Oláh Gábor (1881-1942): Istenről

 

Mikor édes anyám megtanított rája:
A hatalmas Isten egész világ atyja,
Hogy ő visel gondot az égi madárra,
Az eget,a földet, hogy ő igazgatja:
Gyermeki szivemben szent érzelem támadt,
Imádva tiszteltem új, égi atyámat.
Egyszerű szavakból imámat kötöttem,
Lelkem szárnyán hozzá, az égbe küldöttem.

Milyennek képzeltem ott a mennyországot?
Oszlopos csarnoknak, felhők tetejébe,
Hová annyi ember nem hiába vágyott -
Hol közelről ragyog a szivárvány képe.
Mosolyogni láttam a nagy mindenséget,
azt gondoltam ekkor: görögtüzek gyúlnak
Tisztelet jeléül a legnagyobb Úrnak!

Egyik kis pajtásom elköltözött messze…
Édes anyám mondta: angyal lett belőle.
Vajjon én belőlem – kérdém – angyal lesz-e?
Vígy ki édes anyám, vígy a temetőbe!
Úgy szeretném látni a szivárványt, napot…
De ő nem szólt erre, csak ölébe kapott,
Összecsókolgatott, könnyei folyának:
Az egész világért oda nem adnálak!

Oly nehezen esett, hogy sírva fakadtam,
Hát nekem nem szabad angyallá se lennem?
Hisz az Isten szeret, meg nem ver miatta -
Édes anyám, lelkem!… Csak zokogott:nem, nem!
Mit volt hát mit tennem? Vele sirtam én is…
Azóta kialudt bennem a remény is,
Hogy én még valaha – hideg sírba szállva -
Angyalként repüljek fel a mennyországba.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 22. szám, 1898. máj. 29.