Dr. Preszly Lóránd: A költő Móra Ferenc

1879. július 19-én nagy boldogság szállott Móra Márton kiskunfélegyházai „remekes szűcs” daru-uccai házára. István fiuk után tizenhat évvel az Úr kegyelme e napon ajándékozta meg a jámbor és istenfélő Márton szűcsék szelíd és csöndes kun-hajlékát a kis Ferkó gyerekkel, kinek születése verőfényes örömmel sugározta be a családi fészek minden zege-zugát.

A kis Ferkó gyerek nem származott „nagyon fényűző családból”. Ősi várkastélya sem forgott a mesebeli kacsalábakon, hanem – bizony – „kenyérsütő lapáton és szűcs-tűt viselt a címerében”. A szegén otthonba „a világegyetem minden fényei közül csak a napfény volt bejáratos”, de ez azután olyan éltető melegen sütött be oda, hogy a kis Ferkó gyereket nemzeti irodalmunk egyik legizmosabb és leghatalmasabb hajtásává érlelte.

A szülői ház, az édes szülői otthon mindenki számára féltve őrzött, örökre felejthetetlen, drága emlék, hova a visszaemlékezés – az emberi élet minden szakában – sasszárnyakon repül, hogy árnyában megpihenjen, megvigasztalódjék és erőt gyűjtsön a fáradt és meggyötört lélek.

Móra Ferenc számára az emléknél többet, jóval többet, mindent, magát az életmindenséget jelentette a szülői hajlék, amely nemcsak életével, de a költészetével is egyképpen eggyéforrott.

Nemcsak a tudásszomjat hozta onnan magával, mely egy pillanatra sem hagyta nyugton, hanem mindig előbbre és többre sarkallta; nemcsak azt a közvetlen melegséget hozta magával, mely írásait fűti s azoknak sajátos, egyéni zamatot ad, de a daru-uccai „malomházból” magával hozta azt a tündérvilágot is, mely – maiglan – beszínesíti és benépesíti a fehérhajú költő áloméletét, elannyira, hogy – mikor már a dicsősége delelőjén jár – gondolata még mindig tündérek után futkos s képzelete még mindig fenn kóvályog a fehérarcú csillagok között.

Elégülten és büszkén vallja, hogy édesatyjától, a „világ legdrágább szivű szűcsétől” s az ő szegény édes szüléjétől, aki „harmincéves korára már megőszült, elhervadt a munkában, akinek életében nem volt egy pihenő napja, egy pirospántlikányi öröme sem, akinek a mosóteknőben repedeztek ki az újjai és a kenyérsütő kemence füstje, korma, ki-ki csapódó lángja marta szét az arcát, ez a bekötött fejű, foltos kék kötőjű, szelid kis árnyék” voltak azok, akiktől megtanult magyarul dobogni. Ez magyarázza, hogy írásainak minden során és minden betűjén ott gyöngyözik a magyar életöröm és a magyar életbánat harmata.

„Ha van érdeme irásaimnak, akkor az érdem az övék” – mondja – miközben túláradó és rajongó gyöngédséggel és szeretettel gondol vissza arra a két, tőle „elszakadt, elmúlt életre”, melyekből az övé „fakadt” s akiknek „soha el nem fakuló” képére szinte újjongó boldogsággal gondol s akiket még országos ünnepeltetése forró dicsőségében is alázatos szeretettel ölelt magához.

A daru-uccai szülői hajlék meghitt melege, apró-cseprő eseményei állandó és mély hatással voltak a gyermek Móra Ferencre; belevésődtek fogékony lelkébe, mélyítették elméjét és gazdagították szellemét. Megnőtt és kitágult a világ a lelkében. A kis kun-ivadék itt tanulta meg szeretni és becsülni fajtáját, melyet kerek e világon a legkülönbnek tart s amelynek sorsán féltő, aggódó szeretettel csügg. Itt termékenyült meg a szíve minden széppel és minden jóval; itt bontakoztak ki és kaptak erőre érzelmei és gondolatai; itt színesedett tele képzelete, melynek szárnyán a magasságokba emelkedett; innen hozta magával írásainak magyar levegőjét, magyar illatát, nyelvezetének ragyogó tisztaságát és csengő szépségét, művészlelkének legsajátosabb és legegyénibb inspirációit. A drága, a feledhetetlen szülői otthon, mint éltető napfény, vette őt körül és lett költészetének gazdag forrásává, kiapadhatlan mélységévé.

A szülői otthon számára a gyermek Móra Ferenc költőnek indult. Gyermekkorában megírt első dalai költői elhivatottsága mellett bizonyítanak. Tanuló évei alatt is a költészet felé hajlott s mikor – jóval később – az 1902. évben megjelent a szegedi sajtó munkásai között, „Csipke” név alatt – esztendők hosszú során át – „ünnepi kalácsként” jelentkeztek dalai a Szegedi Napló hasábjain. Ugyancsak 1902-ben adta ki első könyvét Az aranyszőrű bárány címen, verses mesét Mátyás király eseményekben gazdag korából.

Hogy az évek múlása során a költő Móra Ferencen lassan-lassan elhatalmasodott a költészettől való elhidegülés és mindinkább a próza felé hajlott, a költészetben magát sem feltalálni, sem kiélni nem akarta, vagy nem tudta, ez a tudós Móra Ferenc terhére esik, akit tudományszomja más irányba sodort. Pedig Móra Ferencről éppen a prózaírásai árulják el a legjobban, hogy született költő. Azért jó író, mert jó költő. Annyira lírikus természet, hogy bármiről is ír, elsősorban lírája ragadja magával az embert, az a líra, mely minden reflexiót az élmény nemes aranyává olvaszt. Írástechnikája, kifejezésmódjai, képeinek, hasonlatainak ragyogó szépsége maga a tiszta költészet.

Juhász Gyula szerint „a jövendő Móra Ferenc száz év múlva nagy zavarban lesz majd, hova tegye, hogyan osztályozza azt a tömérdek Móra Ferencet, aki itt alkotott és munkálkodott”. Maga Móra pedig ezeket állapítja meg magáról: „… nekem nincs mentségem. Az én bűnöm az a hallatlan szomjúság volt és az a határt nem ismerő mohóság, amellyel nem tudtam egy kútnál megállapodni, hanem mindig másik után rohantam”.

Verses költészete terjedelemben nem közelíti meg prózai termékenységét. Évtizedeken át – szétszórtan – megjelent költeményeinek gyöngyeit a harmadik kiadást megért Könnyes könyvben válogatta össze a legérzékenyebb lelkiismeretességgel. Verskötetek özönével ér föl ez a könyv, melyet antológiának is lehetne nevezni. A Könnyes könyv egy egyszerű, híven megélt magyar életnek bölcsességben kiforrott érzéseit és élményeit adja. A kandalló muzsikái, cirógató szellők lágy simogatásai ezek a versek. Bepillantást engednek az ő legkülönvalóbb világába, színes lelkének zárt területére.

Ez a könyv azok közül a ritka könyvek közül való, amelyeket – minden összehasonlítgatás és kritikai értékszámítás nélkül – csak megszeretni tudunk, mert egy egész költő és egész ember szívverését adják, költőien tisztán, külső cicomák nélkül, becsületesen, olyan igazán és annyira természetesen, mint amilyen maga az ég, a mező, az erdő, az öröm vagy a szenvedés.

Mindegyik verse sokat átélt költői lélek kaleidoszkópjának egy-egy visszaverődő sugara, költői szívének vére, lelkének legjava.

A Könnyes könyv-ben nincsenek szép, szebb vagy legszebb versek. Olyan kedvesek, hogy mindegyikét a szívéhez szeretné szorítani az ember s ott melengetni, ott dédelgetni sokáig, nagyon sokáig.

Móra „egyike azoknak – írja Herczeg Ferenc -, akiknek könyve téli estéken kívánkozik a kezembe, amikor a meleg kályha mellett várom meg az éjfelet. Ha olyankor a kerti fenyőfák roskadoznak a hó alatt és a szomszédék kuvasza a farkasüvöltést imitálja, akkor csillagok távolságában vagyok a mától és minden pórusom szomjazza a költészetet. Ez a Móra Ferenc órája.”

Vonzó, lenyűgöző lélek, akivel érintkezni lelki ünnep. Őszinte, becsületes művészember, aki nemes, önzetlen katonája a szépnek, jónak, igaznak, ennek az irodalmi szentháromságnak. Hívő ember, kiben egyenes és töretlen vonalú alkotó erő él. Messze ellátó, mégis befelé fordult, befelé néző költő, aki magának él s őszinte melódiáit magának és egymagára maradtan mondja el.

Lírájában állandóan visszatér lenyűgöző szeretete Isten, ember és a természet minden szépsége iránt. Móra a költők táborának azon ritka kis csoportjához tartozik, akik – mint az öntudatos és mégis sejtelmes, örök szeretet rabjai – csodálatosan érzékenyek minden szépség és fény iránt. A szemükkel látnak meg mindent, de a szívükkel érzik meg és fogják fel nyert benyomásaikat. Szinte a gyermek szemével látnak meg mindent, éppen ezért annál mélyebben, jobban és igazabban. A gyermeki szem szemszögéből néznek, mert ez az egyetlen lehető és egyben a legmagasabb is. A jóság és a szeretet költői ők, kiknek számára szinte elképzelhetetlen, hogy rossz is létezik a világon. A szeretet költőinek költészete olyan, mint egy  békés sziget, melynek ártereit nem lepik el az élet vizének áradásai s nem lepik be a kóros miazmák iszapjával. Ez a sziget csipkerózsákkal befuttatott, magas partokkal védett boldog hely, amelyen – hasonlóan boldog – békés és tiszta lelkületű költők megindítóan kedves és hagyományok által szentelt tiszta költészete virul.

Ebben a költészetben nincsen misztika, nincs romanticizmus, nincs titánkodás és fellengősség, nincs mesterkéltség és érthetetlenség. Nincsenek kirobbanó és eget vívó ötletek. Nincs árnyék és nincs homály. A fantázia színes játéka sem idéz elő gondolattorlódásokat. A költők nem kongatják „a páthosz nagy harangját”, nem járnak szakadékok felett, nem tántorognak világmegváltó és tehetetlenül elbágyadt akaratok között. Világfájdalmak sem szántják át a lelküket, hanem olyan a költészetük, mint a csendes, szelíd patak, melynek széles a medre és habfodrainak kedves a játéka. Természetes lírájuk megbékít és kiegyensúlyoz. Forrongások helyett szent csöndesség és békesség él a költők szívében, melynek áldott verése muzsikál felénk dalaikból. Színesek ezek,m int a virágterhes mező; üdék, mint a források vize; átlátszóan tiszták, mint a kristályüveg és naivan egyszerűek, mint a gyermeki lélek.

Mikor Móra Ferenc feltűnt a verseivel, nem csinált forradalmat. Nem robbant be leigázó erővel a magyar irodalomba. Nem kellett sem tűzben, sem vérben edződnie. Verseiben a szívét szólaltatta meg, ezt a leggyönyörűbb és legszélesebb skálájú hangszert, amely a leglágyabb érintésre és a szenvedések puszta látására is elzokog minden melódiát. Így lett Móra Ferenc a szeretet költője. Azzá is kellett lennie. Szeretet és jóság vették őt körül már gyermekkorában. Az élet sem tagadta meg tőle a szeretetet. Ha néha-néha reá is térdelt, nyomasztó terhei nem nehezedtek elviselhetetlenül vállaira. Útja sem kanyargott sokáig az ismeretlenség homályában. Élethajója egyenes irányban vitte álmai beteljesedése felé. És ez a – költők magányos csillagéletét élő, befelé fordult – lélek elérkezett végre oda, ahova egykor elindult.

Ember és költő ritkán olvad egybe olyan szerencsés harmóniában, mint Móra Ferenc. Róla el lehet mondanunk, hogy úgy ír, ahogyan él és úgy él, ahogyan ír: harmonikusan, egyenletesen, békésen, egyszerűen és tisztán. Az igazi érzés önként megleli és megalkotja hangjait és forrásait s a legkeresetlenebb és legmélyebb hangokat pendíti meg a költő lelkében. Ezeket az alkotó és igaz érzéseket látjuk lüktetni Móra Ferenc dalaiban.

Legtöbbje úgynevezett alkalom-vers, de Móra általánosokká, közös tulajdonunkká tudta tenni ezen alkalmak poézisét, melyekben az ő álmodva álmodó költőszívének meleg és derült lírája parázslik.

Költészete inkább az érzelmi világból veszi témáit s túlnyomóan szubjektív. Egy átküzdött élet útjelzői ezek a versek, melyek témáját át tudja fűteni örök emberi érzések melegével. Szeret a múltba visszanézni, a letűnt, a soha vissza nem térő időkre. A múlt megbecsülése, öreg szülei iránti hála és tisztelet nála sohasem frázis, hanem szeplőtlen, mélységes emberi erény. Szereti a földet, azt a kiskunsági földet, amelyből fakadt s amelyet olyan egészen közel tud hozni a szívünkhöz. Szereti a nyugalmas, boldogságos otthont, melynek megteremtése életküzdelmeinek legfőbb célja volt. Azt az otthont, „hova nem hallik a világ morajja”, amelynek csendjében elfelejteni tudja a külvilágot, az élet zavaros-viharos zsibpiacát. Egész szívével szerető élettárs, gondos apa és áhítatos szívű nagyapa, aki unokáiban látja az élet tükrét.

Csodálatos lelki korsója szinte buggyanásig van tele a szeretet legkülönbözőbb érzéseivel. Költészete valódi enyhülés és felemelkedés a mai kor fáradt, tépett lelkű, csüggedt kedélyű embere számára. Dalai – humorának aranyfelhőin átszitálva – finom és csillogó szellemességet permeteznek szét és felvidítanak. Hatalmukba kerítik a lelket, csodálatosan tisztult légkörük pedig önmaga fölé emeli a harmóniáját vesztett embert.

Móra Ferenc verseit azzal az emelkedettséggel és – az irodalomnak kijáró – azzal a fokozott tisztelettel kell olvasnunk és értékelnünk, ahogyan azokat maga a költő vetítette ki magából: ünneplő, áldozó lélekkel, finom értelmi és érzelmi intelligenciával és ideális emberszeretettel.

A Beöthy-féle irodalmi iskola szerinti magyar lélek főbb vonásai: a világos, tiszta szemléleti mód, a józanság, a reális észjárás a tárgyak reális meglátása és felfogása, az érzelmek kifejezésében mutatkozó mértéktartás, a nagyobb hullámokat nem vető kedélyi élet, a költői tartalom komolysága. Ezek – mint sajátos tulajdonságok – meg vannak és mind feltűnően megtalálhatók Móra költészetében.

Móra az Alföld szülöttje. Az egész ember tőről metszett, síklakó magyar. Élete, magyar lelkének kialakulása és karaktere a síkon való lakás kétségtelen hatását mutatják. Szeme a szabad síkot látta mindig, nem volt szüksége képzelődésre. Tiszta, világos szemlélete, józan ítélete s biztos felfogása, érzelmi életének nyugodtsága, erős konzervativizmusa, ragaszkodása a megszokotthoz, adják egységes képét önmagának és költészetének.

Móra Ferenc kifinomodott, mélyen érző lélek. Képei is zavartalanul tiszták, plasztikusan szemléletesek és finoman kifejezőek.