Hevesi József (1857-1929): Aqua della fedel ta

Ezt a kis történetet, mely a hűség vizéről szól, a maga bájos és huncut pointejével, nem az én írói elmém termelte. Úgy mondta el nekem tarokk közben egy partnerem egy sikerült XXI-fogás jutalmául. Olvasta-e? Hallotta-e? Nem akarta bevallani. Most aztán nem tudok ellenállani a kísértésnek. Meg kell írnom, de annak kijelentésével, hogy én az egészben csak a mise-en-scéne munkáját végeztem.

Mindezeknek előrebocsátásával pedig eleve is tiltakozom a plágium esetleges vádja ellen.

I.

A barátom mesélte:

- Nászutunkon egy igen kedves, szeretetreméltó, előkelő úrral ismerkedtünk meg. Hajón voltunk – egy gyönyörű fehér úszó tündérkastélyon – Szicília felé és a mi új ismerősünk szicíliai birtokosként mutatkozott be. Conte Vincenzo Lombardo Alonzo. Nászúton nemigen szokás ugyan ismeretségeket kötni. De a hajón nem kerülhetik el egymást az emberek, ha még annyira mámorosak is a boldogság mézétől. És conte Alonzo olyan gyöngéd, tapintatos és előkelően előzékeny asztalszomszédnak mutatkozott, hogy lehetetlen volt elzárkóznunk ezer apró kedveskedő figyelmességei elől.

Mikor megtudta tőlünk, hogy úti programunkba Taorminát is felvettük, sőt, hogy ott hosszabb ideig szándékozunk tartózkodni, nyájas vendégszeretettel hívott meg minket birtokára, a Taormina közelében levő Schiso-kastélyba, ahol neki citromerdei vannak.

Fiatal kis feleségemnek, aki egy kecskeméti tanyának homokbuckái között kinyílott vadrózsa volt, megvillantak a szemei, mikor citromerőket hallott emlegetni, és nagyon boldog volt, mikor megígértem a conténak, hogy meglátogatjuk út majd az ő Castello di Schisójában.

A gyönyörű természet bűbájos szépsége tündéri hímet varrt mézesheteink boldogságára, és ha van igaz, tiszta, mámoros üdvösség ezen a gyarló planétán, azt mi itt kikóstoltuk. Állandóan részegek voltunk a szerelemtől, és részegségünkben azt hittük, hogy azok a tündérképek, melyeket itt a természet elénk tálalt, tulajdonképpen csak a mi szerelmünk gyönyöreinek varázslatai.

Nem tudtunk betelni szerelmünkkel és nem tudtunk betelni a természet szépségével. És amint balkonunkról a napsugaras tengeröbölbe letekintettünk, egy cseppet sem lepett volna meg bennünket, ha a kristályhullámokban nimfákat láttunk volna fickándozva, vizet pacskolva fürdőzni.

Mindennap kirándultunk, és kis feleségem, a homokbuckák vadvirága alig győzte bokrétába szedni a fehér asphadelosokat, az alpesi spirazeákat, a kék skabiosákat és a narcissus poeticus-okat.

Egy napon felkapaszkodtunk Mola faluba, és midőn az előttünk elterülő mesés képen legeltettük tekintetünket, a vezetőnk egy kis lapos tengeröböl felé mutatva mondta:

- Castello di Schiso.

Mind a ketten figyelmesek lettünk. És eszünkbe jutott a kedves, finom, udvarias és előkelő conte Vincenzo Lombardo Alonzo és nyomban elhatároztuk, hogy másnap beváltjuk ígéretünket és meg fogjuk őt látogatni.

II.

Nagy és kényelmes régimódi landauer-kocsin ereszkedtünk le Taormina sasfészkéből Giardinibe, ahol 1860 őszén Garibaldi hajóra szállt volt, hogy Calabriába menjen. Aztán az Etna lávahullámainak birodalmában északnak, a régi Naxos felé a Schiso-kastélyhoz.

Az Etna mellett haladtunk el, a palüdendre… Aitna mellett, melynek lombdús dereka felett rózsaszínben csillogott fehér hósüvege, - mindig, mindig a tengerparton. És csodáltuk a hullámok szikrázó kék színét, a dolce color d’oriental berilló-t, az azúrszínben tündöklő keleti smaragdot.

Kezem kis feleségem kezében nyugodott, és mindketten úgy éreztük, hgoy az álom birodalmát járjuk.

Egyszer aztán fogatunk egy kis erdőbe kanyarodott be. Egy zöld kis erdőbe. És ekkor láttuk meg a csudát: zöldellő éjszakában ragyogó kis aranylampionok villogtak. Ez volt a citromerdő. A zöld lombok között aranylott ezer meg ezer citromlámpácska.

A feleségem ujjongva kapkodott kis kezeivel a citromok után, és boldog volt, mikor egyszer kezében maradt egy harmatos, húsos, üde, szép citrom.

Pár perc múlva aztán a kis kastély elé fordult, a mi nehézkes nagy járművünk.

A conte otthon volt, és délvidéki vérmérsékletének megfelelő kitörő szívességgel fogadott bennünket. Az ember szinte érezte, hogy a gazda a kastéllyal együtt a szívét is kitárta előttünk, hogy abban is, ebben is otthon érezzük magunkat.

Szinte futott velünk minden szobába, hogy mindent megmutasson, minden balkonra, hogy mindent lássunk, és a kastély tornyára, honnan  megkapóan szép kilátás nyílott az Etnára, a citromerdőre és a déi napsugárban lobogó tengerre.

És a cselédek felénk pislogató szemeiből is láttuk, éreztük, hogy itt most kedves vendégek vannak a háznál.

Természetes, hogy az asztalt mindjárt megterítették, és alig mesélte el a házigazda Naxos történetét, hogyan alapította volt meg Theokles, hogy igába le Hippokrates, hogy fosztotta ki a syrakusi Hicron, hogy csatlakozott későbben Athénhez… mondom, alig lapozgatott vissza a történet könyvében, hogy velünk az ő lakóhelyét megismertesse, már találtak is. Gazdánk vendégszeretete nem ismert határokat. Az ebéd pompás volt, és a tüzes szicíliai borok lángra hevítették a vérünket. A kávét a toronyszobában ittuk meg, s szemeink előtt isteneknek tetsző felséges tájkép terült el.

Mikor a nap heve kissé csökkenni kezdett, és az aranysugarak rézsút ömlöttek a tengerre, sétára indultunk. Természetesen a citromerdőbe, melynek áhítatos illata kellemes kábulatba ringatta a lelkünket. Gazdánk azonban szépen lassan kivezetett bennünket az illatos zöld sátorból. Számára múlt évszázadok nagy emlékei tették becsessé ezt a helyet.

Egy ephenval befuttatott avitt kőhalomhoz vezetett bennünket.

Egy régi oltár volt. Apollo Archagelosnak, az itt egykoron letelepedett görög kolónia védistenének az oltára. Ennél áldoztak a szicíliai görögök, mielőtt a hellén ünnepi összejövetelekre elzarándokoltak volt.

Körös-körül jártuk a dombot, melyen az oltár romjai áhítatosan beszéltek a múlt nagy emlékeiről. És a lelkünket a klasszikus kornak jámbor istenhite szállotta meg. Szinte vártuk, hogy itt most egy nimfa jelenjék meg, egy papnő, egy Pythia, egy istennő!

És íme, egyszerre a sűrű bokrok csakugyan megnyílta, és hirtelen elénk penderült egy – öreg szicíliai parasztasszony. Szinte cigánybarnára volt sülve az arca. Fejét narancsszínű kendő fogta körül, az itteni szokás szerint kötözve.

- Ecco… eccolo… - kezdé – aqua fedel ta!

És két karcsú üveget kínált felénk, melyekben valamely fehér folyadék volt.

Kérdő tekintettel néztünk a contéra.

Ez

 jóízűen elnevette magát. Kezébe vette a két ügyes formájú flaskót, és így szólt:

- Szicíliai babona. A hűség vize.

- A hűség vize? – kérdezte a feleségem kíváncsian.

- Igen. Azt tartják, hogy ha a házastársak valamelyike hűtlenséget követ el, akkor a kis palackban levő víz megzavarosodik, megsötétedik, szinte fekete lesz.

- No, ezt megvesszük! – szólt a feleségem. – Az egyikkel én ellenőrzöm majd a te hűségedet. A másikkal meg…

- Én bízom benned, drágám! – szakítottam őt félbe. – Nekem nincs rá szükségem. Én nem foglak téged ellenőrizni soha…

A feleségem megcsókolt. Azonban a két üveg hűségvizet mégiscsak megvásároltuk.

III.

És jött az élet szürke prózája a mézes hónapok azúr világa után.

A szép szicíliai út, gyönyörű szép képeskönyve a taorminai panorámának, a citromerdők, az Etna kúpjának rózsaszínű hava…

Az esztendők mint lassan leperdülő falevelek hullottak alá az élet fájáról. Zavartalanul, zajtalanul. Békés egyetértés szelíd harmóniájában. Semmi zivatar meg nem rázkódtatta a mi házasságunk csendes éveit. Boldogságunk teljes volt. És a hűség vize mind a két kis palackban állandóan megmaradt fehérnek…

Egyszer azonban…

Igen, egyszer egy nyáron a feleségem egyedül ment fürdőre. Már akkor nyolc éves házasok voltunk. Egyedül ment fürdőre, Marienbadba. Hat hétig volt távol hazulról.

Nem tagadom, nehezemre esett, hogy annyi ideig el voltam tőle szakadva. Aztán meg jött egy aljas, névtelen denunciáló levél is. hogy hát az asszony és egy ismert festőművész…

Eh, megvetéssel téptem össze.

De mikor megsürgönyözte a napot, hogy mikor érkezik, egy kissé meg akartam tréfálni.

Kinyitottam a kis szekrénykét, melyben a két üvegecske egymás mellett meghúzódott. Már nyolc év óta A hűség vize… Az egyiken egy kis cédula: az ő nevével. A másikon az én nevem.

Mind a kettő fehér volt.

Hogy megtréfáljam az asszonyt: kibontottam az ő üvegét, és aztán egy kis tintát csöppentettem bele. Csak éppen annyit, hogy a fehér víz megsötétedjék, megfeketedjék tőle.

Mikor aztán megérkezett és túlestünk a viszontlátás örömein, évődni kezdtem vele:

- No, mindjárt meglátom, galambom, hogy igazán hű voltál-e hozzám?

- Hogyan? – kérdezte ő.

- Hát majd megnézzük az ellenőrt: a hűség vizét!

- A hűség vizét! – szólt az asszony diadalmas arccal. – Igazad van. Erről egészen megfeledkeztem. Pedig én is ellenőrizni akartalak téged.

Bementünk a szobájába. Kinyitottuk a szekrénykét. Kivettük az üvegeket. Előbb az enyémet a hűség vize természetesen fehér volt. Azután az övét vettük elő, a feleségem üvegét…

Az is fehér volt…

IV.

Az is fehér volt.

De ebből már megtudtam, hogy az ő lelkiismerete nem fehér.

Mert hát máskülönben mi oka lett volna neki fehér vizet önteni a tinta helyébe?

*

Még aznap  beadattam ellene a válókeresetet.

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 134. sz. – Bp., 1918. jún. 7. péntek