felé. Útközben össze-összeakad egy-egy kerékpáron munkába igyekvő természetvédelmi őrrel, árokmetszővel vagy sásszedővel, csak megpöccinti a kalapját, de nem szólna egyikhez sem. Pedig azok dehogyis mulasztanák el, hogy szónyilaikkal, csúfondáros tréfáikkal célba ne vegyék:
- Pali bátyám, lányokon jár az esze, vagy az üres csutorán gondolkodik? – böködik az öreget szavaikkal, de az csak ballag. Nézi a földet, vagy vizsgálja az eget, és hallgat konokul.
Az igazat megvallva kicsit bogarasnak tartják, s a rezervátumbeliek nem sokat törődnek vele, szívesebben kikerülik, mint szóba elegyednek vele, mert amíg az úton dehogyis szólalna meg, addig a gyékényaratásnál, sásmetszésnél, faültetésnél, de még inkább a halakkal való törődésnél szünet nélkül magyaráz, hogy – „Mikor én még igazi víziember voltam…” Még az alapjában véve mindenkit átnevelni akaró Gersics is belefáradt Pali bécsi átformálásába. Eleinte fáradhatatlanul ismételgette Pali bácsinak: - „Elmúlt már a fatengölös világ, más szelek fújdogálnak” stb. – Az öreg csak magyarázott, csökönyösen ragaszkodva efféle kijelentéseihez: - „Már pedig én nem ezekkel a folytonosan tortyantó gémekkel törődnék – ezekkel is -, de igazán a halakkal foglalkoznék, mert ti mit tudjátok azt, hogy miféle derék állat is a hal. Itt van példának okáért a harcsa. Még tetvészkedik is. Amikor még az uraságé volt ez a mérhetetlen berek, bizony, hogy hajnalonta beleálltam a hatölesbe – ez a Zala folyó neve minálunk, amióta a Diás-szigetet átmetszették a kedviért, amitől aztán a Kisbalaton is meghalt. Szóval gatyakötésig ért a víz. Én csak álltam benne. A szigony a kezembe volt, és csak vártam. Na, jön a halkirály. Jött is akkora harcsa, mint egy vendégoldal. Höj, fúrta magát mindig a vízelejbe, mert okos állat volt, tudta, hogy a víz sodra leviszi róla a férgeket, azt azonban a böszme már nem tudta, hogy ott áll és várja a legkülönb szigonyos. Csak jön, csak jön, fodorítja a vizet, aztán neki a szigonyt, s azon nyomban nyekk a nagy hal. Volt is ám másnap olyan vásár Keszthelyen, hogy a restiben két napig muzsikáltak, persze csak nekem, de úgy, ahogyan Fenékpusztán húzták Nád Jancsinak. Derék egy ember volt, mondta az édesapám, de hát el köllött neki veszni, mert az urak ellen volt, betyár volt…”
Pali bácsit nem a szükség vitte a rezervátumba. Volt is neki, kapott is az osztáskor földet, a két legény fia is keresett szépen. Olyan hírek terjedtek el, hogy az ingoványt lecsapolják, a madarakat szélnek eresztik, a szigeteket felszántják, a zsombékos helyébe pedig erdőt telepítenek. Igaz, sehol sem olvasta, senkivel sem találkozott, aki ezt határozottan mondta volna, csak suttogták, kivált, mikor a novaborból még fölöslegben is volt, Márton-napi búcsúkor meg Luca-napkor, hogy „oda a berek!” Pali bácsi úgy vélte, ha nem akadályozhatja is meg, de hátráltatja majd a berek „megöletését”.
Azóta nem kelt fel úgy a nap, hogy Pali bácsi a köszvényes lábával el ne indult volna a berekbe.
Legényfiai, a felesége is eleget abajgatták: - „Mi a jóég csudának kell magának a napszám?”
- Először is nincs már napszám, úgy fizetnek engem is, mint régen, csak a jegyzőt meg a kanbaktert szokták – havonta, meg különben sem pénzért teszem, a pénzt csak elfogadom, hiszen megdolgozom érte, meg azután kell is, de igazában a berek kedviért teszem.
Ráhagyták. Okosabbat úgysem tehettek volna. Pali bácsi hát járt rendületlenül, ha sütött, ha esett, ha fújt. Még a tél eleji, kertek aljai tüzek sem tudták otthon marasztani, pedig hívták ide is meg oda is, hiszen nevezetes böllérnek ismerték, s nagyon szerette a friss hurkát, ennél jobban talán csak a lisztben, zsírban sült küszet – a sok bort lecsaló hallepényt szerette.
Egyszer aztán, hogy-hogy nem, hiába zöldellt újra a berek, suttogott minden eddiginél szebben a nádsűrű, Pali bácsi az ellenkező irányba – Bottyán felé indult el minden reggel; azért, ha kis kerülővel is, de pontosan megérkezett a munkahelyére is. Evezgetés közben ráér az ember gondolkodni. Pali bácsi a langyosan folydogáló nádi ereken átgondolta a látottakat. Bizony elsiette a dolgot, mint a cigány a parolát, most aztán „kotyolhat” a bíbicek, szárcsák, vízicsirkék országában. Egyik nap – délidőben – álldogált a Hatöles partján, ott, ahol a kis Dobogóér egyesül a folyóval, látja, hogy az érparton „tanultember”-félék tanakodnak:
- Ez megfelelő lesz – mondta az idősebbik.
Pali bácsi röstellne hallgatózni, de itt a folyónál olyan nagy a csönd, hogy a fűben utazgató csigadöcögést is meghallani, hát még az ilyet ni; azt mondja, a fiatalabbik:
- Ez a hely kiválóan alkalmas. Az elrekesztés munkálatai már igen előre haladtak. Az ér vizét néhány nap alatt tóvá duzzasztjuk, gyönyörű, átlátszóan tiszta vize hamar felmelegszik, a keretekben elhelyezett ikra gyorsan kikel, s az itt nevelődött pontyok ezen a kis lefolyón – mutatott a beszélő az ér medrére – közvetlenül a Balatonba jutnak majd.
A két beszélgető ahogyan jött, úgy el is ment, dehogyis gondolták, hogy egy öregembernek rettentő gyanút égettek a lelkébe. Pali bácsi nem szerette, ha gondolatait, terveit valaki ki akarta teregettetni. Reggeli útjait ezután még szótlanabbul tette meg, de egyetlenegyszer sem mulasztotta volna el a kis kerülőt megtenni. Egyszer a Vajas Jóska gyerek találkozott is vele a dűlőúton, és elég vigyázatlan volt megkérdezni:
- Mi járatban van itt, Pali bátyám?
És amit az öreg azelőtt a világért sem cselekedett volna meg, most megtette: a Jóska gyerek után hajította görcsös botját, s megfenyegette:
- Akasztófára való, ha eljár a szád!... – de a gyerek ezt már nem hallotta, mert úgy elszaladt, mint az a nyúl, amelyik éppen akkor iszkolt keresztül az úton, és tűnt el a rozsvetésben.
Pali bácsi gondolatait kétségek kuszáltak össze. Fájt a szíve otthagyni gyermek-, legény- és férfikorának szép színhelyét, és ugyanakkor húzta, vonzotta valami a halakhoz, az épülő halastóhoz.
Az első napok elmúltával azután belátta, hogy egyedül nem tud megbirkózni kétségeivel, vágyaival. De kihez forduljon? Az otthonvalók azt mondanák:
- Ne törje, ne eméssze magát! Maradjon otthon! – Ő otthon, most, amikor vágyálmai mennek teljesedésbe. A lassan, de menthetetlenül fogyó berek, a régi híres „halbölcső” helyett felfogják az ér vizét, s már látta is lehunyt szemekkel a halastó tisztán, ezüstösen ragyogó tükörét, s napsütött, gyönyörű vizeket.
Pali bácsi egyre tűnődőbb lett. Ha nem vették is rossz néven a rezervátumbeliek, hogy szórakozott s a pézsmapocokvadásznak köszönni is elfelejtett, meg a keszthelyi kísérleti gazdaság számára rendelt alomsást nemhogy nem szállított aki az úthoz, de le sem kaszálta még. Gersics ugyan szólt neki, de csak felrántotta bozontos szemöldökét, és odább ment.
*
A balatonszentgyörgyi állomáson, a szélesre tárt vasúti raktárajtó előtt ott sorakoztak a halastó-csináláshoz való mindenféle anyagok, eszközök. Gyakran forduló szekerek hordták a helyszínre. Amit azelőtt az öreg sohasem cselekedett meg, most mindennap elvállalta, hogy beballag az állomás melletti szövetkezeti boltba. A rezervátumbelieknek mindig akadt vásárolni valója; bolti portéka, újság, levélpapíros, postabélyeg s nem utolsó sorban füstölnivaló. A trafik is ott volt szemben a vasúti raktárral. Egyszer az egyik nem idevalósi, kezeslábasban tevegelődő ember is odaállt a trafik kiadóablaka elé, és Munkás-cigarettát kért.
- Jaj, nagyon sajnálom – mondta mentegetőzve a trafikos -, de Pali bácsi – mutatott az ott őgyelgő öregre – mind elvitte, ami még volt.
Az öreg belenyúlt a tarisznyájába, és szó nélkül odanyújtott a kezes-lábas ruhájú embernek két csomag Munkást. Az hálálkodva fogadta, s hogy köszönetének tanújelét adja, meghívta az öreget egy pohár sörre a restibe. Az eleinte szabódott, aztán mégis csak elindultak együtt. Amíg fehér zuhatagként ömlött a sör a csap alá tartott poharakba, a vendégül látó férfi sóskiflit keresett. Azt mondja erre a csapos: - „Kérem, a kifli ma mind elfogyott, táborba igyekvő úttörőgyerekek szálltak itt át a keszthelyi vonatra, és még egyszer annyit is felvásároltak volna.” – Az öreg komótos mozdulattal nyúlt a tarisznyájába. Kihúzott abból egy piros szakasztóruhát. Lassan bontogatni kezdte. Gyönyörű rozskenyér és valami sült-féle volt benne. Kínálgatni kezdte a kezeslábas ruhájút:
- Kóstulja meg ezt, úgy megy majd le ettől a sör, mintha szikkadt mező kortyolná az áhított esőt.
Mind a ketten eszegetni kezdtek. A vendég már az első falat után hálálkodott. Egyetlen húzásra eltűnt a sör, utána újat rendeltek. Ízlett a vendégnek az étel. Láthatóan kiült az arcára az elégedettség, és úgy nyelte, nyelegette az egyszerű étket, mint valami kitűnő csemegét, pedig csak hallepény volt.
- Köszönöm. Mi volt ez? – kérdezte a sörpartner.
- Ez? Paprikás lisztben meg zsírban kisütött hal volt, jó is, meg sokáig el is áll, mink igen szeretjük – mondta Pali bácsi, mert a nádi ember, ha valami jólesik néki, mindig belegondolja a barátait, háza népét is.
- Ha volt? –tűnődött a vendég, majd hozzátette. – Na, majd ezután nemigen lesz gondjuk a halra, készül itt a sárréti dűlőben a halastó. Ha arra vinné az útja – tette még hozzá a vendég -, el ne mulassza megnézni, mit csinálunk, meg azután engem is látogasson meg. – És felszállt a dugig megrakott teherautóra.
Ne higgyék azt, hogy Pali bácsi sokáig váratott magára. A tömzsi kis emberben nehéz elhatározások értek. Lesz, ami lesz, de ő hátat fordít annak a madárvilágnak, ami – szerinte – végeredményében nem különb, de mégse könnyebb az asszonyi munkánál, mert teszem azt, ha azt mondja a felesége a libáinak: - „Buri, buri!” – hát bizony a házilúd odatotyog a korpástálcához, bezzeg a vadlód vagy kácsa, nem is beszélve a gémekről, ha kiabálnának nekik – amit különben nem is szabad -, úgy eltűnnének, hogy hírük-hamvuk sem maradna, legfeljebb a kalapja szélén egy gém-üdvözlet eltüntethetetlen foltja.
Talán még meg is szökött volna. Futó Pali bácsi, ha nem nagy benne a vezető iránti hála és tisztelet.
Igen, Pali bácsi nyugtalanná vált, s ha eddig egyetlen papucscsónakja ringott a vízen, hát ezután majd ezer meg tízezer, talán millió kis hala – máris úgy emlegette őket, mint a magáét, igen, millió kis potykakölyök úszkál majd a vízben. Apró kis állatkák, fürgék, és úgy nőnek majd, mintha húznák őket, amikor majd meg-megerősödnek, leúsznak az éren meg a Hatölesen át a Balatonba.
Mindenki szereti a halat, ki így, ki úgy, legalábbis Pali bácsi nem ismert senki olyat, aki ne szerette volna. Lám, a sofőr barátja is, hát meg is látogatja.
Azon a napon – életében először, legalábbis ő úgy emlékszik -, nem ment a berekbe.
Régi komája, a szeplős arcú, hórihorgas Bandir Benedek, ki ott dolgozott a halastónál, és összeakadt vele, javasolna néki, hogy álljon közéjük, nem ugyan ásni, de éppen éjjeliőrt – baktert – keresnek, mert ugye, itt van ez a sokféle finom és drága anyag meg szerszám.
Bogarat dugtak Pali bácsi fülébe. Söröző komáját, a sofőrt ugyan már nem találta ott, de ott volt Woynárovich elvtárs, a főadjunktus, az egész haltenyésztési ügynek a legfőbb tudója, irányítója. Mindenki nagyon javallotta Pali bácsit, s a főadjunktus megígérte, hogy intézkedni fog.
Pali bácsi értelmes ember, tudja, mi most a módi, mindennap azzal köszönt be este: - „Jött-e levél?”
Teltek-múltak a napok. A levél csak nem jött. Mindig a háromnegyedtizenkét órás vonat hozza a leveleket. Pali bácsi, hogy ne kelljen estig izgulni, kitalálta, hogy a felesége hozza utána a berekbe az ebédet, de csak egy óra után induljon az asszony. Titkon az öreg azt remélte, hogy majd csak hozza az asszony az értesítő levelet. Pali bácsival vele volt a szemüvege is, mindaddig, amíg egyszer ki nem esett a zsebéből, és az ott lábatlankodó Zsiga Ferkó észre nem vette:
- Ejnye, Pali bátyám, hát ókulával se tudja megfogni a szöcskét? – nevetett fel csúfondárosan a fiú, látva, hogy az öreg lehajol a szemüvegéért, és éppen akkor ugrott el a fűszálról egy mitugrálsz kis szöcske.
Máskor az öreg csak hümmögött volna, most azonban a gyerek után vágta az evezőt, és estig dörmögött. Társai lassan kitapasztalták, hogy valaki közel akar férkőzni hozzá, annak a halakról kell csak beszélni, persze nem akármit, hanem helytálló dolgokat, és akkor az öreggel madarat lehet fogatni. Éjjelente az öreg végtelen, napsütött vizekről álmodott, a tükörsima, hatalmas tóban gyönyörű ezüstfényű halak úsztak, akkorák, mint egy-egy hatalmas kocsioldal. Csodálatos alakú, óriás ladikok úsztak a vízen végeláthatatlan hálót húzva maguk után, amiben úgy fickándoztak a halak, mint Pali bácsi legény korában a lányok a húsvéti öntözéskor, vagy még szebben, csak sokkal többen; ő meg ott állt felgyűrt gatyában, fehérben, sokráncúban, és pipája meg úgy füstölt még akkor is, mint a kémény.
A várakozástól-e, álmaitól-e, Pali bácsi egyre szótlanabb lett, és bizony a napok teltek-múltak. Fenn a kéklő magasságban estelente már vadliba kiáltozott, a pincékben pedig forrni kezdett a must, s a rezervátumbeliek várták, hogy nemsokára befagynak a vizek, és akkor kezdődhetik a nádaratás, a levél meg egyre késett. a halastó régen elkészült. Csife Kálmán, a féllábú asztalos arról magyarázott a szövetkezeti kocsmában, hogy rámákat csinál, mert ha megjön a szép idő, visszajönnek a halastaviak, és kezdődik az ivadékkeltetés. Pali bácsi nem szenvedhette a tudálékos asztalost, és most mégis egy üveg Kinizsi-sört rendelt, hogy a kegyeibe férkőzve megtudjon valamit. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna megkérni a tanácstitkárt vagy Gersics elvtársat, hogy írnának Pestre a Rózsadombra, de ha megváltozott is a világ Pali bácsi körül, ő legbelül megmaradt a réginek. Jól emlékezett arra az időre, amikor a bérmakeresztapja meghalt, s a komája, a keresztapjának a fia nem jöhetett el a majorból az apja temetésére, mert az ispán nem engedte el. Pali bácsi még mindig félt.
Titkos gondolatait csak Cséfivel közölte, minek is verné dobra, őt beszéljék ki a faluban, hogy vénségére ráunt a dologra, és úgy akar élni, hogy csak áll a tóparton, botra támasztja az állát, és nézi, jön-e szárcsa vagy más halellenség.
A következő napokban már valami belenyugvás-féle vett erőt rajta, hogy hát ő már üngöt-gatyát eleget elnyűtt, megvénült, s talán már strázsának se való, pedig a halaknak majd nem is kéne mondogatni, amit gyerekkorában a strázsa minden este eldanolt a faluban, hogy – „Kilencet ütött az óra, térjetek hát nyugovóra!...” A csuda tudja, a halak talán nem is alusznak, hát akkor meg minek is kiáltozna?
Az idő bizony csak Pali bácsi számára volt igen-igen hosszú. Közben megérkezett a tavasz, a virágok kibontották szirmaikat, nyílott a gólyahír, a halastavat körülvevő fasűrűben megszólalt a sárgarigó is, újra zöldellt levágott régi helyén a nád.
Igazi, gyönyörű tavaszi nap volt.
Ilyenkor indul a hal a sekélyebb, a gyorsan felmelegedő vizek felé, hogy lerakja petéit.
Pali bácsi szerette a napfényes, zöldellő tájat; a mezőket, a nádast, a réteket, de ezeknél is jobban a vízililiomot nevelő csöndes vizeket. Mindig arról ábrándozott, hogy a vízi életben talán meg sem öregszik, és addig él, mint élt a vén Galabárdi is, aki száz éven fölül még maga tisztította, sütötte magának a halat.
A halászgató ember gondolat- és képzeletvilága, az egész lénye hasonlít a pásztorokéhoz, ha napokig nem találkozna emberekkel, akkor sem hiányzik néki a társ. Megérti ő a lombok neszét, számára van mondanivalója a víznek, az égnek, a halnak, különböző hangokból, mozdulatokból, színekből, a halak viselkedéséből megtudja előre az időjárásban bekövetkező rendkívüliségeket. ezen fölül még, ha nem tudna szótlan maradni, át elfütyöli örömét, bánatát, s ha ez sem elég, hát elbeszélget; szidja a falánk csukát, dicséri a szépen szálló szitakötőt, és szépeket mond a vízen ringó fehér vízirózsáknak.
Ilyen gondolatok közt találta a Pestről érkező pecsétes levél. Amennyire várta, most annyira félt tőle. Nem merte felbontani. Hátha azt írják néki, hogy nem kell itt se, a régi helyén, de az új állást se neki tartogatták. Szerencsére jött Barizs néni, a felesége. Azt tartják, hogy az asszony kíváncsibb a férfinál. Igaz lehet, mert Barizs néni nem sokat teketóriázott, kihúzott a hajából egy ósdi hajtűt, és nagy szakértelemmel felbontotta a levelet. Pali bácsi lehunyta a szemét, mint a szomszédban Pisti gyerek szokta, amikor apjának megmutatja az iskolai értesítőt. Barizs néni felsikoltott: - Szent ég! – Erre Pali bácsi egyszerre kinyitotta a szemét, mi is történt a bőbeszédű, de mégiscsak hűséges élete párjával. Tulajdonképpen semmi, csak nagy öröm érte, és egy kicsit megzavarodhatott, mert ha nem szégyenli, hát menten – az egész falu láttára – az embere nyakába ugrik. nem ugrott, csak sietett átnyújtani a levelet. Abban az állt, hogy idősebb Futó Pál május elsejétől fogva nem egyszerű rezervátumi árokmetsző, csuhiban kószáló, nádbúvó, hanem igazi, valóságos halnevelő, halgondozó, s ha nem is így állt benne szóról szóra, neki ezt jelentette.
Éppen arra ment a Csife. Széles mozdulattal invitálták mind a ketten befelé, és etették-itatták, maguk se tudták miért, mindegy volt, a fontos az, hogy örömüket megoszthatták másokkal is, mert most már többen is ott lelkendeztek s főként ittak a boroskorsóból.
Az időjárás kedvezett mindennek. Embermagasságú volt már a rozs, a búza is a lányok derekáig nőtt, a nád pedig úgy nyúlt, hogy Gersics puskástul elveszett benne, mert hiába kereste, pedig sürgősen közölni akarta vele, hogy „illa berek, nádak, erek”. Vagyis hogy árokmetszői tisztéről leköszön, de azért az államhoz nem lesz hűtelen, mert ezután is azt szolgálja: mindnyájunk édesanyját, a hazát, csak nem mint berekember, hanem mint halasember. A kócsag, a kárókatona meg a bölömbika, nemkülönben a békák, vízisiklók, csiborok, teknőcök, szitakötők nála nélkül is meglesznek, de nem a halak.
Egyszer az eltűnt Gersics is előkerült, mint a legény, aki megtalálta a keresett pendelyt meg a benne valót is, s diadallal hozott egy elejtett ritka madarat, amit a múzeum számára engedéllyel lőtt. Igen-igen boldog volt a rezervátum-vezetőhelyettes, hát megmondhatta neki Pali bácsi:
- Hát én elmegyek!
- Szerencsés utat! – mondta nevetve Gersics, s csak akkor kiáltott Pali bácsi után: - Hahó, álljon csak meg! – amikor a többiek, akik akkorra már összejöttek, felvilágosították, hogy hát Futó Pali bácsi komolyan búcsúzik. Kezet szorítottak még, szótlanul egymásra néztek, s mintha mindkettőnek könny csillant volna meg a szemében. Bizonyos, hogy könny volt, de szívesen ráfogták volna, hogy szemüket a füst csípi, mert éppen akkor gyújtottak nedves szalmából tüzet a többiek, hogy a szúnyog okozta gyötrelmeket kicsit kevesbedjenek.
Felhőnyi szúnyog keveredett-kavarodott a távozó felett, de most nem bánt semmit, s a muzsikáló szúnyog zenéje megszólaltatta a réti tücsköket is. Úgy ment el a berekből, hogy vissza sem nézett, talán a szívét nem akarta fájdítani, talán előtte lebegett a napsütött víz csillogó tüköre, amit bizonyára lehunyt szemmel is látott. Aztán egyetlen pillanatra mégis megállt, s a berekszélről még egyszer visszanézett. A telehold éppen akkor kúszott fel a nád közül az égre…
Forrás: Tiszatáj 1955. febr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése