Zajzoni Rab István (1832-1862): Vitéz Toldi Miklós elve

 

Midőn farkason félénk nyúl,
Tigrisen a gyáva őz,
Vad oroszlánom a szarvas,
Sason meg a galamb győz:

Akkor lelkem is letépi
Tiszta magyar bélyegét,
Akkor én is csókolom az
Idegen leány kezét.

De míg annak sora nincsen,
Vad magyarnak maradok,
S minden fattyú vérű magyart
Főbe, szívbe mardosok.

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Villámoktól széthasított…

 

Villámoktól széthasított
Szikladarab a szívem,
Fergetegek vad játéka
Az én ifju életem.

Fejem fölött nevet a sors
Arca ördög képivel,
Egy-egy döfést hárít reá
Vértizzadó törivel.

Ilyen szörnyü helyzetemben
Egyetlenegy vigaszom
Az, hogy magyarnak születtem,
S minden magyar így vagyon.

Hisz ha nem tudná az isten,
Hogy bennünk erőt talál,
S ha nem tudná, hogy csapások
Előtt a magyar megáll.

Nem méltatna, hogy mireánk
Fölemelje szent karát,
Untig megheverhetnők az
Elfajulás vánkosát.

De majd midőn kiprobálta
Kebelünket hosszason,
Tudom megjutalmaz érte
Istenileg gazdagon.

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Zendület Péter király alatt

 

„Mit zug a néptömeg
Mint tenger habjai,
Midőn csapják a vad
Viharnak szárnyai?

Tán éhhalál lebeg
A gyávák seregén?
Nem volt elég kazal
Országom mezején?

Vagy tán uj törvényünk
Izgatja keblüket,
Mert többé hanyagon
Nem türjük éltüket?

Én, országom feje,
Égtől is független,
Ha ugy tetszik, a pórt
Kiírtom egyiglen.

Békével áldám, hogy
Örvendjen éltinek,
S bitóra nem huzám
Fejét még senkinek.

De mit kivánok, azt
Ám adni kell nekem,
Különben fölveszi
Fegyverzett seregem.

Henyélt eddig a pór,
Csekély adója volt,
S mi baj, ha úra még
Annyit hozzája told?”

Igy szól a bősz király
Testőr-szolgáinak,
Látván, mikép kívül
Népsergek mozganak.

S im beáll egy követ,
A nép nevébe’ szól:
„Király, halálod zeng
Népednek ajkiról!

Tiéd csak nem leszen
Utó csep vérünk is,
Mit nékünk hirdetél,
A törvényed hamis.

Vagy visszahúzod azt,
Vagy széked porba dül;
A népnek dühe künn
Borzasztóan hevül.

Gyors választ adj nekem!
Akarsz nagyobb adót?
Vagy könnyebbited e
A türhetlen nyomót?”

„Ah, száz halál reád,
Felségsértő gonosz,
Ki engem, istened
Ily szókkal ostorozsz!

A mit királytok ád,
A törvény szava szent;
Boszumtól nem leszen
E nép már soha ment!

Vitézek, talpra mind!
Pusztitni, ölni ki!
Törvény pecsétje lesz -
A hullák halmai!”

„”Nem lesz, Péter király!””
Szól bátran a követ,
S a dühös népre lennt
Értőleg integet.

Felzug a nép: „Halál!
Irtózatos halál!
Ne szíjja vérünket
Többé ily gaz király!”

És mire zug a nép,
A vár lángba borul,
S a kényúr vére folyt
Méltó áldozatul.

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Zeng a patak az erdőben…

 

Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek
A szent dalnok ajakára.

Lánykák: a himes virágok,
Patak partján növekednek,
Szellőringatott ajakkal
A habokra csókot ejtnek.

Patak vagyok én magam is,
Zengő patak, de a parton,
Csókoló lánysereg helyett,
Maró rabbilincsem tartom.

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István (1832-1862): Honfidal

 

Nem az, nem az, mit mondanak,
El nem veszett a hon;
Még ott röpül a büszke sas
A bércen szabadon.

Még ott a puszta hős fia
A vihar paripán,
Ott zengi még a méla dalt
Estalkonyat után.

Még ott a lelkes lánysereg,
Sok liliomkebel,
Még boldogít magyar legényt
Magyar szerelmivel.

A Duna, Tisza habjai
Még ott hömpölygenek,
A dicső hon virányira
Bő áldást öntenek.

Még áll Tokaj és Badacsony,
Még magyaré a bor,
Mely elhunyt ősök vériből
Szent láng gyanánt kiforr.

Még áll a hon, még van magyar,
Van romlatlan erő,
S mit szülni fog, mit szülnie kell,
Haj, nagy lesz a jövő!

Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.

Zajzoni Rab István: Aba dalnok

(A korabeli helyesírás megtartásával!)

Túl a völgyön, tul a berken

Aba dalnok dalra serken,

A hány virág nőtt a hanton

Mind ott függ a bűvös lanton,

Bájos szüzek füzték rája

Méltó rá a lant királya.

Aba dalnok erdőn járva

Gondol tündérszép Talára,

Gondol szive szerelmére

Arcba szökken piros vére: -

’Oh mily boldog lennék vele,

Oh mily édes a szerelme!’

Szólt a dalnok és sohajta.

Könyörülj szép lányka rajta!

Szép leány a király lánya,

Hozzá nincs út, nincsen pálya;

Mondj le róla szegény dalnok

Apja kényur, apja zsarnok.

(…)

Ide delnők valahányan,

Karon vezessétek lányam!

Tala, eredj a szobádba,

Lefekszöl a biborágyba

Piros hajnal hasadtára

Meggyógyulsz te, szegény árva!

Ide, szolgák valamennyen:

Dalnok a börtönbe menjen,

Piros hajnal hasadtára

Nyíl röpüljön homlokára,

Lantján összevagdaljátok,

Lantja bűnszer, hangja átok! - -

A börtönbe nincsen hajnal,

Szolgák jőnek bajjal, zajjal –

„Kelj föl, dalnok, készitsd magad,

Homlokodon rózsa fakad!”

Két mécses ég, egy nyíl pattan,

Börtönajtó nagyot csattan.

Berohant a király lánya:

’Hol vagy, hol vagy, dal királya?

Oh átkozott szolgák íjja! –’

Csókjával a sebet szíjja,

Testét gyolcsba takargatja,

Szivét gyöngén tapogatja. - -

Aba imezt álmodozza…

Tebés fának érett tobza

Hull le izzó homlokára,

Csók tapad a seb nyomára,

S mint madár a zajra röppen,

A fölérző, hajh! megdöbben.

Tündéralak ült előtte,

Tündérarcát fátyolfödte.

„Ki vagy, mi vagy erdők lánya?”

’Nem ismersz-e, dal királya?

Mondtam: veled találkozom,

Mondtam: érted imádkozom.’

„Te vagy, te vagy, boldogságom,

Te vagy, Tala, gyöngyvirágom!

Honnan tudtad, mondsza gyöngyöm,

Hogy itt nyugszom e göröngyön? –„

’Szellő sugta, patak zugta,

Selyemtollu gerle bugta.

Börtön volt az atyám háza,

- Ezért senki ne gyalázza! –

Csak beszéltem az atyámnak,

Rám mily nehéz gondok szállnak,

Csak beszéltem a szerelmem,

Megvert, elzárt, bú volt velem.

Sírtam, sírtam keservesen.

Merre jársz most én-kedvesem?

Tavasza légy a virágnak

szeretője bús Talának!

Nem áll őr a déli résen

Tala még ma szabad lészen.

Ködös éjel menekültem,

Erdőt, mezőt megkerültem

Megláttam e sötét ormot. –’

Itt a két ajk csókba forrott.

Két szivet egy szerelemben

Az ég meg nem áldhat szebben. - -

Mentek aztán, mendegéltek,

Magas bércen tanyát leltek.

Forrás mellett, fenyő alatt

Hol a zerge játszva szalad

Ott élnek ők a magányban

Örök tiszta boldogságban.

Aba dalnok minden reggel

Dicsőítő hymnuszt zöng el,

Mellette virágfüzérrel

Ájtatosan Tala térdel,

A szellő is megáll, mulat,

A virág is könyüt hullat.

Körös-körül fán, bokorban

Ezer madár ül egy sorban,

Hallgatják a bűvös lantot,

Tanulják az édes hangot,

Aztán világszerte szállnak

Dalával a dalkirálynak. - -

Zsarnok király otthon gyászban

Némán jár a kihalt házban,

Az életét unja, bánja –

Hová tünt egyetlen lánya?

Titkos sejtés támad benne,

Itt maradna, messze menne…

Látjátok ott a bérceket?

Onnan engem vész fenyeget;

A föllegek onnan kelnek,

A villámok ott születnek.

Tala, bocsáss meg atyádnak!

Ég, bocsáss meg a királynak!

Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író közreműködésével szerkesztve és a  magyar írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó, 1861.