Mikor
félszáz esztendővel ezelőtt Pestre jöttem, egy új ismerősöm azzal rémített meg,
hogy Pesten van egy ház, amely minden órában
egy aranyat jövedelmez.
Teremtő
Isten! Valami tyúkról én is olvastam, amely aranytojásokat tojt, úgy, hogy a
gazdának csak a kalapját kellett alátartani, hogy meggazdagodjék, - de ház?
Régente a házak jövedelmezősége csekély volt, s én úgy képzeltem a dolgot, hogy
a háziúr ott sétál az udvaron, és minden órában kinyújtja a kezét, melybe az
alázatos házmester belepottyantja az aranyat. Szép foglalkozás.
Pesten
hát érdemes háziúrnak lenni.
Én
később megpróbáltam, és voltam háziúr három esztendeig, de keservesen
megbántam, mert minden lakómmal a büntető törvényszék előtt végeztem. Igaz,
hogy nagyobbára olyanok is voltak, - beszélhetett volna róla Splényi Ödön
kedves barátom, aki akkor detektívfőnök volt, és aki nem győzött csudálkozni,
hogy miféle gyűjteményt szedtem én össze a Hársfa utcai házamban? Volt ott
gutmorgenvünser, sipis, vásári tolvaj, a legelegánsabb lakó – a ház elit-lakója
-, egy betörő-haramia volt, akinek a földszinti lakása egész múzeuma volta kor
színvonalán álló feszítő, álkulcs- és betörőszerszámoknak. Később kivándorolt
Romániába, ahol, mint mondják, az efféle talentumos emberek egész a
miniszterségig felviszik.
Az
a régi ház, amelyről én írok, nem a Hársfa utcában feküdt, hanem a Király utca
sarkán. Ismeri Pesten minden gyerek. Általánosan ismert neve: az Orczy-ház. És
sokféle nevezetessége vagyon, amennyiben részint benne volt az első zsinagóga,
részint ott kezdték fúrni Pesten az első artézi kutat, de beletörvén a fúró,
abbahagyták, s a kút sohasem készült el.
A
ház urainak, az Orczy-famíliának története első Ferdinándig nyúl vissza. Orczy
Péter, a tizenhetedik század hőse törökverő nemes úr, hatvan hajdújával nekivágott
volna magának a pokolnak is. Egy zordon téli napon vakmerően átront a befagyott
Balaton jegén, rátámad az ott nyugodtan bóbiskoló Ibrahim pasára, embereit
szétugrasztja, őt magát elfogja. Ezt jegyezték föl az Orczyak első haditette
gyanánt a tizenhetedik században.
Utóda,
György báró (az Orczy-családban sűrűn fordul elő a György név) Buda ostromakor a fehérvári kaput döngette, de egy
török petárda ott robban fel előtte, s oly súlyosan megsérti a lábát, hogy
egész életében arról sántít. István báró Savoyai Jenő seregében szolgál – ő a
harmadik György fia -, aki a Bánátban harambasáskodó Péró nevű rác haramia
seregére támadt, s dacára emberei csekély számának, a csaknem ezer főből álló
rác hadat szétverte, amely hőstettéért a jászkunok kapitányává választották.
Ezt a tisztet huszonkét esztendeig viselte, miközben Károly király – a harmadik
– királyi tanácsossá tette, sőt bárói rangra is emelte.
Ez
1756 július ötödiki dátummal történt. Egyik különössége a bárónak, hogy a
megszólamlásig hasonlított második Rákóczi Ferenchez. Fiatal korában el is
fogták Rákóczi helyett. Nemsokára kiszabadult, - de egész életén át emlegették
ezt a kázust. Felesége, Petrovay Zsuzsánna nagyon gazdag volt. Az ő vagyona és
az István báró által gyűjtött nagy kincsek teszik alapját a család nagy
gazdagságának. Kettőjük fia: Orczy Lőrinc báró, a generális, a költő, akinek
két fia volt: József és László.
Józsefnek
István nevű fia a szabadságharcban esett el. A másik testvér, László, az
osztrák seregben kapitányi rangig viszi. Ennek a fia Bódog, aki később a
Nemzeti Színház intendánsa lesz. Tömérdek megtámadtatásnak volt kitéve
intendantúrája alatt. Magam is ismertem, sajnálattal láttam távozását, mert
tehetséges, erélyes ember volt, aki aztán Londonban telepedett le, s mint
kitűnő zenész, karmester végezte életét.
Első
Györgytől a költő Orczyig egyenes vonalban megy a leszármazás. De már Lőrincz
unokái – József, Lőrincz, László és György – négy új vonal alapítói. Lőrincz
családjából csupa leány született, - a másik három ág tovább él és virul.
Köztük Andor, főrendiházi tag, kamarás és képviselő, Béla báró curiai bíró,
később miniszter (a szabadságharcban is részt vett). Számos rendjele között a
máltai lovagrend keresztjét is viselte. Az egyetem díszdoktorrá választotta, s
irodalmi munkássága is számottevő.
László
bárót Budapest, mint jótevőjét tiszteli. Ő ajándékozta Pest városának a ma is
nevét viselő kertet. Abban volt a híres Éliás-kút, Pestnek akkortájt egyetlen
kitűnő ivóvíz. A szerb lakossága szentnek ünnepén valóságos zarándoklást vitt végbe a kúthoz, és ott
tanyáztak a napestig, közben vígan és szorgalmasan itták a kút vizét – s estére
kelve fáradtan, de józanon tértek vissza belvárosi lakásaikra.
Elmúlt
százharminc esztendeje, hogy az Orczyak fölépítették a Király utca és a nagy
országút sarkán rengeteg házukat, mely már akkor, mint mondám, arról volt
nevezetes, hogy házbére a legnagyobb volt Pesten, - egy arany óránkint, hogy
már a régi anekdota szavai mellett maradjak. A ház előtt reggelente nagy vásárt
csaptak a benne lakó zsidó kereskedők, - akiket a rendőrség emiatt sokszor
zaklatott.
Tudnunk
kell, hogy akkortájt csak két zsidónak volt megengedve a Pesten lakás.
Abelsberger Salamon volt az egyik, Liebner Áron a másik. Nekik nem kellett a
vásárok alkalmával külön taksát fizetniök, mint hitsorsosaiknak, akik, ha a
hatóságtól egy éjszakára maradási engedelmet tudtak kapni, azért huszonnégy
krajcárokat kellett fizetniök. Vasárnap pedig tilos vala zsidónak az utcán
mutatkozni.
A
mai Koronaherceg utcában már kétszáz esztendő előtt épült egy Orczy-ház, amely
ma is áll. Körülbelül száznegyven éve, hogy a másodikat elkezdték építeni.
Akkoron nagyobbára zsidóság foglalta el emeleteit – már föloldatván a régi
tilalom -, s nyitottak benne templomot is, - az elsőt Budapesten, sőt iskolát
is. A várban már réges-rég volt zsinagógájuk, tudjuk, hogy Zsigmond királyunk
alatt már külön utcájuk volt, s nagyobbára aranyművesek vagy posztókereskedők
valának.
1790-ben
találom nyomát annak, hogy tekintettel a Pesten átutazó vagy itt kereskedő
zsidókra, a magisztrátus megengedi egy rituális vendéglő nyitását, amelyben az
átutazó kereskedők étkezhetnek. A hitközség – illetve a zsidóság egyeteme –
tartozott azonban ezért évente kétezer és ötven forintot fizetni a város
kasszájába. Az első iskolát 1814-ben nyitották az Orczy-házban, hatósági
engedelemmel. November ötödikén kezdődött benne a tanítás. Ugyanez idő tájt
nyílik meg az első zsidó kórház, melynek vezető orvosa Jakobovits doktor. Külön
férfi és külön női osztály van benne.
Ekkor
már öt zsinagóga van Pesten. Az első az Orczy-házbeli, a második ugyancsak a
Király utcában volt, a többi nagyobbára magánházakban. Külön templomba jártak a
hazai, másba az úgynevezett „frank” zsidók. Az askenász és szefardista zsidókat
kell alattuk érteni.
A
régi Pest krónikása azt írja róluk, hogy: versenyeznek keresztény
polgártársaikkal abban, hogy az államnak kitűnő munkásai s jó hazafiak
legyenek, s ez a verseny a honfiúi erények és társadalmi haladás legszebb
gyümölcseit fogja megteremteni.
Az
Orczy-házban lakott a rabbi, a tanító s a hitközségi elöljárók egy része. Ezek
között a három nyelven író poétának, Bernstein Károlynak, írói nevén Hugó
Károlynak a szülei is.
Apja
még nyolcvan esztendős korában is naponta megtette a három emelet útját, hogy
lemenjen a kávéházba, melynek asztalainál üzleteket bonyolítottak le,
kártyáztak és beszélgettek. Micsoda nagy feltűnést kelthetett annak idején,
mikor az orosz harctérről hazatérő fiatal Hugo Károly megjelent a kávéházban apjával,
fényes katonaorvosi uniformisban, mellén a Szent Anna-rend keresztjével!?
Ezt
a szép kitüntetést – akkorában párját ritkító dísz egy zsidó fiatalember mellém
– Hugo orosz fogságban kapta. Mikor elment a lengyel szabadságharcba, az első
csaták egyikében elfogták, s minden ceremónia nélkül Szibériába készültek
deportálni. Még akkor Szibéria nem volt olyan előkelő hely, ahová cárokat
liferáltak, - tehát Hugo nem volt valami nagyon meghatva a kitüntetés által, s
kézzel-lábbal iparkodott itthon maradni. Segítségére jött a sors egy hatalmas
epidémia alakjában, mely az orosz hadsorok között kezdett pusztítani. Amennyi
orvost összeszedhettek, vitték a kórházakba, sőt még a foglyokat is
megkérdezték: nem akad-e köztük orvos? Hugo persze rögtön jelentkezett, s olyan
buzgóságot fejtett ki orosz ellenségeinek orvoslásában, hogy jutalma
szabadságán kívül a Szent Anna-rend keresztje lőn.
Az
utca felőli fronton az Orczy-házban a gazdagabb zsidóság lakott, az udvarban a
szegényebbek, s az „átmenők”. Értem alatta a Galíciából, Felső-Magyarországról
vásárokra, üzletek kötésére leutazott hitsorsosaikat, akik rendesen itt bújtak
meg, mert a második József rendelete előtt nem volt szabad még az éjszakát sem
a városban tölteniök.
Ezek
aztán kora hajnalban a ház előtti téren ütöttek vásárt, és a vásárnál nagyobb
lármát, úgy, hogy a városi levéltárban őrzött akta szerint egyik Orczy siralmas
panasszal járul a magisztrátus elé. tiltaná el ezeket a zsidó vásárokat, melyek
hajnaltól délelőttig tartanak, és pogány ármával járnak. A város eleinte
drabantot rendelt ki,d e az még jobban kurjongatott,m int az izraeliták, s így
végre is betiltották a mai zsibárustérnek megfelelő piacon a rögtönzött
nadrágbörzéket és egyéb gavalléroktól levetett áruk adás-vevését.
Száz
év előtt Pestnek – egy kútfő szerint – 48-50 ezer lakosa volt. A halandóság négy–egész
hat százalékra rúgott. Elenyésző csekély a zsidó halottak száma. Ekkor azonban
már volt külön zsidó temető, mely később az Újpest felé vezető út keleti
oldalán terült el, - nemrégen szüntették meg ezen, a régi váci temető szomszédságában
feküdt sírkert használatát, ma kopasz tér a helye, s jelöltek ki a Kerepesi
temető mellett külön részt, mely ma is a legszebb sírkertje Izraelnek.
Ez
a nagy Orczy-ház volt a pesti zsidóság egész világa száz év előtt. Szombaton
ünnepeltek benne, péntek este kigyúltak az ablakokban a menyasszonyt váró ünnep
gyertyái, Hanuka-ünnepkor fényárban úszott a Makkabeus győzelmét ünneplő
hitközség minden szobája. Hány bar miczva,
hány esküvő és hány csöndes temetés ment végbe udvarain, És hányszor tárták ki
Izrael vénei dörgő viharban és szakadó zápor suhogása között az ablakokat,
várván az eljövendő Messiást!? És hányszor zengett az engesztelés napján a Kolnidre
szomorú éneke, és hányszor sírtak a Maszkér alatt a kis zsinagógában ülő
férfiak, asszonyok? Hány ezerszer hívták fel a község oszlopait a Thora elé, s
hányszor szaggatta meg köntösét és hajtotta le gyászolva fejét benne a síró
Izrael?
Ha
a háború ki nem üt: tán már lebontotta volna a pusztító csákány az egész
rengeteg molest. De így áll és él tovább, ősi tanyája, menedéke a régi
zsidóságnak, ma valóságos kereskedelmi telep, amelynek száz boltja és száz
raktára között csak az tájékozódhatik, aki járatos az Orczy-ház labirintusában.
És ha valamikor mégis por és hamu lesz a régi házból, mennyi emlék, mennyi
keserűség, mennyi öröm, - lakodalom és temetés emléke lészen porrá és
törmelékké a lehordott falakkal együtt?
Izrael
történetének sivatagában oázis volt az a ház, - azért nem feledhetik
egykönnyen. A templomot leronthatják, - de Adonai örökkön él.
Forrás: Az Ujság XVI. évf. 141. sz., Bp. 1918. jún. 15. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése