Somló Sándor (1859-1916): Apa és fiú

Az apa szól: „Künn vad vihar zug
S nem nyujtja oltalmát ki sem,
Itt benn védő karom melenget,
Szived megóvja hű szívem.

Az élet vad kenyérharczában
Mindenki ellen, nincs barát,
Dér hull fejedre forró nyárban,
Szived elveszti himporát.

Nem kérdi senki: merre tartasz?
Gonosz-e czélod? Vagy nemes?
Elég ha ég felé sóhajtasz
Hol más is csillagot keres.

- Hogy mersz magasba törve – büszkén
Az égre föltekinteni?!…
… S szidalmazón elkáromolják
Mind, a mi benned isteni.

Levonnak utjok rut sarába
Az aljas árulók, gazok,
Ölelve várnak a mocsárba
Égből aláhullt angyalok…

„Ne szállj a szennyes tengerárra,
Itt béke vár, maradj velem!”
- A gyermek ráborul apjára
S aztán szeliden mondja: nem!...”

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 23. szám, 1895. jún. 9.

Somló Sándor (1859-1916): Fra Girolamo

 
……. Figyeljetek!
Czellám kövén álmatlanul heverve
A lázadt sátánnal viaskodám.
„Miért e küzdés, test sanyargatása?
Mért henteregsz a durva kőpadon?
U r a d  nem látja hulló véredet,
Panaszló jajgatásod meg se hallja,
Mint pára pusztulsz árván, nyomtalan.”
- Sebzett oroszlánként futék alá s fel,
Szilaj dühvel szakgatva öltönyöm;
Éles szegekből vert övet csatoltam
Testemre, felragadtam ostorom’
S őrült erővel mértem a csapást
Önnönmagamra, míg fogyott erőm
S élettelen’, vérezve földre hulltam…

… Elbűvölő láng ébresztett valóra!
Csodás, vakitó fénysugár-özönben
Tárult ki czellám keskeny ablaka
S a szerteömlő nappárázaton
Lebegve szállt tündöklő glóriával
Magasztos homlokán elém, a menny
Bűbájos drágagyöngye: M á r i a !
Lelkembe hullt szelid tekintetére
Mondhatlan üdv dobogtatá szívem,
Kéjes gyönyörrel csókolám palástját,
Szentelt saruin nyugtatám fejem’,
Mig ő – liljomkarát terjesztve – lágyan
A föld porából hő keblére vont…
Lefoszlott rólam durva föld salakja,
Eltűnni érzém embervoltomat,
Csodás fönség uralta gyönge lelkem’
Az Ur malasztja reszketett szivemben.
A Szüzanya mint gyermekét ölelt,
Csókjával itta forró könyemet,
És szerteömlő holló hajzatával
Kiserkedt véremet törölgeté…
Nyitott szemekkel, mégis félig alva
Bámultam arcza tündöklő havát -
Midőn sápadni kezde glóriája,
Sugáros lénye egyre halaványult,
S átlátszó ködbe válva tünt, szürődött
Sietve át meg át az ablakon -
Miközben bávös hangja zeng felém:
„Bizz  M á r i á b a n, bizz az ég  U r á b a n,
Hallják szavad és látják tetteid!”
A boldogságtól ittasulva – buzgó
Fohász rebbent ajkamról. „Szánj meg, Ég
Csodája, vigy magaddal!”
„Nem! .. Maradj!”
Hangzott – mintegy az égnek ormiról
Az Ur hatalmas, megrázó szava.
- „És teljesitsd mit rád bizok ezennel!
Hirdesd a bűnök sulyos büntetését,
Alázott szentegyházamat emeld föl,
Nevemmel szállj a sátánnal, csatára,
Boldog s szabaddá tedd Itáliát!”…
… Halotti csend!… Az égen sürü felleg,
Fönn a toronyban lágy harang szava,
S én térdre hullva reszketőn susogtam:
„Üdvözlégy!… Ave! Ave Maria!”...

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.