Szabolcska Mihály (1861-1930): Nagy szombat éjszakáján

 

Az óra már az éjfélt meghaladta,
S még fent virasztok némán, hallgatag.
Ott kint az ég kétes homályba vész el,
Felhő gomolyg át a felhő alatt,
Vivódva, mint a lélek gondolatja,
Kin kétkedés lidércznyomása ül,
S míg önmagával száll szörnyü tusába,
Szárnyára éjek éje nehezül.
Magam vagyok; fejem kezemre hajtva,
Bús tépelődés bántja lelkemet,
Szomjúhozom egy csepp vigasztalásra,
És – tengeréből innom nem lehet!
Előttem a szentkönyv, ez élő forrás
S fásult közönnyel nézem habjait…
Hajh!… a mivel meritenem lehetne,
Törött kehely csak, szivemben, a hit!

… Állottam én a főpap kapujában,
A Golgothán elnéztem a halált,
S a gúnykaczaj a tömeg ajakáról
Mint mérgezett nyíl, szivemen talált.
Magas erénynek hát ez itt a díja?
Hát itt örökre ez a kép kisért?
Csak a kereszt a mennybe mutató fa?
Hiszünk, reménylünk: festett semmiért?

S kétségbeesve azokhoz szegődöm,
Kik őrzik a szent siron a követ;
S erősítik gőgös, szennyes szavakkal,
A kétkedésben – ingó szivöket!
Fáradt fejem’ a kőre ott lehajtom…
S míg bámulom a tisztuló eget:
Kétségbe vont, csodás varázslatával
A szent hajnal megüti lelkemet.

S érzem, a föld hogy összerezg alattam,
Mint nagy gyönyör terhe alatt a szív,
Fázó lelkem mélységes látomása
Megszégyenítve, imádkozni hív.
Kép kel, magasztos, kép után előttem,
S miként ha nagy, mély titkot hallanék
Köröttem győzedelmi dalba olvad,
Ujongva a teremtett összeség!

És hull reám csodálatos melegség;
Lebűvölően a szivet, velőt…
És arczczal ott a földre leborúlok,
A nyitott sír, a nyitott menny előtt.
A felkelő nap ott talál a porba’,
Dicsérve Téged, - hosszan végtelen,
Kié a halál és kié az élet -
Én jó Atyám, én édes Istenem!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 15. szám, 1898. ápr. 10.