Ki szárnyakon repültél messze,
Gazdag reménnyel átövezve,
Ki védőjel gyanánt vivéd
Emberbarátid hű hitét,
Ki, kebledet büszkén kitárva
Hódítni mentél más világba:
Óh mondd, reményed volt-e csalfa,
Mely lelkedet örvénybe csalta?
Vagy a hited halt-e meg ott,
Hol a természet is halott?
Hóditni mentél: győzve vagy,
Hiába minden: szív s az agy?!
Ezt kérdezzük, de nincs, ki mondja:
Vaj’ messze még az észak pontja?…
- Hol véget ér minden tudás,
S túl rajta a mesés, csudás
Képzetnek nyílik bő határa:
A jégfalon túl, ott ki jára?…
Könnyű hajód átszállt-e rajta?
Vagy most is orkán űzi, hajtja?
S veszítve minden csillagot,
Mely még reménysugárt adott:
Mint egy bolygó, czél, út nélkül
Kering, bolyong szünetlenül?!
Bizonytalanság életünk,
Csalódásokra születünk…
Előtted hány indult remélve?
A sors keresztet vont elébe. -
Hány ért éltében ott határt,
Hol egy csodás’b világra várt? -
Vagy felleled, mit senki még,
Vagy vértanúnak szánt az ég.
Ha most te nem: jő még utánad,
Ki vész-viharral szembe támad,
S az elvetett mag így kikel…
A tudománynak győzni kell!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.
2026. okt. 22.
Oláh Gábor (1881-1941): Andrée
Földes Imre (1881-1958): Ötven év után* (drámai költemény)
SZEMÉLYEK.
Magyar ifjú. Elégedetlen. Idegen ifjú.
MAGYAR IFJÚ
Ma ünnepelj hazámnak ifjú népe!
Ma haljon el a köznapok zaja!
Az áhitat az, mely nyomába lépe!…
Csak szűk keret e csarnok tág fala…
Magasbra tör az áhitat igéje,
Miként a táltos jósló fütsje rég!
Az égi trón szab csak határt eléje,
S a torlasz így, miként a czél – az Ég!
Jelen helyére múltnak fénye hága…
Vásári lárma szünj ez ünnepen!
Oh lelkesülj hazámnak ifjúsága4
Szived csupán e szent napé legyen!!
ELÉGEDETLEN
Kimondva könnyű, czifra szép szavakkal!
De lám, nyomán már itt a kétkedés!…
MAGYAR IFJÚ
Ne mondd tovább szentségtelen ajakkal!…
ELÉGEDETLEN
Hiába dörgöd el, ez mind kevés!…
Ne így! Ne így!… Hisz félreértsz eképen:
Nem önszivem tüzében kétkedem,
Ne gondold!… Ezt az ifjúságra értem:
Keblében annak holt az érzelem…
Miért hevül s rajong: csak kába bálvány!…
Tornázik, fut!… A többi semmi mind!
Közötte terjed vészes, dőre járvány:
Ki lesz a győztes?… Arra csak tekint!…
A múltba nézne?… Attól Isten óvja!
Hogy felkeresse ősi szent korát?!
Inkább a pálya hosszú útját rójja!
„Ki lesz a nyertes?”… Mert sz DÍJAT ád!…
Csak tört remény… még törtebb ifjúság!!
MAGYAR IFJÚ (gúnyosan)
Sarlód valóban szörnyű mélyre vága,
De nem kaszálhat úgy, ha – földbe vág!…
E szent napot megülni érdemetlen
- Úgy gondolod – az ifjúság hada?
A vád maga felel meg kérdezetlen!…
Hallgasd feszülten!… - Im választ ada:
Mért nézni át sötét üveg homályán,
Ha közvetetlen itt a tiszta kép?
Mért ütni szörnyű zajt, halálra válván,
Veszély, ha nincs közelbe semmikép?
Bajt rejt magán talán a hősi torna?…
Csupán anyag: a természet, mit ad!
A nemzet úgy csak önmagán tiporna,
Ha nem nevelve honnak hős fiat!…
S mért megrovandó győztes pálma-ága?
Ez lelkesít!… Sarlód a földbe vág!…
Igen!… A hon reménye: ifjúsága!
Szilárd remény!… Szilárdabb ifjúság!…
IDEGEN IFJÚ
A múlton lángra gyultok mind a ketten,
De tán nem úgy a jelen helyzetén!…
A rég letünt időkről lelkeseden
Regéljetek!… Oh érte esdek én!
Ah mondjatok valóra vált regéket,
Hadd gyúljon arra tűz e szívben itt,
A tudni vágyás édes szomja éget,…
Mutassátok letünt múlt fényeit!
Hol én születtem, más szellők fuvallnak,
Az égen más a csillag-miriád,
Nem hallani hírét sem a magyarnak;
Nem bűvös nyelve zengő dallamát!…
Mért ünnepeltek?… Mért ült minden arczra
Örömsugárzva itt az áhitat?…
Miért pihent ma el a köznap harcza?…
Tán éj volt eddig és most megvirrad?
MAGYAR IFJÚ
A hajnalt ünnepeljük, eltaláltad,
Im ötven fordulatra visszatért!
Sugára milliónyi keblet áthat:
E lelkes ünnep itt: a múltakért!
ELÉGEDETLEN
E szent napot akarja ünnepelni
Ily ifjúság?… Méltatlan arra ő!…
MAGYAR IFJÚ
Megint csak így?… De érved íme – semmi,
Csak várj… a meggyőzés is sorra jő!…
(A következők alatt a háttérben felhangzik a Marseillaise.)
Félszázad szállt fejünk fölött azóta!…
Lehullt a láncz nyugot hős nemzetén!
Csörgő zaját a szellő dalba rótta
S végig suhant a messze föld-tekén,
A merre száll, a merre dörg danája
Az égig csapva, zúgón lelkesen:
Lehull a népek százados igája,
Nem hord nyomán rablánczot senki sem!
A dal csak zúg, csak dörg tovább fuvalma,
A táj alatta ébredezni kezd,
Eltűnik szerte tél fagyos uralma:
A légben már a nap sugára rezg!
A dal csak száll, csak zeng, csak zúg rivalgva,
Egymásnak dörgi miriád ajak!
A tilinkó s a kürt is azt rivalgja,
A hozsannák az égig csapzanak!
A hosszú századoknak alkotása:
A zsarnokság romokban lent hever…
Fölötte hajnal rózsás pirkadása…
Az ár kicsap!… Nem gát szűk meder,
Tovább rohan!… A trónok dőlnek sorra!
Az ébredés… megújhodás van itt!
A zsarnokság kimúlt… Halotti torra
Szabadság már kibontá szárnyait!
S a dal csak száll, csak zeng, csak zúg… Alatta
A vér omol, a rom meg füstölög…
A dal nyugot népét mind átfutotta,
Nyomán az ágyú dörg!… A kard csörög!
IDEGEN IFJÚ
A dal nyugot népén vért vőn hatásul!
Mért nem érzétek át ti is szavát?
A lélek tán a rabbilincsben fásul?
Megszokja jármát századokon át?
Avagy a vér, a mely jelölje útját
Elkorcsosúlt, vagy már kifolyt talán?…
A dal ösvényét itt mért nem borítják
Szent vércseppek Szabadság hajnalán?!
ELÉGEDETLEN
Nem fásult óh a lélek hosszú jármon,
Nem korcsosult a vér örökre el,
A nép megunta bár, hogy láncban járjon,
- Szabadságot vágyott minden kebel -
Nem omla vér a dalnak szózatára:
Omlik helyette zsarnok hatalom!
Késő csatákra szólt a vérnek ára…
A jog küzdött csupán a hajnalon!
(Magyar ifjúhoz.)
Hiú remény… csak dőre, kába czélzat
Ily ifjúsággal ünnepelni meg,
Hiszen dicső múltunk keblökre nem hat,
Kihaltak ott a szép s jó érzetek!
MAGYAR IFJÚ
Nem úgy!… A hajnalt e nap ünnepelje
Az ötven év ködét ugorva át,
Az Idus fényén ég a hon jelenje:
Újból átéli léte hajnalát…
A nép tolong nagy, hemzsegő rajokban,
Egymást ölelve: Ime felvirradt!
A keblek lángja izzón összelobban…
Szívből kitör az égő áhitat,
Magasba dörg százezrek dics-imája,
Miközben csörg a hulló rabbilincs,
Az összezengve együtt égbe szálla,
Hirdetve, hogy a népnek láncza nincs:
Mi volt, lehullt: mi van, a földre dobva!
Tizenkét pont dörög: Ébredjetek,
A régi zászló fönt repül lobogva,
A légben a tavasz dala rezeg!…
Tavasz dala s megújhodás igéje,
Mely elhagyá az ihlett ajkakat…
A költő zengi; gyűl a nép köréje,
Tüzének árja erre átragad -
S az utczán végig harsog mennydörögve:
„A szent szabadság visszatér örökre,
Esküszünk,
Esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!
ELÉGEDETLEN
A nép szabadsajtót teremt magának…
Az ifjúság tizenkét pontja rajt’
Helyet szorít a költő szózatának,
Mely lángra gyújt minden igaz magyart!
Szabad a sjtó, np, a szó!… „Előre!
Megnyitni a rab-iró tömlöczét!…”
Az ifjúság nem hajt a túlerőre:
Budán az iró lánczát tépi szét!…
Minden kivíva… ah!… kiküzdve, nyerve!…
S midőn a földet éj övezte át:
Megkondula az érczharangok nyelve
S hozsanna-szó dicsérte ég Urát!
Magasztos virradás: A hon felébred!…
(Szomorúan.)
S fásult erők ünneplik e napot!…
IDEGEN IFJÚ
S az ég nyugodt maradt az ébredésen?
Nem rázta meg a miriád ima?
A hajnal nem pirkadt ünnepre készen,
Jelentve, hogy MA kell virradnia?
MAGYAR IFJÚ
Megindúla az ég a keblek lángján:
Könyzápora a földet öntözé,
S a szent gyönyörben úszó népet látván,
Mosoly vegyült hő könyei közé!
IDEGEN IFJÚ
Az ég könyűi mit jelenthetének?
MAGYAR IFJÚ
Az csak a nagy teremtő titka lőn…
Talán örömkönyűk, mert visszatérnek
A szent jogok s uralgnak a jövőn?!
Vagy tán folynak siratva bősz csatákat,
Miket az ébredés idéze fel?!…
de lent – a szívbe, hol boldogság árad -
Örömkönyűt lát mindenik kebel!…
A hó megolvadt ősz Gellértnek ormán:
Az ősi hegy merengve néze le!…
Mohos szakálán könyei omolván,
Csak néz… csak néz… És könyezik bele!…
IDEGEN IFJÚ
És felvirradt örökre, mondd, a reggel,
Vagy tán szétfoszlott, mint a pillanat?!
ELÉGEDETLEN
Nem úgy!… A zsarnokság közelg sereggel,
Hogy újból ránk tegye a lánczokat.
(A háttérben felhangzik a Klapka-induló.)
MAGYAR IFJÚ
A kard kiszáll a szent hazát megvédni!
Rivalg a kürt!… „Csatára fel magyar!”
Most kezdenek a keblek lánggal égni!
A honnak él… azért küzd mind a kar!
Az ágyú dörg… A kard csörögve csattog!
Zaján nem vész a háború dala!
A vér ömöl… A gránát szerte pattog,
Dicsőn lobog Szabadság zászlaja;
A névtelen félistenek csatáznak,
Egy ellen száz!… Azért csak küzd tovább!
Minden kicsiny rögöt szent vérrel áztat
S csak életével adja el honát;
Habár körülte százszor több az ellen,
Hogy elvegye az ezredév jogát,
Ő küzdene akár a pokol ellen,
Örökre tartó bősz csatákon át;
Ajkán „Haza” s „Szabadság” szent nevével
Rohan a harczba s mint végsőt lehel:
E bálványok nevét kiejti hévvel
S aztán hal el az összetört kebel!…
Oh mennyi szent nap!...Ám kevés örömtelt:
Legtöbb hajnalja vérrel öntözött…
E nap,midőn a nép sírjából fölkelt
A legszentebb ah mindegyik között.
(Idegen ifjúhoz.)
Most mát megérted keblünk áhitatját?
Most már megérted, mért ez ünnep itt!…
A sziv az egyszerű szón is sokat lát:
Mi nem idézők múltnak fényeit!
ELÉGEDETLEN
Az semmi ind, mit puszta ajk regélhet;
A sziv kifesti önmagának azt;
Amit regélénk, csak merő kisérlet
S kebledben már ez is lángot fakaszt?!
IDEGEN IFJÚ
Igen!… Oly lelkesítő volt e szózat!
Oly fölséges, magasztos lángra gyújt;
Minden betűjén át szivembe szólalt
Megrázóan dörgő szaván – a múlt!
A lelkesültség szentelt pirja éget:
Felkölté e valóra vált rege!…
Nézzétek oh… hisz én is tüzben égek:
Én… én… a más hazának gyermeke!!
MAGYAR IFJÚ (Elégedetlenhez.)
S te még hiszed: az ifjúság seregje
Nem érzi át e nagy nap ünnepét?
Szivébe nem tér szent érzés melegje,
Mint multnak szárnya lebben szerteszét?
Nézd!… nézd… Im gyermeke egy más hazának
A multnak láttán, hogy föllelkesült!
S te még hiszed, hogy e hon önfiának
Keblén ridegség vakhomálya ült?!…
Beismerést nem várok én te tőled:
E hallgatás legyőzetést jelent!
ELÉGEDETLEN (csüggedten)
Nem úgy!…
MAGYAR IFJÚ
E hang bizonyság arra főleg,
Melyet végső erőlködés teremt!
Miért a rémlátás sötét üvegje?
Az ifjúságot tisztán át figyeld,
Ősök neve előttük szent ereklye
S a mult, amelyben éltenek: kegyelt!
(Kis szünet.)
ELÉGEDETLEN (csüggedten hallgat)
MAGYAR IFJÚ (előlép)
Ma ünnepelj hazámnak ifjúsága!
Ah nézd szabadságodnak hajnalát,
S az ősöket… Járj óh azok nyomába,
Munkálkodj!… Ez honodnak éltet ád!!
(A háttérben csöndben, ünnepélyesen felhangzik a Himnusz.)
S te Isten!… Ég örök ura, királya,
Nyújtsd el soká e nemzet életét!
Soha ne dúlja pártok belviszálya,
Jólét bonthassa szárnyát szerteszét…
A szivbe lángot adj!… Erőt a karba!
Az agyba észt,… Okos, elszánt vezért!
A nemzetnek józanságot, hogy karja
Csupán honáért ontsa majd a vért…
Nagy égi Úr!… Világ uralkodója!
Hozzád egy nemzet hő fohásza száll:
Fenkölt éltét, hogy bölcs hatalmad ójja,
Soká, hogy éljen a dicső király!…
S ha zúg a vész megingató haragja:
Keblünkbe küldd az ősök lelkeit!…
S ha te, az Ég Ura ezt így akarj:
’E hont a poklok is döngethetik!!’
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 13. szám, 1898. márc. 27.
Jókai Mór (1825-1904): A magyar ifjúsághoz
Lelkem fiai!
Sokáig válogattam benne, minő megszólítással kezdjem a Hozzátok intézett szómat.
Előttem volt a nagy angol tudós sémája, ki mint az oxfordi egyetem rektora az egybegyűlt diáksereget a Veni sancte után ezzel a megszólítással címezte: „uraim, mylordok, érsekek, püspökök, lelkipásztorok, lordmayorok, aldermanok, mérnökök, tábornokok, doktorok, Bathrend, térdszalagrend lovagjai, hajóskapitányok, admirálok – világcsalók, naplopók, útonállók! -. Igenis: mindezek válhatnak belőletek , a szerint, amint magatokat viselni fogjátok.” Azonban én utánozni még a nagy embereket sem szeretem.
Van egy rátok alkalmazott régi kifejezésem, amelyben a magyar fiatalságot elneveztem acélfiatalságnak. Más nemzeteknek van aranyfiatalságuk (jeunesse dorée), kik arra büszkék, mi magyarok büszkébbek vagyunk az acélfiatalságunkra. Azonban én ismételni saját magamat sem szeretem.
Nekem jogom van Titeket lelkem fiainak szólítani, mert a saját lelkemet látom Bennetek ezerszeresen sokszorozódni.
Ugyanazt a dicső fiatalságot látom magam előtt most, aki ötven év előtt engem és kortársaimat, az akkori írókat körülvett; csak a számotok szaporodott meg: ahány százan voltatok akkor, annyi ezeren vagytok most.
S ugyanazt a szent szózatot hallom ezerszeresen visszhangzani ajkaitokról most, amit elődeitektől hallottam égnek és földnek hirdettetni: „szabadság, egyenlőség, testvériség!”
Ez a hármas jelszó volt az a bibliai mustármag, melyből Magyarország cédrusfája felnőtt, és még egyre növekedik.
E hármas jelszóban van Magyarország lételének alapja, a magyar nemzet hatalmának joga kifejezve. Ezek a vezéreszmék tesznek egy nemzetet hadban erőssé, békében boldoggá. S aki e három eszme közül egyet eldob magától, a másik kettőt is elveszíti. Ezt a hármas varázsigét őrzi a mi alkotmányunk frigyládája.
A magyar tanuló fiatalság, nemzeti műveltségünk élő kifejezése, ivadékról ivadékra híven megőrizte elődeinek ezt a frigyládáját. Soha semmi szenvedély, semmi kényszer, semmi érdek nem bírta a magyar tanuló fiatalságot eltántorítani. A frigyládát elvehették tőlünk, de a benne elzárt kincseket nem kobozhatták el.
Pedig sok megpróbáltatást kellett fiatalságunknak kiállnia.
Öt évtizeden át figyeltem aggodalommal, láttam örömmel, mint váltja fel egyik ifjú nemzeték a másikat. Mindig ugyanaz a szellem maradt meg; egyik ivadék a másiknak adta ár örökségül. És most az ötödik évtizedben ugyanezen oltár előtt látom áldozni hazám tanuló fiatalságát: ugyanazon jelszavas zászlókat lobogtatni kezében.
Szorongó szívvel szemléljük, közelben és távolban, hogy foszlanak le másutt rongyokban e dicsőséges zászlók! Hogy áldozzák el a szabadságot a bosszúért, az egyenlőséget a kiválóságért, a testvériséget a gyűlöletért más nagy nemzetek fiai. S a legjobb fiai: a múzsák tábora! Hogy készülnek testvérgyilkos harcra, amely saját hazájukat megbénítja, alkotmányukat megrendíti, hogy vezetnek népfajt, felekezetet, politikai pártokat irtó küzdelemre éppen azok, akiknek azért van adva a kezükbe a fáklya, a tudás fáklyája, hogy nemzetük előtt a hazaszeretetet, békeszeretet helyes útját megvilágítsák, de nem hogy gyújtogassanak vele!
Hála a magyarok Istenének, hogy ez a ragály nem fertőztette meg a magyar ifjak lelkét.
Ti megmaradtatok a szabadság, egyenlőség, testvériség híveinek; s a magyar tudományos egyetem fiatalsága adott magasztos példát a saját keblében létrehozott békeszövetséggel az egész művelt világ fiatalságának, példát arra, hogyan lehet bölcs mérséklettel, testvéri indulattal a közös haza és közös szabadság szeretetével egymással ellenkező felfogásokat kibékíteni.
Ez az 1848. március 15-ikének a szelleme. Így tettek a Ti elődeitek, az én kortársaim; egyenlővé tették az embert, magukhoz ölelték a testvért, s midőn a szabadságért kellett küzdeni, az egyenlővé tett honfi, a felkarolt testvér együtt harcolt velünk a szabadság ellenségei ellen.
És még ma is „in hoc signo vinces!”
Ezt az ötven év előtt a Ti elődeiteknek átadott lelkemet látom én Ti Bennetek föléledve s mindazoknak a lelkét, akik akkor velem együtt voltak: Petőfiét s az ő tizeiét.
Azok már megtértek Istenhez, ki nekem engedte, a legutolsónak, hogy az ő nevükben is üdvözöljelek Titeket, lelkemnek fiait.
Legyetek boldogok a boldog hazában!
Szabadok a szabad hazában!
Erősek és becsületesek az erős és becsületes magyar nemzetben!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 12. szám, 1898. márc. 20.
Ábrányi Emil (1850-1920): Márczius tizenötödikén
Mikor Árpád népe hóditásra indult,
Gyors volt és hatalmas, mint a zivatar.
Vert hadak remegtek és minden oromra
Diadal-zászlóját tűzte a magyar!
A világ nem látott nagyszerűbb csatákat!
Mint a hogy a villám tördeli a fákat,
Népek dőltek össze, hova kardjuk vágott,
És meghódították az egész országot!
Emlékezzetek rá, hogy most ötven éve
Népünk ujra harczolt márczius idusán.
S ez a harcz még szentebb, még fenségesebb volt,
Mert vér nem ömölt ki a remek tusán.
A kik akkor hozzá láng-ajakkal szóltak,
Fegyvertelen eszmék katonái voltak,
Ám azzal a tűzzel, mely lelkükben égett,
Ők meghóditották az emberiséget!
Márczius szent napja! Minden ünnepünk közt
Legtöbb áhitattal téged áldalak!
Akkor a szabadság tisztitó tüzében
Kiveszett e népből minden rút salak.
Jogokat nem vett el zsarnoki szeszéllyel,
Inkább a magáét osztogatta széjjel,
Mint az, a ki egykor bennünket megváltott:
Soha még szabadság nem volt ilyen áldott!
Márczius szent napja! Mikor önmagunkat
Testvérekké tettél – ó bölcs szeretet! -
Minket is a népek testvérül fogadtak,
Európa büszkén a szivébe vett.
Nagy lelkünket látva, átérezt mélyen:
„Ez a nemzet méltó, hogy közöttünk éljen!”
Később, a bukásban, megsiratta gyászunk,
S várta szivrepesve új feltámadásunk!
Márczius szent napja! Te neked köszönjük -
Hogy a szép magyar név újra tündökölt!
Te neked köszönjük, hogy komor Kárpáttól
Nyájas Adriáig még magyar e föld!
Te neked köszönjük, hogy töretlen, épen,
Részt veszünk a munka roppant versenyében…
Te tanítottál meg, te nemes, te drága,
Fennkölt szeretetre, büszke szabadságra!
Ó fogadd föl, kérlek, nagy, szent esküvéssel
Félszázados ünnep fényes idusán,
hogy a mire téged ez a nap tanított,
Követed, megtartod, szép magyar hazám!
Mert ha így cselekszel: sors le nem igázhat,
Szolgáddá szegődik minden ujabb század,
Egyre több nagysággal ékesít föl téged,
s élni fogsz örökké! Nem lesz soha véged!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 11. szám, 1898. márc. 13.
Jókai Mór (1825-1904): Mért volt az Éden paradicsom?
Azért volt az Éden paradicsom, mert a bölcs Teremtő oda plántált egy fát a közepébe, aminek „Tudás fája” volt a neve. És annak a gyümölcséből megtiltotta egyet is leszakítani. Annak a fának a gyümölcsei bizonyosan tankönyvek voltak.
És az első ember mingyárt nem állhatta meg, hogy le ne szakítson egyet azokból a gyümölcsökből s bele ne kóstoljon.
Ezzel aztán elvesztette a paradicsomot.
Ismertük mi ezt a paradicsomot mindannyian, - s míg négy-öt évesek voltunk, a boldog semmit nem tudás édenkertjét. Akkor aztán vittek bennünket az iskolába s kezdődött az ítélet végrehajtása: „arcod verítékével keressed a te kenyeredet!”
S az igazi arcverítéket az ismeri, aki a fejével dolgozik. S annak a munkája holtig tart. A tudomány meg nem áll, folyton előre halad. Az a szaktudomány,mely az én ifjúkoromban szerény egy kötet volt, manapság egy könyvtárrá szaporodott fel. És én még most is folyvást tanulok, amidőn már nem kell rettegnem a professzor rossz kalkulutásól. Tanulom az újat, tanulom a felfedezett régit: nem vagyok rá kényszerítve; de jól esik a lelkemnek.
A tanulásvágy az, ami a paradicsomi átkot áldássá változtatja át.
Magyar tanulóifjúság! Apáidnak harci kedve szerezte meg ez országot nemzetednek, a te tanulási kedved az, melynek azt meg kell tartani. A népek nagy harca soha meg nem szűnik; most a munka terén folyik az, s győztes az marad benne, aki legtöbbet tud. Aki a tanulásban előre tör, hazáját viszi előre.
Adjon az Isten tinektek igaz kedvet e szellemi harc végigküzdéséhez.
Boldogok a tanulók, mert övék a jövendők országa.
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 11. szám, 1898. márc. 13.