- Hogy végre Istennek tetsző dolgot is míveljek
– kezdte útitársam -, elhatároztam, hogy H.-ba utazom, és felkeresem Ágota
kisasszony gyermekét, egy kacsafark-hajú, mélyhangú kamaszt, akihez mindössze
annyi közöm volt, hogy Ágota kisasszony öngyilkossága előtt barátnőjének
bevallotta, hogy én vagyok a gyermek apja. Régi dolgok ezek! Ne gyötörjük vele
a lelkiismeretünket. Mindenkinek előre megszabja a végzet az életkorát. Az
öngyilkossági hajlam éppen olyan közönséges betegség, mint a himlő. Némelyik
belehal. Magam is sokszor gondoltam éjszaka, hogy no, most az ablakfüggöny
zsinórját hamar a nyakamra zsinegelem… és mégis itt vagyok. Tehát H.-ba
érkeztem.
Estve jöttem a városba. A kalendárium szerint
újholdnak kellett volna lenni, egyébként sem vettem észre valamely ellenséges
babonát, amely megzavarhatta volna utazásomat, nőnemű nap volt és páros számú.
Ködös, havas idő volt, mint az olyan estéken, mikor a házak kapuit korán
bezárják és a családapák csendesen szívják pipájukat az aluszékony tűz mellett.
A gyertyát korán eloltják, hogy a korcsmából kiballagó zsoldos katonának ne
jusson eszébe megállni az ablak alatt, és a ház fehérlábú asszonyát mindenféle
szavakkal gyalázni. A tejillatú asszonyok a dunna alá bújnak,és a kamasz hiába
lesi a nyári éjjelt; midőn a nők lerúgják álmukban takaróikat. Az Arany
Csillag-ban, ahol kvártélyt vettem, úgy sírt a tél, mint egy nagybőgős akit itt
befalaztak, mert tanúja volt valaminek. A gyertyaláng akasztófákat és bús
hidakat rajzolt a fehérre meszelt falra. Komolyan kezdtem félni, hogy itt végre
nyakon csíp az üldözőm, a félrecsapott kalapú Halál, aki elől annyiszor
elszöktem a városból, betegen és szerelmesen, a szélmalom tájékán leányka várt
alkonyatkor, mint egy mályvaillatú ígéret,
- a pajtások a jeges pincében, mécsvilág mellett szűrték az orrosba a
hideg bort, hogy majd együtt elfogyasszuk: mégis elszöktem, mert a kártya és
egyebek Halált mutattak. Most bizonyosan odaát imbolyog a túlsó oldalon,
derékban rövidre szabott frakkban, mint egy vándorcirkusz istállómestere,
részegnek tetteti magát, de a kalap karimája alól félszemmel lesi az ablakom.
Ilyenek szoktak lenni néha az éjszakáim.
Fogvacogva olvastam húszezerig, és reggel a
ködön át benézett a nap az ablakon, mint egy ajándékos, piros öregember, aki
rókatorkos bundájában most érkezett meg egy messzi utazásból.
Andalogva néztem széjjel a városban.
Az éjszakai híd zöld volt. Az egyemeletes házak
csontvázairól színes női szoknyák libegtek, mintha a bánatot szellőztetnék az
ablakokból. A hosszú lábú atyafi piros színházcédulákat ragasztott a falakra,
mintha előre hangzana Szép Heléna muzsikája. Nagyot lélegzettem, és szerettem
volna a kalapomat a levegőbe dobni.
A városkában piros volt a bor, s a nők szeme oly
setét, mint a szalmakazal belseje, amelyből lámpavilág mellett húzogatják az
esett leányzót. A lábak mesemondóan kopogtak a bástyasétányon. És midőn
megtaláltam Szilvesztert, a vörös kamaszt, éppen egy hölgyikének mutatta be
hódolatát, akivel gyorsan megismerkedtem.
Szilvesztert a postahivatalba küldtem esetleges
sürgönyeimért. A kis hölggyel a bástyasétányon maradtam, ahonnan oly
messziségbe lehetett látni a tájon, mint a nagyságos élet. Országutakat,
amelyek a végtelenségbe nyúltak és szekereket, amelyek megelégedett sorssal
mendegéltek egyforma pályájukon; vándorlókat, utasokat, akik mindig jókedvűek,
mert ismerik az élet titkát; hosszúléptű rőt csavargókat, akik bort és csókot
lopnak a városokba, és senki sem tudja, hol laknak, hol hálnak, hol pihennek.
Zirzillának hívták őnagyságát.
Mintha még eddig sohasem láttam volna hasonló
fekete hajat, összenőtt szemöldököt, kéklő tavaszt az ajkán, és szenvedélyes
pihegést a keblecskében. Biztosítottam, hogy megszöktetem a városkából,
messzire elviszem, dalok, prémek és virágok hazájába. Ő megaranyozza hervatag
életemet, s én kincseimet kis lába elé szórom. Pihegett szavaimtól, hosszú
pillái megremegtek, midőn ígértem, hogy színésznőnek nevelem, a keze ernyedten
feküdt a kezembe. És mindig vígabban mondogattam a sokszor elmondott szavakat,
hogy végül magam is elhittem. A táj oly tiszta volt köröskörül, mint egy álom.
Őszintén szálltak a varjak a háztetők felett. Valószerűen nyikorgott a püspöki
kút, innen nem messzire. Becsületesen füstöltek a kémények és a délelőtti
harangozónak tiszta, fehér inge volt,m int egy szókimondó öregembernek.
Zirzilla egy vidéki postamesternek volt a lánya,
és iskolái elvégzéséért lakott a városban. El is felejtettem megkérdezni, hogy
milyen érzelmekkel viselkedik Szilveszter fiamhoz. A fiatal fa gyorsan beforrja
a sebet, gondoltam magamban, és nem sokat törődtem Szilveszterrel, akinek
különben is hízelgett, hogy hölgyét, ideálját, elérhetetlen szeremét nyomban
kitüntettem, karomra fűztem és megkérdeztem tőle, hogy kik vannak a templom
küszöbe alatt eltemetve. A cukrásznál üldögéltünk, és a gyermekek temérdek
süteményt megettek. Egy szőke lány a kassza mellett oly elmerengve állott, mint
a várva várt levél. A téren bőségesen havazott, és az emberek, mint
karácsonyfáról való mézesbábok mendegéltek tova. A szívem duruzsolva vert, mint
egy boldog kályha. Gondoltam, örökké így volna jó ülni, a tiszteletteljes
Szilveszter és Zirzilla társaságában, aki félénken viszonozta kézszorításomat,
elpirult, midőn hajának jó szagát említettem, és hibátlan fogsora szerénykedve
nevetett, midőn nyakszirtjét simogattam. Mégis derék emberek a tanítók, akik az
öregek tiszteletére nevelik a gyermekeket.
Délben piros bort ittam, és gyönyörködtem a bor
színében, mint egy pincemester, vagy egy boldog szerelmes. A megbarnult képek,
az ódon bútorok, a szarvasagancs nyelű evőeszközök, a törzsvendégek kiszívott
pipái a vendégszobában, az elhalkult és csupán bortól felderülő vénséges kedv a
polcokra állított pohos ivóedényekből; a télszagú ajtónyitás, a vén kandúr
módjára ődöngő fogadós, a kimustrált, behavazott omnibusz az udvar sarkában;
mind azt mondták, hogy az öreg szívben fellobogó rőzseláng Istennek tetsző és
célirányos dolog. A várfalon, az összekulcsolt lábú, epedő zárdahölgyek
hatalmas, öreg lovagokat várnak a Szentföldről. De egyébként nem volt sohasem
szokásom lelkiismereti ügyet csinálni szívem csapongó érzelmeiből.
Fiam, Szilveszter és Zirzilla délután
felkerestek az Arany Csillag-ban, mert szánkózást terveztünk. A fehér falakról
most eltűnt a halálos éji árnyék. Valóban, mosolyognom kell, hogy itt éjszaka
meghalni akartam. A régi politúros bútorok, a papsipka-alakú bolthajtás, a
mérges kis csizmahúzó barátságosan mosolyogtak, amikor Zirzilla a szobába
lépett, fenyőerdők hercegnőjének illatát, falusi kisasszonyok dolgos kis
tenyerének rugalmasságát, az ifjúság almapirosságát hozván magával. Szilveszter
szerény mosollyal futott el a szánért, mint egy apród. Zirzilla csodálkozott az
Arany Csillag szobáján, amelyet a megígért új élet első állomásának vélt.
Ekkor még egyszer szemügyre vettem Zirzillát, és
kértem, foglalna helyet, beszéljen testvérkéiről, anyjáról, szülőházáról. Oly
szelíden zengett a hangom, mint egy színészé, míg rosszban törtem a fejem, mint
egy gorilla.
- Van egy testvérkém, Bumbinak hívják. Ez a fiú
mindig a nyakamba ül, mint egy huszár. Sarkantyúz, és a hajamat tépi. De nem
tud elaludni, amíg a kezem a kezébe veszi. Vad és makrancos, de az én jóságomon
nem tud kifogni.
- Bumbi – mondtam.
Zirzillának csaknem könnybe lábadt a szeme.
- Bumbi tavaly beleesett a patakba, ott, ahol
leggyorsabb az ár. Mire a csákányos emberek elérték, megfulladt, megkékült. A
postaszán eljött értem, hogy hazavigyen Bumbi temetésére. De én egész úton nem
tudtam elhinni, hogy Bumbi valóban meghalt. Ha útban volna a rossz fiú a
másvilágra, az én jóságom onnan is visszacsalogatja őt. Így is történt. Bumbi a
koporsóban feküdt, mint egy princ. Igen megelégedettnek látszott, hogy az egész
ház vele foglalkozik, mindenki a nevét mondja és siratja. Megállj csak, te
önfejű lurkó, majd én kifogok rajtad. A makacs Bumbi képes lett volna magát
eltemettetni, mert az önfejűségénél a hiúsága nagyobb. Leültem Bumbi mellé, és
elkezdtem dörzsölgetni. Előbb szelíden, mint amikor altattam. A szemecskéjét, a
fülét, a száját. Jön a homokember. Aludj, Bumbi, aludj. Bumbi úgy feküdt a
koporsóban, mint egy kis malac. De aztán erősebben tapogattam Bumbi homlokát, a
talpát, a kezét, a derekát. Megcsiklandoztam, hogy nevessen. Ütögettem, ahol
kövér. Az ujjam a szájába dugtam, hogy harapjon. De Bumbi makacsul tartotta
magát a másvilágon. Ekkor sírva fakadtam, dühös lettem, felkaptam Bumbit a
koporsóból és megráztam, mint Krisztus a vargát. Te betyár, te gonosz, hát
meddig fogod szomorítani a te jó nénédet? Ráztam, ahogyan a két karom bírta.
Amíg Bumbi aztán nagy álmosan felnyitotta a másvilágról visszatért két nagy
szemét, kénytelen-kelletlen visszaadta a vizet, és akár akart, akár nem: tovább
kellett élnie…
Elgondolkozva hallgattam a gyermek elbeszélését.
Zümmögő hangja úgy hangzott, mint a dajkamese. Fosztókák, kemencealjak,
alkonyati vidéki szobák mesemondása. Az ablakon kék délután nézett be, mint
egy jóságos tündér, aki nemrégen érkezett
szánkón a városba.
A kék délután mondta, vagy Zirzilla? Néha már
megszólalt a kezem vagy a lábam, mikor egyedül szomorú voltam. De most tán a
szívem beszélt:
- Ugye, szeretnél boldog öregember lenni? A tűz
előtt üldögélni és csendesen várni a halált, mint egy jó szomszédot? Szeretnél
valamire visszagondolni a sír magányában, az örök nagy éjszakában, amitől nem
ül ki a szégyen az arcodra? Szeretnél formásan, lelkiismeret-furdalás nélkül
ellátogatni régi templomokba, és nem félni attól, hogy egy mogorva szentkép
meghúzza a füledet? Szeretnél visszagondolni e városkára, ahol megnyugvásod
volt egy téli napon át, mint egy hegedűnek, amelyen mindig szilaj nótákat
játszanak a boszorkányok bálján, de egy napra csend volt itt, a hegedű magának
gondolkozhatott. Szeretnél még máskor is Bumbi nyakasságára visszagondolni?
Zirzilla jóságára, fénylő fekete szemére, madárhangú délutánjára? Egy szép téli
mesére, amely elandalít vénségedre, mint az egyszeri embert a zenélő óra?
Szeretnél még tovább élni, hogy éjszakánként a rémek között ne lássad e
gyermeknek bús fejét?
Felsóhajtottam és hangosan így szóltam:
- Sokáig érkezik Szilveszter fiam a szánnal.
Zirzilla jóságosan felelt:
- Pedig bizonyosan úgy siet szegény, hogy a
sapkája homlokáról a hóba esik.
Hópelyhek szálltak, mint elvonuló madárcsapatnak
a tollai. Hideg bú és meleg csend bizsergett felváltva a tagjaimban. Nem
merészeltem többé a lánykára nézni, mert az volt a véleményem, hogy szememmel
megbántom őt. Gonosz, sokat látott, kandi, kiégett szememmel. Csak már jönne
Szilveszter a szánnal!
Útitársam elhallgatott. Merengve nézett, mint
egy szívbeteg költő, mint aki valahol szerelmes lett, de már maga sem tudja,
hol, merre a nagyvilágban.
Forrás: Az
Ujság – XVI. évf., 6. szám. Bp., 1918. jan. 6. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése