Szecső Vilmos: A boldogság virága

Az a kis lány sem volt több tizenhárom esztendősnél, akárcsak magam, mégis  az én szememben legalább – izgató és rejtelmes szépségű nő volt már. Illatos és remegő titok volt számomra, a ruhája véletlen érintése, a pillantása szívdobogtató bűbáj és a mozgása édes és fájdalmas lázba hozott, s a fejembe kergette véremet. Egész alakján rajta lebegett a sóvárgott és rettegett titokzatosság; friss, illatos, fiatal lénye megtestesítője volt a rejtelmes, boldog és egyben iszonyú ígéretnek, mely állandóan a levegőben zsongott és fölkínálta magát nekem.

A kis  lány azonban nem sokat törődött velem, hiábavaló volt minden figyelmességem – könyveket hordtam neki, és a szájamtól elvont tortaszeletet a kezébe csúsztattam -, érdeklődését nem tudtam fölkelteni. Verseket szavaltam neki, miközben kigyúlt az arcom és éreztem, mily hideg lett a kezem; remegő idézeteket mondtam neki titokban falt, forró színdarabokból és ujjongó reménységgel lestem arcán a megértést, de ez a kis pihés, szőke arcocska hideg és érzéketlen maradt, amitől még szilajabb, mélyebb és fájóbb hullámba lendült a vérem.

Sokszor elbúsultam magamat, és egy-egy percre megsejtettem a keserű, öngyilkos mérget, amellyel édes álmaink fűtve vannak, és az örök üresség hideg szárnycsapása egy pillanatra már megdermesztette a szívemet.

Ilyenkor nekivágtam a világnak, mely akkoron számomra egy faluból állt, egy élettelen, váltakozva porban és sárban fürdő faluból, melynek minden rejtelmét, zegét és zugát kibogoztam már, ráeszmélve lassan-lassan, hogy sehol sincs benne egyéb pállott, savanyú szagnál, fanyar illatú ákáclombnál, hideg, kapzsi és közömbös pillantású emberarcoknál.

De a falu végén nagy urasági parkállott, melynek százados fái hűs tisztaságot leheltek, és lombjukon átszűrődött a rajza egy régi kastélynak, melynek barokk erkélye, csipkés párkányzata, meredek gerince, opálos fényű tetőzete különös titkokról regélt nekem. Néha nyitva felejtették a park vert vasból készült kapuját, ilyenkor besurrantam és szívszorongva ólálkodtam a kertben, csodálva az erotikus virágokat és elálmélkodva a néma szökőkúton, melynek halott medencéjét hideg öleléssel fonta át a repkény. Odébb, egy csonka fehér márványszobor aljában – mely vérforralóan és megdöbbentően meztelen ifjú nőalakot ábrázolt egy csodálatos, még soha nem látott virágot fedeztem föl. Nagy, húsos, hófehér szirma buján és érzékien feszült szét, és oly szokatlan és izgató illatot sugárzott, hogy beleszédültem egészen. Boldog ijedtséget éreztem erre a fölfedezésre, félve néztem szét, nem látott-e meg az öreg, félelmesen szigorú Tóni, a parknak sánta, mogorva őre, és sietve surrantam ki a tilos birodalomból.

A kis lányt mindjárt megtaláltam a patak partján, ahol bábujának ruháját mosogatta; könyökig volt feltűrve karján a ruha és oly izgalmas látvány volt ez a karcsú, formásodó kar, el kellett fordítanom tőle a fejem, hogy nyugodtam elmondhassam a mondókámat.

Egy csodálatos virág van a parkban, olyan, amilyent még soha életemben nem láttam. Olyan nagy, mint a két tenyerem összetéve, fehérebb a hónál, a közepén aranyszínű korona és olyan meseszerű illata van, hogy soha el nem felejtheti, aki egyszer megérezte.

A kis érzéketlen arc fölmelegedett, a kíváncsiság hulláma, a titok bizsergő vágya végigfodrozott rajta.

- Mutasd meg, veled megyek!

- Azt nem lehet! Te oda nem jöhetsz! Kegyetlen, komisz kutya a vén Tóni, de van ott egy nála még vérszomjasabb kutya is. Az ugatását már hallhattad, a hideg szalad tőle végig az ember hátán; én különben láttam is, mondhatom, a Stein mészáros nagy kutyája kis öleb hozzá képest. Nappal ugyan láncon van, de ahogy a vén Tónit ismerem, ő még ránk eresztené.

- Ó, Istenem, Istenem, de szeretném pedig látni azt a virágot.

Fölegyenesedtem, valami sugárzó, büszke láng égett az arcomon.

- Én elhozom neked azt a virágot.

- Ugyan Ferikém, mit gondolsz?!

De Ferike, mármint én, akinek e becéző megszólításra édes-boldogan sajgott a szíve, nem engedett.

- Ellopom neked azt a virágot!

- Ellopod? – kérdezte boldog ijedtséggel és egy szemérmes-buja ígéretből szőtt pillantást vetett rám, az első asszonyi pillantást az életében.

- Megvárom, míg leszáll az este… te a kerítés rácsánál várni fogsz… és én kihozom a virágot.

A kis lány pontosan megjött az élete első légyottjára. A falu legszélsőbb házánál találkoztunk, és szótlanul ballagtunk le a legelő ösvényén a park felé. A leáldozó nap már a kastély gerince mögé bújt, hűs ózont leheltek a vén fák, s közöttük a gyepre már fekete árnyékleplek terültek. A kerítés mellett a bokorban, melyre sötét ibolyaszín árnyék hanyatlott, - egy madár ittasan, eszeveszetten énekel.

- Itt megállsz, és várni fogsz rám – szóltam a kis lánynak, kijelölve helyét a kerítés mellett.

- Itt várni fogsz – ismételtem, és magam is megdöbbentem a hangom parancsoló árnyalatától, de hiába, már éreztem, hogy az úr én vagyok – itt várni fogsz, és el nem mozdulsz innen, bármi történjék is, amíg vissza nem jövök.

Szelíd-alázatosan, megadóan intett a fejével.

A park kapuja zárva volt, de én azért egy pillanatig sem haboztam. Egy merész, büszke lendülettel átvetettem magamat a kerítésen és éreztem, hogy a lány engem néz.

Baj nélkül jutottam el a márványszoborig, és szinte röstelltem, bántott, hogy így észrevétlenül, minden veszedelem nélkül sikerül elhoznom a virágot. De abban a pillanatban, amint lehajoltam érte, dobbanó szívvel és letéptem a száráról, a Tóni rikácsoló hangja ütötte meg a fülemet.

- No megállj, gazember! Cézár, Cézár!

A gazember nekem szólt, a Cézár a kutyának. Föl is harsant már a Cézár bömbölő ugatása, de hiába, a virág a kezemben volt már, és én diadalmasan lendültem a kerítés felé. Cézár a nyomomban. Eszeveszetten futottam, de visszapillantva láttam, hogy a kerítést már el nem érhetem, az eb oly közel van hozzám. A virágot gyorsan a zsebembe gyűrtem, és még volt annyi időm, hogy fölhúzzam magam egy tölgyfa kiálló ágára. A nekirugaszkodó, dühös eb már nem érte el a lábamat. Föllendítettem magam az ágra, és ott meggubbaszkodtam lihegő mellel, dobogó szívvel. Egy hajszál, hogy inamba nem kapott ez a szörnyeteg.

Tóni nagy káromkodva vonult el, átengedve engem megérdemelt sorsomnak: a dühös állat bősz ugatással állt a fa alatt, lesve minden mozdulatomat. A helyzet valóban veszedelmes volt. Ha csak a szomszéd fát el tudom érni, meg vagyok mentve, mert ez a fa már közvetlen a kerítés mellett állt. De nincs rá mód, hogy átjussak arra a szomszéd fára, mert csak egy vékonyka ág nyúlik át belőle ide, az én menedékhelyemhez.

Nincs más hátra, mint várni, míg Cézár megunja az ostromot. De Cézár nem unta meg az ostromot. Mind nagyobb lett a sötétség, és nekem úgy tűnt fel, hogy már régen, nagyon régen gubbaszkodom azon az ágon, és már soha, soha innen meg nem szabadulok.

- A lány, a lányka vár énrám! – és ez a gondolat mind türelmetlenebbé tett.

Hirtelen határoztam, és megragadva a szomszéd fa vékony ágacskáját, egy macskaszerű ugrással átlendítettem magam a másik fára. Ha nem sikerül, végem van. De sikerült, csak éppen a bőr ment le a kezemről. Cézár úgy csaholt, hogy szinte remegett bele a levegő. De én már nevettem rajta, egy csúszás, egy ereszkedés, s elértem a kerítést, és egy-kettő, átdobtam magam rajta.

A kis lány dobogó szívére szorított kézzel várt rám.

- Ó, Istenem! – sóhajtotta inkább, mint mondotta, amikor meglátott csapzottan, megtépve, vérezve.

- Megvan a virág! – lihegtem diadalmasan.

És szinte futva siettünk a falu felé. A bolt előtt a lámpásfényben megállottunk. A zsebembe nyúltam, és átadtam neki a virágot. Szorongva lestem az arcát, és megdöbbentem a kiábrándult pillantásától. A virágra néztem, és torkomon akadt a meglepett szó: barnára fakult, ernyedt, nyúlós, tapadós és kellemetlen illatú szemét lett a bűbájos virágból.

- Fúj! – szólalt meg undorodva a kis lány, és ellökte magától a hervadt, tört szirmokat. És egy hirtelen mozdulattal megindult, faképnél hagyva engem, miközben egy gyors pillantást vetett rám, amely hideg volt, megvető, lenéző és undorodó.

Én pedig ott álltam a virág haldokló, rothadó teste fölött, és szégyelltem magam végtelenül, anélkül, hogy tudtam volna, miért?

*

Azóta sok-sok év telt el, és én már gyakran töprengtem rajta, ugyan miféle virág is lehetett az? De nem tudok sehogy se rájönni. Néha mégis azt hiszem – és talán nem tévedek -, hogy a boldogság virága volt…

Forrás: Az Ujság XVI. évf. 5. szám. Bp., 1918. jan. 5. szombat