Egy embergyűlölői órában
Hozzád kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéből az
elmés balgatogok dühzajongásinak!
Hozzád! Ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt tavaszom tölgyöm alá siet,
hol csendes kalibám nádtetejére pörg
szárult gallyairól a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétől egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanásasl üt
vázképére sebet fő aranyistenén.
Benned lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
ígért boldogulás századi karjain;
üdvösség mosolyog nekem örökre itt.
Ott a balgatok föld növényein
árulják örökét, irgalom és kegyét
a kertésznek – egész nemzeti kény szerint -
kalmárként szereik becsbetevésivel.
Felmetszik kebelét isteneiknek, és
a pénzes gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész mennyet egyébaránt.
A természeti rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek – emberek -
s ország a neve, és – öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamely halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki magát csak maga könnyezi.
A szülők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon mégis a ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásion
is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájrol ered csókja baráti név -
szív-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva gyanútalant,
lelkét, aki nekik híven od’áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkel ütött balgatagok – gazok.
Kik csak könnybe borúlt szembe lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! Meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szívvel eredsz négy falaid közé;
akkor hív hitesed tárt öleléssel és
kézcsókkal dedeid futnak elődbe: vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként
Kíván tölteni, és gyermekeid vevők,
elkábult atya, tűz indulatod felett,
hogy csókért örömöd – véredet add nekik.
Így tólják nyomorúlt emberi fajzatok
náloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
míg a sír fenekén megszabadúlni vélt
bűzhödt testi felett a maradék kacag.
Benned, boldogulást lengedező Magány!
benned nincsenek ily ördögi angyalok;
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem színlel csalogány dallal előttem itt
egy simúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatosságomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.
Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, AKIT imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgúlt levelek hulltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő telem
jöttét – tárt temetőm szentei Istenem -
a vég tort üli a bétemetett tavasz.
Ó szent, drága Magány! Egy menedékem a
mézzelkent viperák mérgeitől – siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget: rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemen mennyei rész csak
csendedben susogó geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd – ne facsaróihoz -
a zordon szeleken. Széle ez a világ!!!
Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése