Nem
is tudom, miféle joggal vonom én egy kalap alá a két Vachottot? Mikor Sárosy
Gyula, az „Arany trombita” népszerű szerzője azt kérdezte egy ízben Székely
Józsitól, hogy mi a különbség a két Vachott között, azt felelte rá:
-
Az egyik csak Vahot-nak írja a nevét, a másik Vachott-nak.
Ez
igaz. Az idősebb, a Sándor, a vahotfalvi és túróczi – aki Gyöngyösön született
1818-ban november 17-én – (most lesz száz esztendeje) mindenképpen azt akarta
kitüntetni a nevében, hogy ő egy ősrégi túrócz megyei família leszármazottja,
amelynek őse Vahud, a hős.
No
már most, ha csak úgy egyszerűen Vahot-nak írja a nevét, mindenki azt hiszi
róla, hogy valami szimpla tót, aki megtanult magyarul. Azért ő predikátum
nélkül nem írta a nevét, míg az öccse, Imre, csak bizony egyszerűen Vahot Imrus
volt és nem szokta volt a nemesi előneveit fitogtatni. Ámbár – ami a
fitogtatást illeti – távol légyen Sándor bátyánktól is a fitogtatás. Hanem ő
sokat tartván a törzsökös magyarságára, a tótok között dupla magyar
predikátumával is ki akart tűnni. Persze, ha ma élne – száz esztendős születése
napján – bizonyára demokrata elveket vallana, és demokratikus tószttal felelne
a gratuláló küldöttségnek!
Vidám
kis baráti kör volt az, amelynek Pesten tagja lett. Apja, Vachott Imre uradalmi
ügyész volt, majd Heves vármegye táblabírája. Mikor 1831-ben végigszáguldott a
felső vármegyéken a fekete halál réme, egymás után szedegette el nemcsak a
parasztot, hanem betört az úri kúriákra is, és elvitte onnan a predikátumos meg
a predikátum nélküli spektábiliseket. Apja, anyja áldozatául esett a rettentő
kórnak, amelyet akkor még nem tudtak megállítani. Ellenben okozója volt a
kolera néplázadásnak, rögtönítélő bíróságoknak, zavaroknak és mindennemű ellenségeskedéseknek.
Eleinte az urakat okolták érte, aztán a zsidókra került a sor, akkor az
Úristenre hárítottak minden felelősséget, végül aztán – per associationem – a
papokra haragudtak. Mégpedig vegyesen, úr és paraszt. Ezalatt aztán kihalt az
úris, a paraszt is. És eltűnvén a viszony oka, urastul, jobbágyostul,
kolerátul, békesség lőn, miképpen a sírban. Mert ott csakugyan béke vagyon és
megférhetés.
Két
testvérével – Imrével és Kornéliával – árván maradtak, s quasi ő volt az apa, a
gyám, a ház ura. Pedig még tanulmányait sem fejezte be. Tizenhárom éves fiú
volt, amikor a szeniort kellett játszania. Elment az eperjesi líceumba, ott
folytatta stúdiumait, megbarátkozott Sárosy Gyulával, a zseniális verselővel,
aki poézis művelésére serkentette. Szót is fogadott, s már joghallgató korában
az eperjesi nyelvművelő társaság elnöke volt. Mikor a jogásztanulmányokat
elvégezte, Kapy Imre sáros-megyei főjegyzőnél maradt törvénygyakorlatra. Két
audiát-társa is volt, Sárosy, meg az öccse, Imre. Megismerkedtek Pulszkyval, ez
meg Eötvös József bárónak mutatta be őket, minden idők egyik legnagyobb
szellemének, a Búcsú és a Karthausi költőjének.
A
nagy árvíz esztendejében a törvénygyakorlatot Nógrádban folytatta az alispán
mellett. Ez az esztendő az ő irodalmi születéséve. Mert eben az évben jelent
meg első verse az Athenaeumban.
1841-ben
nyerte el az ügyvédi oklevelet, s Pestre jött, de mint annyi más fiatal
ügyvédtársa, Vörösmarty, Tóth Lőrinc s mások, nem gyakorolta az ügyvédséget,
hanem barátkozott az írókkal, és élt a maga irodalmi passziójának.
Gaal,
Kazinczy Gábor, később Petőfi voltak megszokott társasága. Vörösmartyt nagyon
szerette, sokat tanult tőle, a Csiga első emeletén lévő Nemzeti Kör sokszor
látta őket együtt esténkint Megyeryvel, Barthával, s vidám anekdotáiktól
rengett a szoba, komoly verseik pedig sokszor megkönnyeztették a hallgatóságot,
amely mindig, de mindig akadt a körben.
Ide
hozta Vörösmarty egy akkor még ismeretlen fiatalember verseit, a melyeket – az
ő szavára és ajánlatára – Tóth Gáspár szabómester segített kinyomtatni. A
fiatal poéta nevét csakhamar megismerte egész Magyarország. Egy pár esztendő
múlva országszerte szavalták a „Talpra magyar”-t.
Nemsokára
megházasodott Vachott, elvette Csapó Máriát, aki már fiatal lány korában
írogatott, s mint özvegye később egészen az irodalomnak élt. Egy költői
elbeszélését az Akadémia is megjutalmazta.
Vachott
Sándor a tizenkét kiválasztott jeles író között van, akiket a
Kisfaludy-Társaság kebelébe választott. Székfoglalója „A külföld rabja” című
hosszabb költemény, mely Lovassyról, a fogságában megőrült fiatal íróról szól,
amely költeményt fiatal korunkban lelkesen szavaltunk. Magam is sokszor
elmondogattam a pécsi irodalmi körben, s még most is emlékezem hangulatos
kezdősoraira:
… Még látod a hon véghatárait,
Az est elönti rajtuk bájait…
Még bércze ormán látsz pásztortüzet…
S
ki hitte volna, hogy a tragikus sorsú Lovassyban a saját sorsának szomorú
előképét énekelte meg?
Mikor
a forradalom évében Sárosy Gyulát rejtegette, ezért gyanúba jövén, üldöztetést
szenvedett, sőt fogságot. Ezért elméje megháborodott. Néhányszor fegyvert emelt
önmaga ellen, de mindannyiszor megmentették. Barátai közbenjárására újra
szabaddá lett, s elméje is újra megvilágosodott. De a szörnyű kór csak újra meg
újra visszatért. Szegény Csapó Mária, a legdrágább ápoló, a szomorú hitves –
amint tehette – rejtegette ura szerencsétlenségét, de végre is gyógyintézetbe
kellett adni őt, s Eötvös báró segítségével a budai Schwartzer-intézetbe
tették, ahol 1861-ben április kilencedikén meghalt.
Arany
János írt róla szép nekrológot a Figyelőben, emlékbeszédet fölötte Tóth Lőrinc
tartott, s Toldy Ferenc méltatta irodalmi érdemeit a Magyar költők élete című
munkájában.
Öccse,
Imre, két évvel fiatalabb. Ő is Gyöngyösön született, Eperjesen tanult, s mint
bátyja, az irodalmat szerette mindenekfölött.
Van
egy drámája, a Zách nemzetség, melyet az összes vidéki színpadok kasszadarab
gyanánt játszottak, mikor nem ment jól a komédiázás. Még egynéhány jó és
kedvelt darabja van, a „Huszárcsíny”, ez az országszerte ismert s eleinte a
Hegedűsné (a Blaháné elődje), aztán minden népszínmű-primadonna parádés
szerepe. Hát még a száz- meg százszor játszott „Országgyűlési szállás”? A
„Farsangi iskola”? a „Bányarém”? és a Buda ostromát tárgyazó, szerelmi
történettel átszőtt „Budavár ostroma”?
Évkönyveket,
almanachokat szerkesztett, ismertető köteteket adott ki – az oroszok által
felégetett Losoncz felsegélésére a Losoncz főnikszet – aztán a Magyar Thália
című zsebkönyvet, a Magyar- és Erdélyországot képekben, majd meg – ugyancsak
képekben – a Nagyvilágot is. Legutolsó vállalkozása hetilap volt, a Napkelet. De bár jó ideig fennállott,
régibb lapját, a Pesti Divatlapot elhomályosítani nem tudta. Budaújlakon lakott
élete utolsó éveiben, onnét járogatott be Pestre, régi barátait föl-fölkeresve,
közénk, fiatalok közé is le-leülve s beszélve a múltak nagyjairól és nagy
eseményeiről. Ott is halt meg Budaújlakon 1879. február 11-én. Nekrológusát a
Vasárnapi Újságban Szász Károly avatott tolla írta meg.
Nagyon
elhízott élete vége felé, s minthogy melankolikus verseket írogatott még száz
kilós korában is, Tóth Kálmán egyszer lepingáltatta az élclapjában, rengeteg
széles hátával, óriás termetével s aláíratván egy verset, mely így hangzott:
- Mi vagyok én? Gyönge harmat –
Lehellet a napsugáron…
alá
nyomtatta azt, hogy: ezt a verset
pedig ez az ember írta, ni!
Halálra
kereste érte szegény Kálmánt, de az néhány hétig nem mutatta magát, s mire
megint feljött Bajáról, akkorra már Imre bácsi haragja rég elpárolgott.
A
Komló volt kedves tartózkodási helye, mint hajdanán, mikor még a bátyjával és
Petőfivel járogatott oda. Egy estén a vendéglős valami új siller-bort
kóstoltatott velük, de Petőfi nemigen bírta, s hamar otthagyta őket.
-
Mit csinál Sándor? – kérdezte Imre.
-
Schillert fordít – mond flegmatice az idősebbik Vachott.
Sokszor
felnézegetett hozzánk a redakcióba. Az Ellenőr
szerkesztősége akkor a Nádor utcában volt, s Palásthy mint Csernátony
helyettese fogadta. Az egész redakció a szerkesztőn kívül Széchy (Závodszky)
Károlyból, Hindy Zoltánból és belőlem állott. Leült egy régi bőrszékbe, és ki
nem mozdult onnan, amíg csak Lauka érte nem jött, hogy elhívja a Komlóba. Oda
szívesen ment. Nem utolsó érdeme, hogy a Pesti Divatlapot szerkesztette, s
nemcsak lelkes fiatal írói gárdát tudott maga köré gyűjteni, hanem Petőfit is a
lap kötelékébe vonta. – Eddig Thália papja voltam – s lett belőle
segédszerkesztő. Hol Nagy Ignácz, hol Vachot mellett.
A
lapnak nem kis érdeme, hogy a Petricsevich Horváth Lázár Honderű-je ellen vasököllel hadakozott. Ne felejtsük el, hogy ez a
lap Petőfi inkarnátus ellensége. Ennek a lapnak Petőfi paraszt-poéta volt,
akinél Jámbor Pál többet ér. Akárcsak Kazinczy, a szent öreg, aki meg
Kovacsóczyt tette Vörösmartyval egy sorba.
Régi
nagyságok tévedései!
Csakhogy
Petricsevichet még régi nagyságnak sem mondhatjuk, mert tábora csupa
invalidusból áll, akik az irodalomban alig foglalnak el valami helyet. A lap
maga Petőfi ostorát is megérezte. Ó
honderű, te Lázárok lázára!...
hangzott a megsemmisítő szatíra… s a dühödt ellenséges frakció a
semmiségbe tűnt, az általa bántott Petőfit pedig a világhír vette szárnyaira.
Amint
együtt ballagtam vele az Uri utcán a Lánchíd felé, minden háznál megállott, s
mindegyikről tudott valamit elmondani. Kié volt? Ki lakott benne? Különösen, ha
régi szép asszonyok és leányok hajdani ablakai alatt mentünk el, elmondotta az
egész biográfiájukat. Olyan kellemesen, olyan érdekfeszítően csevegett, hogy
sokszor a barátok terétől a Kispipáig, amely alig ötpercnyi járás máskülönben,
teljes egy órát mentünk, de alig vettük észre, hogy egy óra tellett el aközben.
Mennyit
tanultam tőle, mennyi érdekeset hallottam a régi nagy írókról, nagy emberekről.
A felét sem tudom visszaadni.
-
Nézd, ezen a sarokkövön ült Vörösmarty akárhányszor, mikor elkeseredésében
afölött, hogy megírta azt a két sort,
hogy: Jönni fog, ha jönni kell, a nagyszerű halál… Balcserencsénkért magát
okolta… Ha ő meg nem írja azt a szerencsétlen jövendölést, tán nem ver meg
bennünket a haragvó Isten… És nem lehetett kiverni a fejéből, hogy ő oka a
katasztrófának… És a gyermekeinek nem volt szabad megtanulni a Szózatnak azt a
két strófáját…
Szent
öregek… annyira szerették a nemzetüket, hogy még a balsorsából is nagyobb részt
kértek, mint ami megillette őket…
Pihenjenek
békén, áldottan, szemrehányás nélkül…
Forrás: Az Ujság – XVI.
évf. 133. sz. Bp., 1918. jún. 6. csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése