Súlyos költői örökséggel érkezett ez a fiatal magyar költő az új világba. Az új időknek sok új szele ráfújt, de ő minden nyugtalanságával és szeszélyével hangosan magyar. Az Ady költői öröksége nagy súllyal borult rá az utána jövő nemzedékre. Nehéz alóla szabadulni, még akkor is, ha igazi tehetség, költő az, aki utána megszólalni akar. Ady még annak a szomorú, furcsa, magyar bujdosásnak, a szétszórt magyar sorsnak, letört zászlóinknak dalait is megírta már, melyek pedig még büszkén álltak az ő életében. Az új magyar költői tehetségek közül alig látszik valakin annyira az Ady nagy szárnyai alatt való vergődés, mint a szlovenszkói myar poétán, Győri Dezsőn. Ez az ő poézisénak dicsérete és egyúttal gáncsa is.
A magyar jelent látó és jövendőbe néző szemével ott áll Győri Dezső azoknak a fiatal magyaroknak táborában, akiknek lelkét és látását Ady formálta ki, s Szabó Dezső emelte rajongó messiás hitig, vagy harapó keserűségig. De ő már benne él az Ady valósággá vált vízióiban, a magyar élet nagy megtorpanásában, keresztül esett háborún, forradalmon.
Isten, kemény úr, mikor Te a földet
Gránátesővel verted porhanyóra:
Ott meneteltem, vígan, mint az óra,
Mikor halálként vágtattál fölöttünk,
forradalmakban tetszhalottra váltan:
Parancsod vártam és vigyázban álltam…
Minden kurucos búsongás, hányódó nyugtalanság mellett új ifjúságunknak ebben a csapatában él a legerősebb optimizmus a magyar jövendő iránt. Győri minden versével az életben él. Nincsenek belső, mély leroskadásai, emberségének egyetemes és széles elfinomodásai. Gáton áll, s a megbújt, elomló szépségek legfennebb, mint „borok” kerülnek mámor kívánó pihenéskor asztalára. Ilyen a szerelem is (akár az Adyé), de most már az új magyar sors frissíti a zenét:
Szorosabban, úgy, bujj hozzám s fecsegj,
a hangod kell: az édes anyaszó,
ez már a tizenkettedik tavasz
s idegen nyárban megőszít a hó,
jobban, kicsim, szorítsd a kezem fogj meg,
és Moldva parti módon szájadat
a minden élet édesanyjaként
puhán csókold rám
a Hradzsin, kéklő árnyai alatt.
De éppen állandó életben állása teszi, hogy kötetének darabjai szeszélyes értékűek. Mivel mondanivalói nem szűrődnek a lélek mélyebb rétegei alá, hogy onnan szálljanak azután vissza a művészi élet síkjára, hanem frissen, az impresszió nyomában formálódnak ki, sokszor banalitásokba botlanak, a köznapi szóig hullnak. De viszont sok versének éppen az impresszió nyomában készült frissesség az erénye: a felágaskodó gondolat, vagy érzés és hangulat megformálódása az élet minden ízével együtt. Ez a kettősség sokszor az egyes verseken belül is él. Szeszélyes hullámok játszanak velünk a köznapi és az emelkedett szó között. Mikor ez a kettősség harmonikusan, kiegyensúlyozottan fogódzik egymásba, akkor kapjuk a Győri Dezső legegyénibb verseit, amelyek majdnem az újságcikknél súrolnak el, vagy az „aktuális strófák” hangja mellett, de mégis fölemeli őket egy-egy időtlen, szép, friss sor, kép, szakasz, amelyről az egész versre szétárad a fény. Ezek a versek emelik Győri Dezső költészetét a szlovenszkói mai magyar irodalom elöljáró értékei közé. Friss, új szelektől nyögő, nyugtalan magyarsága pedig a benne rejlő optimizmusával külön plusz ezen a költői és emberi arcon a mai ideges, szétszórt és vergődő magyar életben.
KOVÁCS LÁSZLÓ
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
