Kozma Andor (1861-1933): I. AZ ÉGI ŐS

 

Minden turánok apja Túr,
A földön az első ős nagyúr,
Ki onnan, hol az óczeán
Vizén kel Hajnal, a nap-leány,
El addig, hol az asszonyúl
Nagy bíborbércz mögé vonúl, -
A tengertől az Uralig
Korláttalan uralkodik:
Ha száguld hétesztendeig.
Nem járta még be földeit.

Túr apja a híres égi Ős,
Ki az idővel egy idős,
Mert azzal ikrül Ik vagy Ég,
Uk ős istentől szülte rég.
Uk az örök erő, az OK,
A felfoghatlan vég-titok,
A végtelenség veleje,
Teremtő, hajtó ereje,
Ki mindig volt, van és leszen,
De soha még nem látta szem.

Ukot előbb ködtengerül
Csak zűrzavar vevé körül:
Az űrben ingó végtelen,
A melyben egy a négy elem.
Sötétbe volt az veszve még,
De Uk hatott, és lett – az Ég.
És mind kigyúlt és mind ragyog,
A nap, a hold, a csillagok,
S mind e fény betündökölt,
Alant világos lett a föld.

S már zsong a földi holt anyag,
Csirázik bőven benne mag;
Mind fényre tör, rügyezni kezd -
Az égiek csak nézik ezt.
S lesz magból maghozó virág,
A holtbul élő szép világ:
Erdőn vadak, vízben halak,
Fészkel madár a lomb alatt,
S míg ez a fellegig csapong,
A rögbe búvik a vakond.

S egyszerre – Uj tudná miképp! -
Van földi testű lelki nép,
Mely alkot, irt és alakit,
Tanyát ver, épít, helytt lakik,
A lába porban, ám deli
Testét magasba emeli,
Szeme sugárzó és merész,
Fejét fenhordva égbe néz,
Agyában gondolat terem,
Szivében termő szerelem.

Az égi istenek kara,
Láthatlan Uj fényudvara,
Már aggva nézi e csodát,
Mert nőttön nő az mind tovább
Szép, szép, de féltik ők maguk’,
Határt ha nem szab ennek Uk.
Ha égbe nőnek földi fák,
Az emberé lesz a világ!…
De Uk sugalva küld vigaszt
S Idő, leánya, érti azt.

A földet – ez így hirdeti -
Kertül adá Uk ő neki.
Ott úgy fog kertészkedni ő,
Hogy égbe nem nő, a mi nő.
Mi ott a felhőt verdesi,
Ő irgalmatlan elnyesi.
Ő ott ezentúl körbe jár:
S lesz napra éj, tavaszra nyár,
A nyárra ősz, az őszre tél -
S mind meghal egyszer, a ki él.

S a hogy fogadta az égi nő,
Lőn földi törvény az idő:
A múlhatatlan elmulás,
Az elmulásból újulás,
A megvetésből aratás,
A bölcsődalból siratás…
Óh, változatlan változat!
Ha üdvösség, ha kárhozat,
Körben futásod bármi gyors,
Örökkön egy a földi sors.

De Őst, az Idővel egy ikert,
Vonzá nagyon a földi kert;
Mint felhő leste évekig,
Testvére mint kertészkedik.
Majd egy turult, a mely az ég
Határaig emelkedék,
Istenkezével megragadt,
Igy szerze szárnyat s tollakat -
S turulként öltve alakot.
Idő kertjébe lecsapott.

Díszköntösében látta azt,
Épp ott találta a tavaszt.
Virágban álló csudafák,
Sziromesőjük hullaták;
A lombra esti csend üle.
Nászdalra kelt a fülmile;
Az emberek leányai,
Az est e lenge árnyai,
Mosolygva hallgaták a dalt
És sóhajtoztak, hogy kihalt.

De mire feltünt már a hold,
Minden leánynak párja volt.
S mely nyikkanás, mely sípfúvás? -
Víg tánczzenét kezd egy dudás.
S lejt holdvilágos rét gyepén
Sok szép leány, sok szép legény…
Ős ül turulként bérczi fán
S azt látja, a mit rég kíván.
A mi öröknél édesebb,
A végtelenben a végeset.

A tünde létben a gyönyört,
A fényt, mely ír az árnyba kört:
Csak ezredrésznyi pillanat
Míg egy-egy ponton áthalad,
S a fénykör mégis egy egész
S a mire eltünt, mása kész…
Ki nem fogyók e fénykörök,
A földi élet így örök -
Ős elmereng, rá éj terül,
S határoz él, hal emberül.

Forrás: Kozma Andor:Turán-Ősrege. Budapest, Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, MTA kiadása 1922.