Váradi Antal: Egy régi ház

Mikor félszáz esztendővel ezelőtt Pestre jöttem, egy új ismerősöm azzal rémített meg, hogy Pesten van egy ház, amely minden órában egy aranyat jövedelmez.

Teremtő Isten! Valami tyúkról én is olvastam, amely aranytojásokat tojt, úgy, hogy a gazdának csak a kalapját kellett alátartani, hogy meggazdagodjék, - de ház? Régente a házak jövedelmezősége csekély volt, s én úgy képzeltem a dolgot, hogy a háziúr ott sétál az udvaron, és minden órában kinyújtja a kezét, melybe az alázatos házmester belepottyantja az aranyat. Szép foglalkozás.

Pesten hát érdemes háziúrnak lenni.

Én később megpróbáltam, és voltam háziúr három esztendeig, de keservesen megbántam, mert minden lakómmal a büntető törvényszék előtt végeztem. Igaz, hogy nagyobbára olyanok is voltak, - beszélhetett volna róla Splényi Ödön kedves barátom, aki akkor detektívfőnök volt, és aki nem győzött csudálkozni, hogy miféle gyűjteményt szedtem én össze a Hársfa utcai házamban? Volt ott gutmorgenvünser, sipis, vásári tolvaj, a legelegánsabb lakó – a ház elit-lakója -, egy betörő-haramia volt, akinek a földszinti lakása egész múzeuma volta kor színvonalán álló feszítő, álkulcs- és betörőszerszámoknak. Később kivándorolt Romániába, ahol, mint mondják, az efféle talentumos emberek egész a miniszterségig felviszik.

Az a régi ház, amelyről én írok, nem a Hársfa utcában feküdt, hanem a Király utca sarkán. Ismeri Pesten minden gyerek. Általánosan ismert neve: az Orczy-ház. És sokféle nevezetessége vagyon, amennyiben részint benne volt az első zsinagóga, részint ott kezdték fúrni Pesten az első artézi kutat, de beletörvén a fúró, abbahagyták, s a kút sohasem készült el.

A ház urainak, az Orczy-famíliának története első Ferdinándig nyúl vissza. Orczy Péter, a tizenhetedik század hőse törökverő nemes úr, hatvan hajdújával nekivágott volna magának a pokolnak is. Egy zordon téli napon vakmerően átront a befagyott Balaton jegén, rátámad az ott nyugodtan bóbiskoló Ibrahim pasára, embereit szétugrasztja, őt magát elfogja. Ezt jegyezték föl az Orczyak első haditette gyanánt a tizenhetedik században.

Utóda, György báró (az Orczy-családban sűrűn fordul elő a György név) Buda ostromakor a fehérvári kaput döngette, de egy török petárda ott robban fel előtte, s oly súlyosan megsérti a lábát, hogy egész életében arról sántít. István báró Savoyai Jenő seregében szolgál – ő a harmadik György fia -, aki a Bánátban harambasáskodó Péró nevű rác haramia seregére támadt, s dacára emberei csekély számának, a csaknem ezer főből álló rác hadat szétverte, amely hőstettéért a jászkunok kapitányává választották. Ezt a tisztet huszonkét esztendeig viselte, miközben Károly király – a harmadik – királyi tanácsossá tette, sőt bárói rangra is emelte.

Koboz (Kozma Andor): Koboz krónikája

Egy úri házban, jó magyar házban,

Nagyon keserves, de büszke gyász van.

Eltűnt reménye, szép szemefénye

Az örök éjbe, az örök fénybe.

Olasz harcztérről jött komor írás,

Hirdeti hírét kitörő sírás;

Szól ifju hősről, ki égig szárnyal

S ott végzi harczát hősi halállal.

Nagy, nemes apja fejét lehajtja,

Szellem sugárzik s kor hava rajta;

Dísz: hősül-holtnak tudni sok ősét,

Ám a fiát is – szörnyű dicsőség!

S vígasza nincs az anyai búnak;

De tán csak álom ez iszonyú nap,

Ily zord valóság, - az lehetetlen!

S ébredni kíván kétségb’esetten.

A gyöngéd részvét nagy áradatban

Halk szóval gyűl be, s oly gyámolatlan!

Itt egy használna, - csak egy nem félénk

Harsány kiáltás: „a fiú él még!”

S ah! e kiáltás tőlem sem telhet,

Kiben, míg nézem képét a helynek,

árján a mái mély fájdalomnak

Mult szebb napoknak emléki zsongnak.

Mikor is volt az?... talán két éve,

Ide örömre toppantam én be;

Tudtam, a harczból épp’ haza várják

A család kedves ifju huszárját.

Akkor is éppen e széken ültem,

Hogy benyitott az megsebesülten!

Szép arczát furta át a golyóbis, -

Az igy is szép volt, még mosolygó is.

Aztán – gyors doktor az ifju vére, -

Hamar ment vissza a csatatérre.

Ha ott kimélték, becsvágytól űzve

Protekcziót kért: küldjék a tűzbe!

Vesztve huszárként a paripáját,

Gyalog törtette a hadi pályát;

De ő száguldni, repülni vágyott,

Magasból nézni e vad világot.

Uj paripája a szárnyas gép lett,

Ujongva járta az égi kéket,

S hol a felhőben villám czikázott,

Sasokkal ő mint turul csatázott.

Tépett sasoknak tollai hullnak,

Szegve a szárnya magyar turulnak…

Vége van!... Hős volt!... Áldás reája! –

Ez Beöthy József históriája.

**

Jövök az úri jó magyar házból,

Gyászol a ház, a szívem is gyászol;

Majd, a tömegbe elkeveredve,

Nem értem, annak milyen a kedve.

Magyarok ők is, - hát mit akarnak?

Mért emlegetnek osztályuramat?

Mért a gúny minden nemzeti ellen?

Mért veti ezt meg az új korszelem?

E bús időkben ők mért nem érzik,

Hogy ma a nemzet egésze vérzik?...

Hisz’ milliónyi jó magyar házban,

Népi vagy úri, egyforma gyász van.

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 142. sz., Bp. 1918. jún. 16. vasárnap

Heten – Aino Kallas után finnből fordította Bán Aladár

Heten voltak a megfordítva hánykolódó mentőcsónakon, melyet hiába próbáltak visszafordítani. Soká tartott, míg egymással megismerkedtek. Egyikük szólt:

- Társak, mondja meg ki-ki a nevét!

Mindannyian megmondták, kivéve egy embert, aki így szólott:

- Mi haszna lenne a nevemnek ily pillanatban?

Ezen az emberen kívül volt köztük három fűtő, egy szakácsinas s két idegen nyelvű fedélközi utas, kik még egymás nyelvét sem értették. Háttal egymásnak támaszkodva ültek, hárman az egyik s négyen a másik oldalon, dideregve csuromvíz ruhájukban.

A tenger csöndes és fáradt volt, az égbolton ezer meg ezer csillag, de nem volt holdvilág. Lábuk térdig vízben volt, s amit fel próbálták húzni, oly iszonyú nehéznek és különösnek érezték, mintha jégtuskó lett volna.

A szakácsinas egyszerre megszólalt:

- Oh Istenem, Istenem!

Senki sem felelt neki. Ekkor folytatta jajgatását, először egészen halkan, de töredezett szavaiból megértették, hogy fázik. Mivel azonban mindnyájan kegyetlenül fáztak, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy vigasztalja, hanem összeszorították fogukat, hogy maguk is ne jajgassanak.

- Megfagyok! – ismételte újra meg újra. – Nagyon fázom.

Serdülő fiú hangja volt, csodálatosan fiatal, csengő, majdnem női hang,mely néha elrekedt, mit a hangját váltó ifjúé.

A többiek tovább is némán hallgatták a panaszt, mely csakhamar gyermeki zokogássá változott. A fiú anyját hívta segítségül, majd az Istent, azután ismét az anyját, s végre így rebegett: megfagyok, anyám, anyám! Mintha kisded gyanánt anyja meleg testénél keresne menedéket.

S mindegyikük lelkében fölébredt egy pillanatra a legrégibb emlék: egy másik emberi test melege.

- Imádkozzunk hangosan! – indítványozta az egyik fűtő.

Erre együtt imádkoztak mindnyájan, a fedélközi utasok mindegyike a maga nyelvén, s folytatták a könyörgést mindannyiszor, midőn a csónak megbillent -, kivéve az ismeretlen utast,aki hallgatott, s a szakácsinast, ki nem szűnt meg anyja után jajveszékelni.

Ezután elkezdtek időnként együttesen kiabálni, hogy megszabaduljanak a hidegre való gondolástól, pedig tudták, hogy hiába kiáltanak. De vigasztaló volt hallani a saját hangjukat, amint hét torokból előtört a csöndes időben; szerették volna visszahívni a végtelenből, melybe szétfoszlott millió és millió, egyre halkuló hanghullámmá.

A kiáltás könnyebben ment, mint a közös imádság, s minden részt vettek benne, ki-ki a saját nyelvén. De ez a kiabálás csupán időtöltés volt, mert tudták, hogy menekvést nem remélhetnek virradat előtt.

- Aki kibírja reggelig, megmenekül – szólt az ismeretlen útitárs.

A többiek kiérezték hangjának csengéséből, hogy ő menekvésre számít, s ki-ki kérdé önmagában: megmenekszem-e én? Némelyek közülök elkezdték számlálni az ég csillagait, mintha fölöttük a sötétkék boltozatra aranyszegekkel volna kiverve egy soha meg nem fejthető talány.

A kis szakácsinas tovább nyöszörgött, egyre elhalóbban:

- Megfagyok, anyám, édes anyám!

Jajveszékelése egyszerre észrevehetően gyöngülni kezdett, s mellette ülő társa tartotta egyik karjával a lankadó testet, mely egyre tehetetlenebbé vált, mintha csontja sem lenne. S aztán lassanként elkezdett lehanyatlani, borzasztó nehézzé válva, úgy, hogy a szomszédja kibocsátotta kezéből, s mikor megrettenve ismét utána kapott, nem akadt más a markába, mint egy nedves hajfürt. Egy-két percig húzta a vízbe csuszamló holttestet a hajánál fogva, de midőn már maga is majd elvesztette az egyensúlyt, eleresztette, s a test a csónak alá csúszott.

- Egy! – szólalt meg ekkor az ismeretlen útitárs. – Hangjának komorsága mindannyiukat megremegtette, de könnyebbülést is éreztek, hogy a nyöszörgést nem halják többé.

Egy ideig szótlanul ültek, s nem is imádkoztak. A csillagok magasan és messze ragyogtak felettük, s két ízben láttak hullócsillagot. Az éj csodásan szép és csöndes volt, tele halállal és hidegséggel. Az alig érezhető hullámverés halkan vitte tova a csónakot, hogy hová, maguk se tudták.

A fedélközi utasok egyike hirtelen valami érthetetlent mondott.

- Mit mondasz? – kérdé a mellette ülő.

Az utas angolra próbálta fordítani a beszédet, pár tájszót motyogott,s tovább folytatta homályos beszédét. Senki sem értette őt. Nem tudták, imádkozik-e, vagy végső kíváncsiságát hangoztatja, avagy bűnvallomást tesz-e; csak a buzgóságot hallották ki hangjából, s azt a csengést, mely érthetetlen szavakat mond a levegőbe, melyek megborzasztják mindnyájukat.

S tovább beszélt egyre, magában, oly embereknek, kik épp oly kevéssé értik meg őt, mint az ég süket csillagai.

Egyszerre elkezdte oldozgatni mentőövének szíjait. Minthogy a keskeny csónakfenéken kuporogtak, nem tudták volna őt megakadályozni, még ha akarták volna sem. Sejtették szándékát, és azok, kik hozzá közel ültek,látták a gyönge fényben nagy, nehéz fejét kiálló arccsontjaival. Középkorú, szakállas férfi volt, munkásruhában.

Eloldván mentőövének szíjait hidegtől megdermedt ujjaival, egy percre keresztbe fonta karjait, és nem szólt semmit sem. Szomszédja meglökte őt, de ő észre sem vette. Hirtelen betakarta kezével szemét, és a tengerbe ugrott, melyben rögtön eltűnt.

- Második!  - szólt csöndesen az ismeretlen.

Peterdy Sándor (1868-1945): Kenyér

A fiatal fogalmazók közrefogták Halaba Pétert, az öreg napidíjast, és szokás szerint évődni kezdtek vele. Halaba ezt már megszokta, és nem is haragudott érte. Szótlanul, megadó mosollyal tűrte a tréfákat, az ugratásokat; szorgalmasan dolgozott tovább, összehúzódzkodva a tintapecsétes, düledező íróasztal mellett, mintha mindenkitől bocsánatot kérne, hogy mer élni és itt lábatlankodni. Halabát nemigen látta még senki se haragudni, egyszer-másszor, ha már nagyon is erősek voltak a tréfák, vagy kissé talán durvák a csipkelődések, az öreget is elöntötte az indulat, de csakhamar magára kényszerítette a nyugodalmat, a hidegvért és csitítgatta, csendesítette magát:

- Vigyázz, öreg! Magduskának kenyér kell!

Azt már ugyanis jól tudta Halaba, hogy az ilyen öreg bútort, mint ő, nagyon hamar kiteszik, és akkor mihez kezd, miből küld pénzt első házasságából származó leánykájának, a vidéken intézetben nevelkedő Magduskának.

Ma különösen víg volt a hangulat az irodában. A vasárnapi szünet után kissé mindig berozsdásodik a szorgalom, a kötelességtudás és sok minden elbeszélni való akad. Leginkább Jenő tartja szóval a szobát. Egyszerre csak Loránt rászól az öreg Halabára:

- Péter bácsi! Péter bácsi! – és tréfásan fenyegette meg az öreget, aki különben nem is volt idős, csak igénytelensége, alázatossága tódította nagyon a külsején évei számát.

- Mit parancsol a fogalmazó úr? – kérdezte Halaba.

- Vallja be Péter bácsi – kérdezte csintalan szemhunyorítással -, de igaz lelkére, ki volt az a szép asszony, akivel tegnap láttam?

Halaba röstelkedve húzódozott.

De már erre a többiek is odacsoportosodtak és zsongtak az öreg körül, mint a kergetőző darazsak.

- Szép asszony? Ejnye, Péter bácsi!

- A saját szemeimmel láttam, uraim – folytatta Loránt. – Tegnap délután künn sétáltam a Városligetben. Valahogy a kis fenyvesen túl egy csendes, elhagyatott helyre vetődtem. Egyszerre csak az egyik padon férfit és nőt pillantottam meg. Nagyon közel ültek egymáshoz; sőt, úgy láttam, mintha átölelve tartották volna egymást.

- Péter bácsi! – hangzott kórusban.

Az öreg alig látszott ki egy nagy könyv mögül, úgy behúzta magát.

- No, gondoltam magamban – mesélte tovább Loránt -, ezek szerelmesek, csak azért is megnézem őket. Közelebb megyek, alig akarok hinni a szemeimnek: Péter bácsi ült ott egy asszonnyal.

- Szép volt? – kérdezték Loránt kollégái.

- De milyen szép! Urak, ha látták volna! Az arca piros, a szeme nagy, mosolygós, a szája, mint a meghasadt bimbó. És a haja!... nem is haj az… egy gomolyag finom, reszkető selyem.

- Péter bácsi, bújjon elő a könyvei mögül és vallja be: ki volt az a hölgy – ingerkedtek a fiatal emberek.

Halaba Péter még izgett-mozgott, húzogatta a kopott irodakabátot, aztán félénken, de némi kis büszkeséggel felelte:

- A feleségem. Már két év óta… a második feleségem… egy árva, szegény rokonom…

- Micsoda asszony! – lelkesedett Loránt. – Amíg ott álltam és bámultam, felkeltek, megindultak lassan, andalogva. Én persze csak a nőt néztem. Micsoda formák, micsoda lágyan hullámzó, kígyózó vonalak.

- Kérem… uraim – hangzott Péter bácsi szomorú hangja.

- Mi az, Péter bácsi!

- Ne tessék így beszélni… tetszik tudni… a feleségem… no igen… derék, tisztességes asszony… és… és… a feleségem.

A fiatal emberek kissé elrestellték magukat a szemrehányásra, és halkabban beszélgettek még egy ideig. De hirtelen lépések hallatszottak, és mindenki az asztalához ugrott: a főnök lépett a szobába, a méltóságos tanácsos úr.

- Jó reggel urak – köszönt szívélyesen, de azért szemét kutatva, fürkészve hordta körül. Végigment a szobán, azután benyitott a másikba, ahol ő dolgozott. Most már vége volt a hangos trécselésnek. A tanácsos urat hivatalon kívül mindenki kedélyes, vidám gavallérnak ismerte, aki szívesen kereste fel a helyeket, ahol szórakozni lehet, és ha tisztviselőivel találkozott, akárhányszor letelepedett közéjük, de hivatalos órák alatt nem értette a tréfát.

Szorgalmasan dolgozott tehát mindenki. Hanem azért a szép Halaba Péternéről a fiatal emberek nem feledkeztek meg. Mikor a hivatalos órának vége volt, mindenki így búcsúzkodott:

Hevesi József (1857-1929): Aqua della fedel ta

Ezt a kis történetet, mely a hűség vizéről szól, a maga bájos és huncut pointejével, nem az én írói elmém termelte. Úgy mondta el nekem tarokk közben egy partnerem egy sikerült XXI-fogás jutalmául. Olvasta-e? Hallotta-e? Nem akarta bevallani. Most aztán nem tudok ellenállani a kísértésnek. Meg kell írnom, de annak kijelentésével, hogy én az egészben csak a mise-en-scéne munkáját végeztem.

Mindezeknek előrebocsátásával pedig eleve is tiltakozom a plágium esetleges vádja ellen.

I.

A barátom mesélte:

- Nászutunkon egy igen kedves, szeretetreméltó, előkelő úrral ismerkedtünk meg. Hajón voltunk – egy gyönyörű fehér úszó tündérkastélyon – Szicília felé és a mi új ismerősünk szicíliai birtokosként mutatkozott be. Conte Vincenzo Lombardo Alonzo. Nászúton nemigen szokás ugyan ismeretségeket kötni. De a hajón nem kerülhetik el egymást az emberek, ha még annyira mámorosak is a boldogság mézétől. És conte Alonzo olyan gyöngéd, tapintatos és előkelően előzékeny asztalszomszédnak mutatkozott, hogy lehetetlen volt elzárkóznunk ezer apró kedveskedő figyelmességei elől.

Mikor megtudta tőlünk, hogy úti programunkba Taorminát is felvettük, sőt, hogy ott hosszabb ideig szándékozunk tartózkodni, nyájas vendégszeretettel hívott meg minket birtokára, a Taormina közelében levő Schiso-kastélyba, ahol neki citromerdei vannak.

Fiatal kis feleségemnek, aki egy kecskeméti tanyának homokbuckái között kinyílott vadrózsa volt, megvillantak a szemei, mikor citromerőket hallott emlegetni, és nagyon boldog volt, mikor megígértem a conténak, hogy meglátogatjuk út majd az ő Castello di Schisójában.

A gyönyörű természet bűbájos szépsége tündéri hímet varrt mézesheteink boldogságára, és ha van igaz, tiszta, mámoros üdvösség ezen a gyarló planétán, azt mi itt kikóstoltuk. Állandóan részegek voltunk a szerelemtől, és részegségünkben azt hittük, hogy azok a tündérképek, melyeket itt a természet elénk tálalt, tulajdonképpen csak a mi szerelmünk gyönyöreinek varázslatai.

Nem tudtunk betelni szerelmünkkel és nem tudtunk betelni a természet szépségével. És amint balkonunkról a napsugaras tengeröbölbe letekintettünk, egy cseppet sem lepett volna meg bennünket, ha a kristályhullámokban nimfákat láttunk volna fickándozva, vizet pacskolva fürdőzni.

Mindennap kirándultunk, és kis feleségem, a homokbuckák vadvirága alig győzte bokrétába szedni a fehér asphadelosokat, az alpesi spirazeákat, a kék skabiosákat és a narcissus poeticus-okat.

Egy napon felkapaszkodtunk Mola faluba, és midőn az előttünk elterülő mesés képen legeltettük tekintetünket, a vezetőnk egy kis lapos tengeröböl felé mutatva mondta:

- Castello di Schiso.

Mind a ketten figyelmesek lettünk. És eszünkbe jutott a kedves, finom, udvarias és előkelő conte Vincenzo Lombardo Alonzo és nyomban elhatároztuk, hogy másnap beváltjuk ígéretünket és meg fogjuk őt látogatni.

II.

Nagy és kényelmes régimódi landauer-kocsin ereszkedtünk le Taormina sasfészkéből Giardinibe, ahol 1860 őszén Garibaldi hajóra szállt volt, hogy Calabriába menjen. Aztán az Etna lávahullámainak birodalmában északnak, a régi Naxos felé a Schiso-kastélyhoz.

Az Etna mellett haladtunk el, a palüdendre… Aitna mellett, melynek lombdús dereka felett rózsaszínben csillogott fehér hósüvege, - mindig, mindig a tengerparton. És csodáltuk a hullámok szikrázó kék színét, a dolce color d’oriental berilló-t, az azúrszínben tündöklő keleti smaragdot.

Kezem kis feleségem kezében nyugodott, és mindketten úgy éreztük, hgoy az álom birodalmát járjuk.

Egyszer aztán fogatunk egy kis erdőbe kanyarodott be. Egy zöld kis erdőbe. És ekkor láttuk meg a csudát: zöldellő éjszakában ragyogó kis aranylampionok villogtak. Ez volt a citromerdő. A zöld lombok között aranylott ezer meg ezer citromlámpácska.

A feleségem ujjongva kapkodott kis kezeivel a citromok után, és boldog volt, mikor egyszer kezében maradt egy harmatos, húsos, üde, szép citrom.

Pár perc múlva aztán a kis kastély elé fordult, a mi nehézkes nagy járművünk.

A conte otthon volt, és délvidéki vérmérsékletének megfelelő kitörő szívességgel fogadott bennünket. Az ember szinte érezte, hogy a gazda a kastéllyal együtt a szívét is kitárta előttünk, hogy abban is, ebben is otthon érezzük magunkat.

Szinte futott velünk minden szobába, hogy mindent megmutasson, minden balkonra, hogy mindent lássunk, és a kastély tornyára, honnan  megkapóan szép kilátás nyílott az Etnára, a citromerdőre és a déi napsugárban lobogó tengerre.

És a cselédek felénk pislogató szemeiből is láttuk, éreztük, hogy itt most kedves vendégek vannak a háznál.

Szilágyi Géza (1875-1958): Isten jajja

Százezer szememet,

Agyonlátott szememet,

Mind lehúnyom egyszerre,

Mind lehúnytam már.

Jaj nekem, mért nem lehet

Csak egy átokoldó perczre

Megvakúlni bár…

Istengyilkos rettenet!

Százezer húnyt szememet

Húnyva is csak gyötri látás,

Soha többé el nem múló:

Hol most meddő minden áldás,

Mindig látom vérbe fúló

Földemet.

Százezer fülemet,

Agyonhallott fülemet

Mind befogom egyszerre,

Betemettem már.

Jaj nekem, mért nem lehet

Csak egy átokoldó perczre

Siket lenni bár…

Istengyilkos rettenet!

Százezer holt fülemet

Holtan is csak gyötri hallás,

Soha többé el nem múló:

Hol most káromlás a vallás,

Mindig hallom jajba fúló

Földemet.

Százezer szememmel,

Agyonlátott szememmel,

Százezer fülemmel,

Agyonhallott fülemmel,

Menekülve merre térjek:

Hogy ne lássak, hogy ne halljak

Mitsem abból, ami ott lenn

Gyászos tora vereségnek,

Részeg kéje diadalnak,

S így is, úgyis vérázott szenny…

Hogy ne lássak, hogy ne halljak,

Menekülve hova térjek?

Végtelenség legföljéig

Rohanhatnék,

Mennyemből akár pokolba

Bujdoshatnék,

Mindentlátó szemeimtől,

Mindenthalló füleimtől

Soha el nem szakadhatnék…

Lehúnyom bár százezer szememet,

Befogom bár százezer fülemet,

Istengyilkos rettenet:

Mindig látom vérbe fúló,

Mindig hallom jajba fúló

Földemet…

Irigylem, ó jaj irigylem

- Mert siket és vak lehet –

Legutolsó férgemet!

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 133. sz. 1918. jún. 6. csütörtök

Váradi Antal: A két Vachott

Nem is tudom, miféle joggal vonom én egy kalap alá a két Vachottot? Mikor Sárosy Gyula, az „Arany trombita” népszerű szerzője azt kérdezte egy ízben Székely Józsitól, hogy mi a különbség a két Vachott között, azt felelte rá:

- Az egyik csak Vahot-nak írja a nevét, a másik Vachott-nak.

Ez igaz. Az idősebb, a Sándor, a vahotfalvi és túróczi – aki Gyöngyösön született 1818-ban november 17-én – (most lesz száz esztendeje) mindenképpen azt akarta kitüntetni a nevében, hogy ő egy ősrégi túrócz megyei família leszármazottja, amelynek őse Vahud, a hős.

No már most, ha csak úgy egyszerűen Vahot-nak írja a nevét, mindenki azt hiszi róla, hogy valami szimpla tót, aki megtanult magyarul. Azért ő predikátum nélkül nem írta a nevét, míg az öccse, Imre, csak bizony egyszerűen Vahot Imrus volt és nem szokta volt a nemesi előneveit fitogtatni. Ámbár – ami a fitogtatást illeti – távol légyen Sándor bátyánktól is a fitogtatás. Hanem ő sokat tartván a törzsökös magyarságára, a tótok között dupla magyar predikátumával is ki akart tűnni. Persze, ha ma élne – száz esztendős születése napján – bizonyára demokrata elveket vallana, és demokratikus tószttal felelne a gratuláló küldöttségnek!

Vidám kis baráti kör volt az, amelynek Pesten tagja lett. Apja, Vachott Imre uradalmi ügyész volt, majd Heves vármegye táblabírája. Mikor 1831-ben végigszáguldott a felső vármegyéken a fekete halál réme, egymás után szedegette el nemcsak a parasztot, hanem betört az úri kúriákra is, és elvitte onnan a predikátumos meg a predikátum nélküli spektábiliseket. Apja, anyja áldozatául esett a rettentő kórnak, amelyet akkor még nem tudtak megállítani. Ellenben okozója volt a kolera néplázadásnak, rögtönítélő bíróságoknak, zavaroknak és mindennemű ellenségeskedéseknek. Eleinte az urakat okolták érte, aztán a zsidókra került a sor, akkor az Úristenre hárítottak minden felelősséget, végül aztán – per associationem – a papokra haragudtak. Mégpedig vegyesen, úr és paraszt. Ezalatt aztán kihalt az úris, a paraszt is. És eltűnvén a viszony oka, urastul, jobbágyostul, kolerátul, békesség lőn, miképpen a sírban. Mert ott csakugyan béke vagyon és megférhetés.

Két testvérével – Imrével és Kornéliával – árván maradtak, s quasi ő volt az apa, a gyám, a ház ura. Pedig még tanulmányait sem fejezte be. Tizenhárom éves fiú volt, amikor a szeniort kellett játszania. Elment az eperjesi líceumba, ott folytatta stúdiumait, megbarátkozott Sárosy Gyulával, a zseniális verselővel, aki poézis művelésére serkentette. Szót is fogadott, s már joghallgató korában az eperjesi nyelvművelő társaság elnöke volt. Mikor a jogásztanulmányokat elvégezte, Kapy Imre sáros-megyei főjegyzőnél maradt törvénygyakorlatra. Két audiát-társa is volt, Sárosy, meg az öccse, Imre. Megismerkedtek Pulszkyval, ez meg Eötvös József bárónak mutatta be őket, minden idők egyik legnagyobb szellemének, a Búcsú és a Karthausi költőjének.

A nagy árvíz esztendejében a törvénygyakorlatot Nógrádban folytatta az alispán mellett. Ez az esztendő az ő irodalmi születéséve. Mert eben az évben jelent meg első verse az Athenaeumban.

1841-ben nyerte el az ügyvédi oklevelet, s Pestre jött, de mint annyi más fiatal ügyvédtársa, Vörösmarty, Tóth Lőrinc s mások, nem gyakorolta az ügyvédséget, hanem barátkozott az írókkal, és élt a maga irodalmi passziójának.

Gaal, Kazinczy Gábor, később Petőfi voltak megszokott társasága. Vörösmartyt nagyon szerette, sokat tanult tőle, a Csiga első emeletén lévő Nemzeti Kör sokszor látta őket együtt esténkint Megyeryvel, Barthával, s vidám anekdotáiktól rengett a szoba, komoly verseik pedig sokszor megkönnyeztették a hallgatóságot, amely mindig, de mindig akadt a körben.

Ide hozta Vörösmarty egy akkor még ismeretlen fiatalember verseit, a melyeket – az ő szavára és ajánlatára – Tóth Gáspár szabómester segített kinyomtatni. A fiatal poéta nevét csakhamar megismerte egész Magyarország. Egy pár esztendő múlva országszerte szavalták a „Talpra magyar”-t.

Nemsokára megházasodott Vachott, elvette Csapó Máriát, aki már fiatal lány korában írogatott, s mint özvegye később egészen az irodalomnak élt. Egy költői elbeszélését az Akadémia is megjutalmazta.

Erdős Renée (1879-1956): Ébresztő

Erdély bérczeiért, Bánát buzájáért,

Istenem, beh kár szép Magyarországért!

Drága völgyeiért, tornyos városiért,

Bennük elárvult szegény magyarokért!

Hiába mennék el napsugaras Délre,

Hazám bánata ottan is elérne!

Nyugatra mennék, oda elkisérne,

Olyan nagy volna, lelkembe se férne…

Nem dönt le a szégyen, Vajdahunyad vára?

Nem roskadsz össze, Temes erős vára?

Ti harczos Végek, halálotok várva,

Igy álltok tétlen, világnak csúfjára?

régi vereségek szörnyűbbek nem voltak,

Hajh, másképp haltak mind a régi holtak,

Tatárdúlásban akik elpusztultak,

Mohács halálán, kik sírjukba hulltak!

Világos vesztén másfajta gyász támadt!

Reménykedő, konok, ősi magyar bánat!

Titkos tolulása: vérnek, tűznek, vágynak,

Tülekedő magva új virágzásnak!

De most hol fegyverre, régi hite, vérte?

Hol daczos lelke, mely poklot kisérte?

Gúzsba kötözve, prédának igérve;

Ebek harminczadján csorog el vére…

Inkább elpusztulni, inkább nem élni,

Mint hajdani szolgák kegyelméből éni!

Igáját tűrni, fegyverétől félni!

Inkább meghalni, inkább nem élni!

Hol vagytok magyarok? Talán mind alusztok?

Bánat mákonyával bételni nem tudtok?

Magatok lelkével gyáván megalkusztok?

A dicstelen végzet árjával így usztok?

Oh, hát vége volna mindennek, mindennek?

A holtak alusznak? az élők pihennek?

Győztesek harácsot innen-onnan szednek?

S örök sírt ásnak a magyar nemzetnek?

Búcsút kell hát vennünk minden régi fénytől?

Regés, legendás magyar dicsőségtől?

Gyermekálmunktól? sok áldott emléktől?

Minden örömtől, minden reménységtől?

Erdély bérczeiért, Bánát buzájáért,

Istenem, beh kár szép Magyarországért!

Drága völgyeiért, tornyos városiért,

Bennük elárvult szegény magyarokért!...

Forrás: Az Ujság – XVI. évf. 275. sz. Bp., 1918. nov. 23. szombat