Oláh Gábor (1881-1941): Andrée

 

Ki szárnyakon repültél messze,
Gazdag reménnyel átövezve,
Ki védőjel gyanánt vivéd
Emberbarátid hű hitét,
Ki, kebledet büszkén kitárva
Hódítni mentél más világba:
Óh mondd, reményed volt-e csalfa,
Mely lelkedet örvénybe csalta?
Vagy a hited halt-e meg ott,
Hol a természet is halott?
Hóditni mentél: győzve vagy,
Hiába minden: szív s az agy?!

Ezt kérdezzük, de nincs, ki mondja:
Vaj’ messze még az észak pontja?…
- Hol véget ér minden tudás,
S túl rajta a mesés, csudás
Képzetnek nyílik bő határa:
A jégfalon túl, ott ki jára?…
Könnyű hajód átszállt-e rajta?
Vagy most is orkán űzi, hajtja?
S veszítve minden csillagot,
Mely még reménysugárt adott:
Mint egy bolygó, czél, út nélkül
Kering, bolyong szünetlenül?!

Bizonytalanság életünk,
Csalódásokra születünk…
Előtted hány indult remélve?
A sors keresztet vont elébe. -
Hány ért éltében ott határt,
Hol egy csodás’b világra várt? -
Vagy felleled, mit senki még,
Vagy vértanúnak szánt az ég.
Ha most te nem: jő még utánad,
Ki vész-viharral szembe támad,
S az elvetett mag így kikel…
A tudománynak győzni kell!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.