Jobban tudom mint bárki más,
Hogy mindig a mult a hibás:
A mult ezer, s több ezer év,
S az öngyilkos turáni hév.
Az ősi őrült pártharag,
Amely örökbe ránk maradt,
Az egyetlen hitbizomány,
Mit parczelláztak jó korán, -
Ez a lúbás, ez a lúba!
Ebből eredt sok galiba.
Nem is tudom, kezdője ki,
Ez olyan ős-történeti.
Tán még maga Hunor s Magor,
A Bábel-tornyos balga kor,
A szétkülönző nyelvzavar…
Hibás a hun, avar, magyar –
És mind a nép, mely ragozott,
Hadakozott, ragadozott
S „huj! huj!” – lovon, vad síkokon
Egymást ölé, mint vérrokon.
Hibás a besenyő, aki
A magyar vassal túrta ki
S keletről messze üldözé
Nyugati áriák közé.
S Árpád, ki már itt vezetett
Hét törzsből tákolt nemzetet,
Hadban vitézt, békén lazát,
Hibásan szerze uj hazát.
Forrás:
Az Ujság XVII. évf. 5. sz., Bp. 1919. jan. 5. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése