A
fiatal fogalmazók közrefogták Halaba Pétert, az öreg napidíjast, és szokás
szerint évődni kezdtek vele. Halaba ezt már megszokta, és nem is haragudott
érte. Szótlanul, megadó mosollyal tűrte a tréfákat, az ugratásokat;
szorgalmasan dolgozott tovább, összehúzódzkodva a tintapecsétes, düledező
íróasztal mellett, mintha mindenkitől bocsánatot kérne, hogy mer élni és itt
lábatlankodni. Halabát nemigen látta még senki se haragudni, egyszer-másszor,
ha már nagyon is erősek voltak a tréfák, vagy kissé talán durvák a
csipkelődések, az öreget is elöntötte az indulat, de csakhamar magára kényszerítette
a nyugodalmat, a hidegvért és csitítgatta, csendesítette magát:
-
Vigyázz, öreg! Magduskának kenyér kell!
Azt
már ugyanis jól tudta Halaba, hogy az ilyen öreg bútort, mint ő, nagyon hamar
kiteszik, és akkor mihez kezd, miből küld pénzt első házasságából származó
leánykájának, a vidéken intézetben nevelkedő Magduskának.
Ma
különösen víg volt a hangulat az irodában. A vasárnapi szünet után kissé mindig
berozsdásodik a szorgalom, a kötelességtudás és sok minden elbeszélni való
akad. Leginkább Jenő tartja szóval a szobát. Egyszerre csak Loránt rászól az
öreg Halabára:
-
Péter bácsi! Péter bácsi! – és tréfásan fenyegette meg az öreget, aki különben
nem is volt idős, csak igénytelensége, alázatossága tódította nagyon a külsején
évei számát.
-
Mit parancsol a fogalmazó úr? – kérdezte Halaba.
-
Vallja be Péter bácsi – kérdezte csintalan szemhunyorítással -, de igaz
lelkére, ki volt az a szép asszony, akivel tegnap láttam?
Halaba
röstelkedve húzódozott.
De
már erre a többiek is odacsoportosodtak és zsongtak az öreg körül, mint a
kergetőző darazsak.
-
Szép asszony? Ejnye, Péter bácsi!
-
A saját szemeimmel láttam, uraim – folytatta Loránt. – Tegnap délután künn
sétáltam a Városligetben. Valahogy a kis fenyvesen túl egy csendes, elhagyatott
helyre vetődtem. Egyszerre csak az egyik padon férfit és nőt pillantottam meg.
Nagyon közel ültek egymáshoz; sőt, úgy láttam, mintha átölelve tartották volna
egymást.
-
Péter bácsi! – hangzott kórusban.
Az
öreg alig látszott ki egy nagy könyv mögül, úgy behúzta magát.
-
No, gondoltam magamban – mesélte tovább Loránt -, ezek szerelmesek, csak azért
is megnézem őket. Közelebb megyek, alig akarok hinni a szemeimnek: Péter bácsi
ült ott egy asszonnyal.
-
Szép volt? – kérdezték Loránt kollégái.
-
De milyen szép! Urak, ha látták volna! Az arca piros, a szeme nagy, mosolygós,
a szája, mint a meghasadt bimbó. És a haja!... nem is haj az… egy gomolyag
finom, reszkető selyem.
-
Péter bácsi, bújjon elő a könyvei mögül és vallja be: ki volt az a hölgy –
ingerkedtek a fiatal emberek.
Halaba
Péter még izgett-mozgott, húzogatta a kopott irodakabátot, aztán félénken, de
némi kis büszkeséggel felelte:
-
A feleségem. Már két év óta… a második feleségem… egy árva, szegény rokonom…
-
Micsoda asszony! – lelkesedett Loránt. – Amíg ott álltam és bámultam,
felkeltek, megindultak lassan, andalogva. Én persze csak a nőt néztem. Micsoda
formák, micsoda lágyan hullámzó, kígyózó vonalak.
-
Kérem… uraim – hangzott Péter bácsi szomorú hangja.
-
Mi az, Péter bácsi!
-
Ne tessék így beszélni… tetszik tudni… a feleségem… no igen… derék,
tisztességes asszony… és… és… a feleségem.
A
fiatal emberek kissé elrestellték magukat a szemrehányásra, és halkabban
beszélgettek még egy ideig. De hirtelen lépések hallatszottak, és mindenki az
asztalához ugrott: a főnök lépett a szobába, a méltóságos tanácsos úr.
-
Jó reggel urak – köszönt szívélyesen, de azért szemét kutatva, fürkészve hordta
körül. Végigment a szobán, azután benyitott a másikba, ahol ő dolgozott. Most
már vége volt a hangos trécselésnek. A tanácsos urat hivatalon kívül mindenki
kedélyes, vidám gavallérnak ismerte, aki szívesen kereste fel a helyeket, ahol
szórakozni lehet, és ha tisztviselőivel találkozott, akárhányszor letelepedett
közéjük, de hivatalos órák alatt nem értette a tréfát.
Szorgalmasan
dolgozott tehát mindenki. Hanem azért a szép Halaba Péternéről a fiatal emberek
nem feledkeztek meg. Mikor a hivatalos órának vége volt, mindenki így
búcsúzkodott:
-
Péter bácsi, adja át kézcsókomat tisztelt felesége őnagyságának.
-
Köszönöm, átadom – motyogta Péter.
Másnap,
amint Halaba bejött, körülvették újra és faggatták.
-
Péter bácsi! Mit csinál a szépasszony? Hogy van őnagysága? Hol láthatnánk?
És
ez így ment napról-napra. Halaba néha érezte, hogy az neki nagyon jól esne, ha
egyik-másik fiatal embernek a vonalzóval a szájára ütne, vagy a
gránitkő-papírnyomót hozzávágná az ingerkedőhöz; de inkább nyelt egyet, leült
és dolgozni kezdett.
-
Magduskának kenyér kell! – gondolta magában, és eltűrte az éretlen tréfákat,
nem állította élére a helyzetet, nehogy még őt csapják el. – Magduskának kenyér
kell! – ez volta bűvös mondat, amely visszatarthatta őt attól, hogy magának új
ruhákat vegyen, hogy kávéházba járjon, hogy jó szivarokat szívjon. Ez volt az a
mondat, amely őt még délután is a hivatalba kergette, hogy különmunkája díjával
szaporítsa szerény jövedelmét. Mert drága az élet. Különösen most. A felesége
ugyan takarékos, kevéssel beéri, mégis mindig csinosan, ízlésesen öltözködik.
Valamelyik
nap Halaba az ügyiratokkal levelet kapott. Nézegette, forgatta, sehogy sem
tudta, honnan, kitől jöhetett. Ő nemigen szokott levelezni. Végre elhatározta
magát és kinyitotta.
Ezt
olvasta belőle:
Egy jóakarója
figyelmezteti, hogy míg ön délutánonként a hivatalban görnyed, felesége
megcsalja egy előkelő úrral.
Halaba
egy percig értelmetlenül bámult az írásra, mintha valamilyen idegen nyelven
volna írva. Aztán azon vette észre magát, hogy a betűk táncolni kezdettek, a
levélpapír reszket a kezében, mint a falevelek, ha a szél borzolgatja őket. De
egyszerre megkönnyebbülten sóhajtott fel.
-
Ó, én vén csacsi! Ez bizonyosan Loránt műve! No nézd, hogy nem jöttem reá mindjárt!
Azért se mutatok haragot vagy ijedtséget. Ez a csínyük nem sikerült!
A
levelet eltépte, azután dolgozni kezdett, és egy szóval sem árulta el, hogy
megkapta az íráskát.
Vagy
két nap múlva újra levelet kapott. A borítékon már megismerte az írást.
-
Hogy nem tudnak azok a gézengúzok nyugodni! – dörmögte fejét csóválva. - Lássuk
hát, mit eszeltek ismét ki.
Óvatosan,
hogy senki észre ne vegye, felszakította a borítékot. A levélben alig volt
néhány sor
A felesége tegnap annak
az előkelő úrnak a lakásán volt.
Halaba
nevetett, de azon kapta magát észre, hogy a nyugtalanság tövise beletört a
lelkébe. Hiába ismételgette százszor magában, hogy ez csak ostoba tréfa,
ízetlen csíny, egy halk, reszkető visszhang mégis csúfondárosan suttogta: hátha
nem. Haragudott magára ezért a csúnya gondolatért, de minél tovább töprengett,
annál több mindenre kezdett visszaemlékezni. Oly sok, eddig talán érthetetlen
dolognak lelte meg most a magyarázatát.
Hirtelen
feltekintett; Loránt szemei pihentek rajta.
-
Mi az, Péter bácsi? Úgy elgondolkozott – szólt át hozzá a fiatal ember.
-
Semmi… semmi… - felelte Halaba.
Este,
amint hivatalból hazament, a vacsoránál titokban felesége arcát tanulmányozta.
-
Lehetetlen! Lehetetlen! Ez a nő nem feledkezik meg magáról. Nem is szólok neki…
Másnap,
amint az ügyiratait megkapta, idegesen turkált bennük. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel: nem volt levele. Következő nap se volt. Hanem harmadnapra ott
vigyorogtak feléje a már ismert betűk.
Halaba
idegesen tépte fel a levelet. Ez állt benne:
Ha mindent tudni akar,
menjen ma délután haza. Ott találja feleségénél az előkelő urat.
Halaba
valami olyat érzett, mintha durva kéz belemarkolna az agyvelejébe, és azt
csavargatná. Aztán, hogy egy kissé magához tért, felállt és odatámolygott
Loránthoz.
-
Fogalmazó úr… fogalmazó úr…
Loránt
meglepetve nézett fel.
-
Mi az, Péter bácsi… Rosszul érzi magát?
-
Nem… Nem… csak azt mondja meg… de komolyan, maga írta ezt a levelet?
Loránt
a borítékra nézett.
-
Nem én írtam.
-
Becsületszavára?
-
Becsületszavamra! Miért? Valami nagyon rossz állhat benne… Péter bácsi! Maga
oly sápadt…
- Semmi… semmi… urak! Nem írta valaki önök
közül ezt a levelet?
-
Nem, Péter bácsi! – felelték mindannyian komolyan, mert érezték, hogy most
nincs a tréfának ideje.
-
Biztos… egész biztos? – tördelte Halaba és könyörgő tekintettel nézegette
hivalnoktársait:
-
Egész biztos…
Az
öreg megtántorodott. Loránt fogta fel.
-
Péter bácsi… az istenért… ejnye no! Talán segíthetünk a baján?
-
Köszönöm… már vége… egy kis szédülés volt…
-
Talán inkább hazakísérnénk? – kérdezte Loránt résztvevő hangon.
-
Nem… már elmúlt…
Leült
az íróasztalához, nyugalmat erőszakolt
magára. Gondolkodni akart, de nem tudott. Gondolatai keringtek a fejében,
szédületes táncot jártak, nem bírta együtt tartani őket. Csak egy szó égett a
szemei előtt bíborszínű lángokkal, ez a szó: délután.
-
Hát jó… majd délután…
Nem
is ment fel délután a hivatalba. Ődöngött az utcán, járt-kelt, azt se tudva,
hol, nem törődve vele, merre. Csak a toronyóra négy, kemény kongó ütése
térítette magához.
- Most… igen… most…
Azután
megszaporázta lépteit. Ködös, homályos idő volt. Halaba úgy osont előre, mint a
vadállat, ha a zsákmányra ólálkodik. Csakhamar a kapu előtt állott.
Gondolkodott, tétovázott. Aztán hirtelen határozott. Felsietett a lépcsőn. A
konyha felől nyitott a lakásba. A cseléd foglalatoskodott ott. Amint gazdáját
meglátta, nagyon ijedt arcot vágott.
-
Idehaza van a feleségem? – kérdezte Halaba suttogva.
-
Igen… nem… nem – felelte a cseléd rettentő zavarral, aztán sírva fakadt.
-
Ki van nála? – szólt az öreg elfojtott, de határozott hangon.
-
Én nem ismerem…
-
Többször itt volt már?
A
leány csak a fejével intett, hogy: igen.
-
Hogy hívják? Milyen? Felelj! – suttogta a férfi, és erősen megszorította a
leány kezét.
-
Én nem tudom… gazdag ember lehet… a kabátján látom… ott lóg a fogason, az
előszobában…
-
Hozd be… de vigyázz…
A
cseléd kisietett. Halaba körülnézett a konyhában, mintha valamit keresett
volna. Kezeit ökölbe szorította, fogai csikorogtak, pergament arcán vörös
foltok égtek.
A
leány visszatért a kabáttal. Halaba rámeresztette a tekintetét, aztán hirtelen
összecsuklott. Szinte megmeredve állt egy pillanatig.
-
A méltóságos tanácsos úré! – suttogta dideregve. – A méltóságos úré… a főnökömé…
A
szoba felé rohant, de hirtelen megtorpant, egy pillanatig tétován állt, majd
azt mondta a cselédnek:
-
Ne szólj egy szót se, hogy itthon voltam.
Megfordult,
és kitántorgott a konyhából. Mialatt lopva, hogy észre ne vegyék, lebandukolt a
lépcsőn, folyton ezt mormolta:
-
Magduskának kenyér kell…
Forrás: Az Ujság XVI.
évf. 135. sz. – Bp., 1918. jún. 8. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése