Szávay Gyula (1861-1935): Az ember

 

Az ember – mint mondani szokta -
Csak megvan napról-napra szépen.
Fellázadás a sorsa ellen
Évszámra sincs néha eszében.
Tulajdonképen azt se tudja,
hogy van-e, nincs-e sorsa néki, -
Csak reggelizget, vacsorázgat,
És jön az új nap, megy a régi.

Az ember máskor – tudja kő mért -
Meggyulad, mint könnyű foszfor,
Testet ledobva száll a vágya,
Maga se tudja, merre sokszor.
Legjobb szeretne meteorként
Repülni a légürbe, kéjjel,
S száz külön égő, külön élő
Részecskére robbanni széjjel.

Az ember tervez egyre-másra,
Fejében eszmét eszme kerget,
Édes szülőként új ruhába
Öltöztetget sok régi tervet.
Hány babilóni torony épül
Fejben s papiron napról-napra?
De, végül látjuk, egy se nőhet
Egy sirhalomnál magasabbra!

Az ember érez, forr belülről?
A boldogságot hogy föllelje:
Behúnyt szemekkel ismeretlen
Világokon száll át lelke.
S ha érzi, hogy telt szive mostan
A boldogság szinmézit issza:
Keres egy tűt, felszurja s kincsét
Véres cseppekben veszti vissza.

Az ember vágyik erre-arra,
Örök szomjúság lelke, teste.
S a feltalált forrás tövében
Sóhajtoz, hogy nem ezt kereste.
Megaranyozva áll előtte
Minden csúcs, mely még ismeretlen,
Életveszély közt tör reá föl
S ott látja, hogy mind mily kietlen.

Az ember tesz-vesz: kertecskéjén
Halmot, dombot síkká egyenget.
Ha ifjan kezdi, beleőszül,
Míg megteremti itt a rendet.
Mikor a tükörsima földnek
Minden darab röge virágzik:
Ő megy a havas hegytetőkhöz,
Gyopárt szed és Montblancra mászik.

Az ember ezt mind végig éli
S ha újra élne, újra tenné,
Maga körül keringne útja
Csigavonalban végtelenné.
Jó, hogy a végén már a vágynak
Elejére gondolni sem mer,
Mindinkább bölcs és kitanult lesz
És nagy bölcsen meghal az ember.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 16. szám, 1898. ápr. 17.