Peterdy Sándor (1868-1945): Egy fiúcska története

Péterke apja egy napon nagyot gondolt és azt mondotta:

- Holnap bemegyünk a városba és te ott maradsz. Majd beszélek a „Kék kutya” boltossal.

Bleiber elégedetten nézegette Péterkét.

- Erős gyereknek látszik. Hány éves?

- Tizenöt lesz.

- Jól van… felfogadom… Ha azután kitanulta a mesterséget, felszabadítjuk. Ember lesz belőle.

Péter kissé riadt tekintettel nézett körül a boltban; mennyi üveg, fiók, zsák; hány ember jön-megy; az egyik ezt, a másik azt kéri. A segédek ügyesen, fürgén szolgálják ki a vevőket. Minden portékának tudják az árát, alig gondolkodnak, már szedik is a pénzt. Nagy tudomány lehet az – gondolta magában Péterke és bár kissé szorongott, hogy ezt majd neki mind meg kell tanulnia, valami büszkeségfélét is érzett. Nagyszerű dolog lesz az, ha majd ő is ennyi mindenhez fog érteni.

Mikor Péterke apja elment, a kereskedő odaszólt a feleségéhez:

- Az új inas.

Az asszony ránézett a fiúcskára, akinek szemeiből könnyek peregtek alá pirospozsgás, pufók arcára.

- No, ne sírj fiacskám – szólt az asszony nyájasan és szelíden megsimogatta a fiúcska fejét -, csak légy szorgalmas, tisztességes, nem lesz itt semmi bajod. Egy-két év hamar elszalad és akkor már fizetést is kapsz. Küldhetsz pénzt az édesanyádnak, vagy vehetsz ajándékot a testvéreidnek. Hát nem nagyszerű dolog ez?

Péterke még egy keveset szipákolt, néhány napig lógatta a fejét, de azután rövidesen megvigasztalódott. Sok dolga volt, az igaz, korán reggel talpra kellett ugrania és késő estig nem volt megállása, de azért nem sokallta a munkát. Bleiber úr néha-néha meg is dicsérte.

- Derék gyerek vagy Péterke…

Egyik-másik vasárnap adott neki egy-egy húszfillérest is.

Bleiberné asszony is meg volt elégedve a kis inassal. Amint ott sürgött-forgott a boltban, az asszony mosolyogva nézte iparkodását. Észrevette, hogy a gyerek mindig őt figyeli, miért is többször elismerőleg biccentett feléje. Péterke arca ilyenkor sugárzott az örömtől.

- Jól van, Péterke… helyre legényke vagy… - szólt hozzá jóindulattal és megsimogatta a fi arcát. A kis inas ilyenkor hálásan csókolta meg Bleiberné puha, meleg kezeit.

Voltak napok, amikor kevesebben jöttek az üzletbe, a segédek pihenhettek, beszélgethettek. Bleiberné pedig, aki rendesen a pénztárban ült, újságot olvasott. Péterke az üzletből nyíló szeszes kamara ajtajában állott és onnan nézte az asszonyt. Le nem vette tekintetét róla. Szemeit végigjáratta gömbölyű karjain, fehér nyakán, amely kivillant a ruha fodrai közül, kutató pillantása lassan siklott tova gödrös arcán, tömött szőke haján, amely olyan volt, mint az érett kalász, amikor a nap arany sugárkévéi játszadoznak rajta. Péterke nem tudott betelni a nézésével. És amikor este pihenni tért, sokáig nem tudott elaludni: még akkor is az asszonyra gondolt, azt látta maga előtt. Visszaemlékezett, hogy odahaza a falujában, a templomban, az oltár fölött van egy kép: angyal lebeg a felhők között. Péterke valahányszor erre a képre gondolt, az angyal helyett Bleibernét látta az úszkáló felhőgomolyagban.

És amikor ezek a képek elvonultak előtte, Péterke didergett, pedig a forróság egészen kiverte. Hiába szorította össze pilláit, nem jött álom a szemére, forgolódott, nem találta helyét. Ajkai forróak voltak, teste égett, ajkai kicserepesedtek.

Péterke azt hitte, hogy beteg, de nem mert szólni senkinek, félt, hogy elviszik a kórházba, vagy édesapja eljön érte és haza kell mennie. Piros arca azonban lassanként megfakult, szemei szomorúak, bágyadtak lettek, és míg azelőtt fürgén, jókedvűen végezte dolgát, most csendesen, fáradtan járt a boltban, alig lehetett szavát hallani.

Bleiberné észrevette a fiún a változást. Egyszer meg is kérdezte:

- Beteg vagy, Péterke? Fáj valami?

A jóságos hangra a fiú szíve összefacsarodott és Péterke alig tudta magát visszatartani, hogy sírva ne boruljon az asszony ölébe. De érezte, hogy ezt tennie nem szabad és Bleiber bizonyára elkergetné. Csak csendesen megrázta tehát fejét és halkan mondotta:

- Kezeit csókolom, nincs semmi bajom..

- No, ne is legyen – szólt mosolyogva Bleiberné.

A gazda legyintett kezeivel:

- Majd elmúlik… még egy kicsit haza sír a gyerek, ugye?

Péterke csak vonogatta a vállait és azt mondotta: igen, pedig tudta, hogy ő most füllent. A szülei alig  jutottak már az eszébe.

Rövid idő múlva Bleiber azt is megengedte, hogy Péterke segítsen a vevők kiszolgálásánál. A fiú boldog, nagyon boldog volt, mert most még többször láthatta asszonyát. És ez – maga sem tudta miért -, de nagyon jól esett neki. Azután azt is láthatta legalább, hogy akik a boltba jönnek, azok mind milyen kedvesek, nyájasak az ő asszonyához. Örült, hogy az ő úrnőjét ennyire szeretik. Lakott az utcában egy méltóságos úr, az is, valahányszor a boltba jött, néhány percig mindig megállt a pénztárnál és elbeszélgetett, eltréfálgatott Bleibernéval. Azután egy másik úr, aki kocsin járt, néha még cukorkákat is hozott a szép asszonynak. A hetyke, kényeskedő fiatal orvos, aki mást alig akart észrevenni, ha belépett az üzletbe, egészen megváltozott. Ő köszönt először, mosolygott, azután, ha fizetni ment a pénztárhoz, csupa udvariasság volt. Péter sokszor elnézte a fiatal doktort; milyen szép ember. Tetszett neki a pörge, fekete bajusza, finom ruhája, a csillogó brilliánsgyűrű az ujján. És Péterke azt is megfigyelte, hogy mindennap friss virág van a gomblyukában.

- Ha én valamikor ilyen előkelő, tiszta úr lehetnék – sóhajtotta Péterke -, és ha én is tudnék annyi kedves dolgot beszélni, hogy az úrnőm olyan jól mulasson…

Mert Bleiberné, ha a doktor megállt vele beszélgetni, mindig olyan jókat kacagott. Az arca kipirult, a szeme versenyt csillogott a doktor briliánsaival…

Talán azért is jött a fiatal orvos most már gyakrabban az üzletbe, mert látta, hogy Bleiberné szívesen elbeszélget vele. Legalább Péterke megfigyelte, hogy alig van nap, hogy az orvos be ne jöjjön, pedig azelőtt egy-két hét is elmúlt, míg látták. És rendesen olyankor toppant be, amikor Bleiber vagy a lakásban szundikált, vagy a kávéházban kártyázott. Úgy látszik – gondolta magában Péterke -, Bleiber úr nemigen szereti az orvost.

Most már Péterke sem szerette a fiatal embert. Minek jár annyit az üzletbe? Miért viseli magát olyan otthonosan? Sokszor egészen közel hajol az asszonyához, sőt még a kezeit is megfogja…

Ez nagyon bántotta Péterkét. Hiszen más fiatal ember is jött az üzletbe, mások is megállottak tréfálni az asszonnyal, azoknak a beszédén is kacagott, de ez fel se tűnt Péterkének. Ez egészen más volt. De ha a doktortól látta, ez fájt neki. Pedig a doktor nagyon bőkezű volt. Péterke sok borravalót kapott tőle, amikor a vásárolt árukat felvitte a lakására. De tudja az ég miért, Péterke még a borravalót se fogadta tőle szívesen és megtörtént, hogy a szép, fényes húszast, amelyet a doktor adott, beledobta a kanálisba.

Péterke most még többször töltötte az éjszakákat ébren. Akárhányszor megtörtént, hogy éjjel hirtelen felugrott ágyából, a padlóra feküdt, a földre nyomta füleit és hallgatózott. Még lélegzeni is alig mert, úgy figyelt, hogy nem hall-e valami neszt a kamrácskája alatti szobából, ahol Bleiberék aludtak. Egyik nyugtalan éjszakáján a tíz körmével nekiesett a földnek és azt kaparni, ásni kezdte, míg a vére is kiserkedt.

Másnap úgy érezte, mintha minden csontját kerékbe törték volna, s mintha valami vasmarokkal húzná a föld felé. Alig várta, hogy újra este legyen és lefeküdhessék. Pedig még egy csomagot kellett hazavinnie.

Amikor az utcán volt, nem érezte a csomag súlyát, - úrnőjére gondolt. Maga előtt látta mosolygó arcát, fehér nyakát, gyönyörű kezeit. Azután hallotta kacagását… ahogy nevetni szokott, amikor a doktor tréfál vele…

Péterke nem bírt magával, nekidőlt a palánknak és sírni kezdett… Azután eszébe jutott, hogy várják odahaza.. Sietni kezdett…

Már egészen besötétedett, amikor a házukhoz ért…

Éppen akkor lépett ki Bleiberné a boltból, és a kapu felé tartott, hogy felmenjen a lakása. Péterke meglapult a fa mellett és úgy nézte, mint nyitja ki asszonya a kis kaput… Aztán egyszerre halk zörrenést hallott… A másik ház mellől valaki óvatosan elősurrant. Az asszony is meghallotta a lépéseket… megállott… Az orvos volt… Kissé beszélgettek… Bleiberné azután kezét nyújtotta… az orvos megcsókolta… majd hirtelen magához vonta az asszonyt… átölelte… és megcsókolta arcát, ajkát, nyakát…

Bleiberné halkan elsikoltotta magát és gyorsan belépett a kapun és azt gyorsan becsukta.

A következő percben fájdalmas feljajdulás verte fel az utca csendjét. A kiáltozásra kiszaladtak az üzletből az emberek és a fiatal orvost a földön fetrengve találták. Fején vérző seb tátongott… Valaki hátulról egy nagy kővel fejbe vágta…

Forrás: Az Ujság XVI. évf., 3. sz. Bp., 1918. január 3. csütörtök